Milyen a kulturálisan homogén Csend? Egyhangú? Súlyosan néma? Sivár? Félelmetes? Süket? Vészjósló?
Inkább nem töprengenék ezen; próbáljuk az ellenkezőjét: „vigyük vissza a zenét a humanizmus területére”!
1. tétel – Lajtha László a kulturális homogenitásról: „Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem ismeri a szűk elzárkózó nemzetinek csúfolt gyűlölködést.”
2. tétel – Bartók a „kulturális homogenitás” elől menekült Amerikába [„etnikai homogenitást” is írhatnék!, de én nem vagyok benne biztos, „hogy ma már? lehet ilyeneket mondani”.]: a Concertóban „a költő szerelmet vall hazájának, de a nyers erőszak hirtelen félbeszakítja a szerenádot, durva csizmás emberek rárontanak, még a hangszerét is összetörik.” A negyedik tételegyértelmű idézeteivel érzékelteti, kit jelképez az ifjú szerelmes, aki imádottjának szerenádot ad, és kit a garázda, részeg banda, amely a szerenádot durván félbeszakítja. – Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország?
3. tétel – Kodály Zoltán kulturális homogenitása: „Mi a magunk lábán akarunk állni, és az egész világ kultúrájából azt akarjuk felszívni, ami nekünk használ, ami minket táplál, erősít. Amiből megtanuljuk a magunk lényegét minél teljesebben kifejezni.”
Zenei illusztrációként Daniel Barenboim és a Berlini Filharmonikus Zenekar felvételét választottam. A kulturális homogenitás jegyében.
vendégszöveg: Ujfalussy József
