Amikor a miniszterelnök feldúlt ábrázattal az irodába lépett, a szóvivő már nem élt. Szélütés érte, vagy valami más baja történt, elég az hozzá, hogy lefordult a székről és hanyatt vágódott. Gyorsan orvost hívattak, de aztán látták, hogy a szóvivőből már elszállt a lélek. Csak akkor fedezték fel mély fájdalommal, hogy a megboldogultnak tulajdonképpen volt lelke, bár ő ezt nagy szerénységében sosem mutatta. Hanem maga a halál, a jelentéktelen személyeké csakúgy, mint a nagy embereké – félelmetes.
- Azt a leborult szivarvégit! Mi a fene folyik itt?! - üvöltötte az elnök.
A mögötte ijedten toporgó kormánytagok sápadtan meredtek egymásra. - Ezt nehéz lesz megmagyarázni…!
Fél órával korábban…
Az ország háza fölött gyülekező felhők alkonyi félhomályba burkolták a termet. A vihar előtti csend szinte tapintható volt, amikor a szóvivő a mikrofonhoz lépett, és beszélni kezdett. Szavait nem tudom pontosan visszaadni, de szépen, meggyőzően szónokolt. Beszélt a párt és az állam vezetőinek hősies erőfeszítéséről, áldozatkész munkájáról, az odaadó gondoskodásról, aminek következtében az ország tündérmesébe illő átalakuláson ment át. A gazdaság hihetetlen fejlődéséről, a virágzó demokráciáról, a pezsgő kulturális és művészeti életről. (A hallgatóság az érdeklődés legkisebb jele nélkül figyelte.) Büszkén méltatta az egységbe forrt nemzet elkötelezettségét, kikezdhetetlen hitét, bátor helytállását, amivel tönkrezúzta az elvetemült, saját hazájára rontó ellenzéket. Éppen ott tartott, hogy a példa követendő valamennyi ország számára, amikor hirtelen elcsuklott a hangja.
A teremre halálos csönd ereszkedett, amit a távoli mennydörgés csak még jobban kihangsúlyozott. A jelenlévők a drámai pillanat hatása alatt lélegzetvisszafojtva figyelték, mi következik. A szóvivő szemét lehunyva, remegő kézzel a szájához emelte az odakészített poharat, és ivott egy korty vizet. Csak nagy sokára tudta folytatni.
- Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ebből egy szó sem igaz! Nem tudom, kit lehet ezzel az undorító maszlaggal félrevezetni, de nekem már elegem van a visszataszító képmutatásból! Hazudtunk reggel, éjjel meg este! Nem akarom tovább csinálni!
Ekkor felemelte a fejét, azt várva, az ablakon beragyog a viharfelhők közül kibukkanó nap, és ragyogó arany glóriát von a feje köré, de semmi ilyesmi nem történt. Könnyben úszó szemét a hallgatóságára függesztve még egyszer erőt gyűjtött, és kimondta:
- Kérem, bocsásson meg mindenki, akit rászedtünk, becsaptunk, tönkretettünk, saját érdekeinkért feláldoztunk! - Azzal kirohant a teremből.
Amikor az irodájába ért, már nem töprengett, nem tépelődött, egyszerre csak – mint mondani szokás – se szó se beszéd, fogta magát és meghalt. Amikor a miniszterelnök feldúlt ábrázattal az irodába lépett, már nem élt…
Vendégszöveg: Gogol – Holt lelkek
