Facebook - Csend

Videó

Esti Csend avagy Csodazongoraverseny nagy tételben

2012.09.29. 15:53 Éry Balázs

Csöndes esti mese - második rész

Horváth Péter

Csöndes esti mese - második rész

 

Van ám még egy csudája a fülünkkel érzékelhető világnak. Az angyalok álma: a zene. Van, aki azt hiszi,  angyalok nincsenek. Lehet, hogy nekik van igazuk, de ha angyalok nincsenek is, álmuk attól még lehet. Ki tudja, mi volt előbb, a valóság vagy a mese? Én nem tudom, mint ahogyan nem tudta az a zongorista sem, akiről beszélni akarok nektek.

Nagyon ügyes zongorista volt, csodálatosan muzsikált, de senki nem akarta hallgatni. Még aki szeretett volna odafigyelni a játékára, annak se sikerült, olyan nagy volt a városban a lárma. Az utcán buszok dübörögtek, villamos zörömbölt, autók és motorok püfögtek, aszfaltfúró gép kotkodácsolt, de mintha emeletes vastyúk lett volna. És nem csak az utcán volt nagy a zaj. A lakásokban mosógép pörgött, teafőző sípolt, bömbölt a rádió, szólt a tévé, pityegett a komputer. A lakók rég nem tudták már, hogy a sok-sok hang közül melyik a fontos. A zongorista elkeseredett. Bánatában arra gondolt, siketeknek fog muzsikálni.

Igenám, de hogyan?

A siketek semmit nem hallanak. Van, amelyik úgy születik, mintha nem volna füle. Mások betegség miatt vesztik el a hallásukat. Olyan is van, aki vénkorára süketül meg. Nagy szót hallok, fiam, szokta mondani az én anyukám, ami annyit jelent, hogy csak a hangos szót hallja, a halk hangok elosonnak a füle mellett. Aki siketen születik, talán nem is tudja, mi az a hang. Hát még, hogy milyen lehet a zene? Hogy fog akkor a mi zongoristánk a siketeknek muzsikálni?

Rosszkedvűen hajtotta álomra a fejét.

Hanem álmában – hiszitek, vagy nem – egy angyallal látogatta meg.

Kisangyal volt, mint egy pille.

– Hát téged mi bánt? – kérdezte a zongoristát.

Az elpanaszolt neki mindent.

– Egyet se búsulj – felelte az angyal –, majd én segítek rajtad.

Reggelre kelve a zongorista nem emlékezett az álmára. Gondolhatjátok, mekkora meglepetés érte, mikor kiment az erkélyre, hogy a virágait meglocsolja. Az erkélyajtótól jobbra egy különös, zongora-forma valami állt, mindjárt a kis sámlija mellett. Akkora volt, mint egy elektromos hangszer, testéből lámpák álltak ki. Volt köztük led-izzó, bicikli- és autófényszóró, neoncső, és még egy tucat különféle lámpa. A billentyűi színesek voltak. Kottatartójára papírlap volt csipeszelve. A lapon felirat állt:

’VARÁZSZONGORA”

A muzsikus nem akart hinni a szemének.

– Hát ez meg?

Eszébe jutott az álma.

Aztán meg az jutott eszébe, hogy angyalok csak a mesében vannak.

Nem sokat töprenghetett, odafent megdördült az ég, eleredt a zápor. Akármilyen hangszer is ez, gondolta, megáznia nem szabad! Becipelte a szobába, leült elé, hogy kipróbálja. Egy kék billentyűt ütött le először. Kék fény öntötte el a bútorokat és falat. Így járt a többi billentyűvel is. A piros hangok pirosan, a sárgák sárgán ragyogtak. Ha gyorsan játszott, a zongora fényei szaporán pislogtak. Ha lassabb dallamot játszott, a fények lassan, méltóságtejesen keltek életre. Aztán a falon egyszer csak megjelent a dallam kottájának rajza. A kottafejekből léggömbök, szalagok, lepkék születtek.

Nahát, gondolta a zongorista, ha ezzel a hangszerrel adok koncertet, azt nem csak a siketek fogják érteni, de talán a hallók is odafigyelnek majd a játékomra. Jött-ment, telefonált, tárgyalt, intézkedett, meghirdette a tervezett koncertet.

Egy erdei tisztáson gyűlt össze a kíváncsi hallgatóság, hogy a varázszongora játékát megcsodálhassa. Jöttek siketek és hallók, öregek és gyerekek, messzire eljutott a csodakoncert híre. Maga a híres Zajboszorkány is megjelent a nézőtéren, félelmetes seregével. Mindenféle csörgő-zörgő, mechanikus- és elektromos szerkezettel felszerelkezve érkeztek. Amint a zongorista az első hangot megszólaltatta, éktelen csörömpölésbe, ordibálásba, zajongásba kezdtek. A Zajboszorka le-fel suhant köztük, kacagva bíztatta őket:

– Üssétek, húzzátok-vonjátok! A zene fölösleges! Még hogy angyalok álma! Angyalok nincsenek! Dolgozni kell, sietni kell! Jönni kell, menni kell!

Nem tudom pontosan, hogy a Zajboszorka honnét érkezett. Talán a világ láthatatlan réseiből bújt elő, mert vannak ám ilyen rések, repedések, hasadékok a világ szövetén. Oda hullanak be azok a dolgok, amiket nem találunk. Elveszett zsebkendők, zoknik, elfelejtett álmok.

A zajbrigád lelkesen csörömpölt. Volt, aki kerepelt, mások tapsoltak, dobogtak. Volt, aki ütvefúró géppel lukakat fúrt a padlóba. A siketek mindezt nem hallották. Lenyűgözve figyelték a varázszongorából áradó fényeket.

A Zajboszorka ekkor újabb parancsot sikoltott:

– Árnyékokat! Hozzatok sötétet!

De a zongorista nem adta fel. Egyre játszott és játszott, míg az árnyékok és fények harcában egy kósza ritmus kezdett kialakulni.

Fény, sötét, fény.

Sötét, sötét, fény.

– Ne így! – kiáltott a Zajboszorka. – Összevissza! Összevissza!

De az ő sikolyai is belesimultak a közös ritmusba.

            Fény, sötét fény.

            Összevissza, összevissza!

Sötét, sötét fény.

A zajongók egyszerre mozogtak.

– Piff, puff, szün, szün. Dirr, durr, lalala.

Végül egyre kevesebb lett a piff, a puff meg végképp elmaradt. A zajboszorka összeszottyadt, és eltűnt az ütvefúrógép által fúrt lyukban.

Mikor a zongorista befejezte a játékát, a siketek lelkesen tapsoltak. A hallók elszégyellték magukat. Lehet, hogy akinek kevesebbje van, annak van többje?

Az angyal pedig, aki végig ott röpdösött a tisztás fölött a koncert ideje alatt, mosolyogva repült haza. Megágyazott magának a dióhéj ágyán, lefeküdt, szárnyára hajtotta a fejét, és elégedetten aludt el.

Vajon mit álmodhatott?

Kérjétek meg anyut, dúdolja el.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://erybalazs.blog.hu/api/trackback/id/tr554810042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.