Facebook - Csend

Videó

Esti Csend avagy Csodazongoraverseny nagy tételben

2013.02.26. 19:54 Éry Balázs

Az ördög és az angyal

- Jó kis koncert lesz este a Művészetek Palotájában. Nem jössz?

- Ki játszik?

- Mándoki László!

- Az ikon?! Ott a helyem!

És Mándoki László születésnapi koncertjén, e jeles zenetörténeti pillanatban, kipirult arccal, ott tapsol államfő, kultuszminiszter, külügyminiszter a hangversenyteremben – mintha megannyi vájt fülű zenekedvelő -, és igen, ott ül közöttük fékezhetetlen zene iránti rajongását csúf kényszeredett mosoly mögé rejtve maga a miniszterelnök is. Lenyűgözve hallgatja tinédzserkora kedvencét,  Mándoki Lászlót (van aki e nevet nem ismeri a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig?!).

[Itt az elbeszélés ritmusa döccen egyet, ahogy az író elhessegetni igyekszik nyomasztó hátsógondolatát; a miniszterelnök tán nem is Mándoki, hanem Dzsingisz kán rajongó lenne?]

Tehát az egyetemes zenetörténet e géniuszát, a nagy integrátort (© by Ákos),  ünnepli az ország színe java. Mándoki nekünk írja és játssza a dalt. A haza önfeledt és boldog. - Minek ide Schiff András, ha itt van nekünk Mándoki László, a magyarok kulturális nemzetté válásának záloga?!

A miniszterelnök pedig roppantul élvezi a bulit, pattintgat az ujjaival, hejehujázik, dübög a lábaival. Csak akkor bizonytalanodik el kissé, amikor nem ismer rá elsőre a „sok kislányt meghágtak” sorra Chaka Khan (még egy diktátor?) előadásában, de később már ő is dúdolja a refrént.

- Ni csak, itt van John Helliwell is a Supertramp-ből! – böki meg a mellette ülő államelnök könyökét. – Emlékszel, mennyit hallgattuk annak idején a Logical Songot? – ábrándos tekintettel énekelni kezd:  I said now, watch what you say, now we're calling you a radical, a liberal, fanatical, criminal… És csak a közvetlen közelében ülők láthatják, ahogy az ördögi mosoly eltorzítja az arcát.

Most pedig a képzelet szárnyán lépjünk be egy konkrétumba, olvasóim, és tekintsünk kissé körül. [A konkrétum azért jó (üdvös), mert konkrét, így el lehet képzelni, ami megkönnyíti az olvasást, miközben a képzeletnek semmi nem szab gátat, legkevésbé a konkrétum.]

Egy másik miniszterelnököt látunk, aki a sportcsarnok küzdőterének egy rejtett zugában áll gyermekeivel, és a tehetségkutató döntőjét nézi. Az öltözőfolyosóról kilépő zongorista (azért jött, hogy a fellépés szünetében megfigyelje a színpadot elölről is) eleinte nem biztos benne, kit lát maga mellett – egy kormányfőnek a díszpáholyban a helye, testőrök és oligarchák között, nem? De, igen, ő a miniszterelnök. Mégis, ahogy tapsol, beszélget a gyermekeivel, kortyol egyet az üdítőből, olyan… normálisnak, emberszerűnek tűnik!

A zongorista a hangszerhez ülve is ezen morfondírozik még, és elköveti a szörnyű hibát. A próbán megbeszéltekhez képest egy hanggal magasabban kezdi játszani [itt az író töprengve rágni kezdi ceruzája végét, mert kétséges, hogy a történethez kihagyhatatlanul tartozik-e a dal címe, de úgy dönt, leírja, mert nagyon igazságtalannak érezte mindig is, hogy a gyönyörű kompozíciót csak az előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben] Lerch István és Demjén Ferenc remekművét, a Jégszívet (D-dúr!). A megfázással bajlódó dalnok, pedig szívből énekel, és hősies küzdelme a magasabb hangokkal, a közönség számára is érzékelhető, elismerésre méltó erőfeszítéssé nemesül. Így lehet, hogy világraszóló diadalában a miniszterelnöknek is része van (volt).

 

 

vendégszöveg: Esterházy Péter

 

Kanadai Magyar Hírlap/Kultúra

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://erybalazs.blog.hu/api/trackback/id/tr955107108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.