Facebook - Csend

Videó

Esti Csend avagy Csodazongoraverseny nagy tételben

2015.12.29. 14:49 Éry Balázs

Mindennek van határa!

„Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország.” – Orbán Viktor

 Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!

hataror.png

Hát nem! Egyáltalán nem! - súgtam magamnak, feküdj csak nyugodtan! Hógolyót virágzik most a türelem; Tóth főhadnagy elvtárs, Várhegyi szakaszvezető elvtársra kacsintva, a rohamsisakomat próbálta eltalálni nyolc lépésről a jéggé dermedt hókásával. Néhányszor sikerült is neki; a vas bili minden koppanással előrébb csúszott az orromon. Ott feküdtem a Budapesti Határőr Ezred adyligeti gyakorlóterének dermesztő! poklában, kiszolgáltatva feletteseimnek [felettes – jó szó], mint aki megfagyott, lehugyozták, és abba belefagyott, s már mozdulni se képes, nem is akar, lesz, ami lesz. [Ami túlzás. De hirtelen ez a túlzás lesz a valóságos, ez a túlzás tölt be mindent, az érzékeket és a képzeletet, fölrémlik egy anarchiába hulló társadalom, a város, mint dzsungel, melyben különböző hordák uralkodnak, és ahol majd résen kell lenni, föl kell ismerni a fenevadakat.] Tényleg azt vártam, hogy fölébredjek.

Három nappal korábban [1981. december 31.-én] az 1. Kiképző Század eligazításán. Síry alezredes elvtárs szónokolt: „Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország! Az önök feladata ezeket a határokat akár az életük árán is védelmezni. Ezt követeli önöktől a haza!” Elhangzott néhány lelkesítő mondat a Szocialista Értékrend felsőbbrendűségéről, arról, hogy vége a liberális blablának nevezhető szellemi-ideológiai korszaknak, a nyugati [kapitalista – hehe!] világ morális értelemben megrendült; hanyatlik, szakadék felé tart, és ezért ébernek kell lennünk, mert végső agóniájában ránk támad…

Önök felelősek a gyerekeikért, aztán a szüleikért, majd a lakóhelyükért, aztán jön a hazánk! A határokat [valamint Magyarország etnikai és kulturális összetételét] meg kell védeni.” Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nagyjából ezt mondta.

A látvány ellenkezője így lenne leírható: a hős határvadászok büszkén, lelkesedéstől kipirult arccal, csillogó szemmel, dobogó szívvel hallgatják a – egy ideilleszthető eposzi jelzőt keresgélek…, megvan!: kötcsei - beszédet, késznek mutatkozván arra, hogy az eleven ördög [K.Z. szóvivő leleménye] ellen is megvédjék hazájukat!

A valóságban azonban az előttünk álló másfél nap ígérete vibrált az idegeinkben; a bevonulás óta, másfél hónap múltán, most először szabadulunk ki a laktanyából, ha rövid időre is, de visszatérhetünk a normális életbe, amitől a kaszárnya kerítése [nem egy GYoDA, de kerítésnek kerítés] választott el bennünket. Néhány perc és kézbe vehetjük, életünkben először, a katonakönyvünket, benne a kimaradás időpontjával (1981. december 31. 12.00 – 1982. január 1. 24.00), magunkra ölthetjük kimenőruhánkat és indulhatunk haza! A parancsnok még felhívta a figyelmet a határőrhöz méltó viselkedés fontosságára, és elhangzott a parancs: Oszolj! Majd:

Éry határőr, az alezredes elvtárshoz! 

A lélegzetem megszegett: mi a fenét akarnak tőlem?! Ökölbeszorult gyomorral léptem be a századparancsnoki irodába: 

Éry határőr, jelentkezem! 

No, fiam, maga ugye zenész?

Letagadni sem tudtam volna; Várhegyi szakaszvezető elvtárs adategyeztetéskor a személyi igazolványom munkahely rubrikájából kiolvasta (csak úgy csöpögött hangjából a maró gúny): szellemi szabadfoglalkozású előadóművész… [Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!]

Iiiigen,…, de nem tehetek róla!

Síry alezredes bíztatóan vicsorgott. Elmondta, hogy itt a nagyszerű alkalom, hogy bizonyítsam a mitt’oménmimet; a dobogókői BM-üdülőbe zongorista kell a szilveszteri mulatsághoz! Ott lesz a belügyminiszter meg sok vezető elvtárs, akiknek a szórakoztatása hazafias kötelesség! (Akkoriban, ahogy ezt Gulyás Gergely képviselő is – hogy mit képvisel, ezzel most nem szöszölnék –, a régi szép időket emlegetve nyilatkozta nemrég: a Határőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott. Hogy ez a képviselőnek miért volt olyan nagyszerűség, amit a gaz liberálisok leromboltak, nem értem, de ez itt most nem is fontos.) Ugyan nem parancsolhatják meg, hogy vállaljam a megtisztelő feladatot, de gondoljam végig a lehetőségeket, nézett rám szúrós szemekkel az alezredes.

De hiszen most mehetnék először haza! Ezt meg kell érteniük! Keressenek valaki mást!

Hát jó, Éry elvtárs, meglátjuk…

Megláttuk. Néhány pillanatig szívhattam be a szabadság levegőjét, éppen édesanyámnak panaszoltam a katonalét elviselhetetlen könnyűségét, a családi vacsorához készülődve, amikor egy rendőrautó állt meg a házunk előtt. Egy táviratot tartottak az orrom elé: szolgálati helyemre azonnal vonuljak be! Villogva, szirénázva felvittek a laktanyába, egyenesen az ügyeletes tiszt színe elé.

Éry elvtárs, a dobogókői üdülőbe megy, és zongorázik! (Nocsak, mégis megparancsolhatják?) Ne hozzon szégyent a Határőrségre!

Már vittek is tovább. Az üdülőbe érve egyenesen a kihalt bárba, a zongorához vezettek (az ebédlőben Járóka Sándor zenekara muzsikált, a nagyteremben diszkó pufogott): üljön le, játsszon, ha a miniszter elvtárs aludni megy, abbahagyhatja!

A bárban a zongorán és rajtam kívül nem maradt senki. Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket (nem egy Csodazongora, de egy, ennél azért többre hivatott, szép állapotú Bechstein); a piros műbőrfoteleknek, a színesen villogó lámpáknak, az üres bárpultnak játszottam. A jelenet kívülről-belülről valószerűtlennek tetszett, de volt benne valami szürreális izgalom. [Tényleg azt vártam, hogy felébredjek.] Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy mégis Csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; elfelejtkeztem belügyminiszterről, alezredesről, őrmesterről, az egész vircsaftról: zongorázni kezdtem.

Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.

De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.

Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! És akkor:

Mi ez a szar dzsessz?! Játszd a Csattanógacsucsut!

A kékfényes Szabó László – fontos a név: a korabeli közszolgálati televízió ikonikus alakja (afféle biztonságpolitikai szakértő), potentát, akinek, ha el tudtam volna zongorázni a nótáját, s ily módon a kegyeibe férkőzöm, hatalmában állt volna akár leszereltetni is engem időnek előtte. Akkoriban az önkényuralom képviselőjét [a képviselő is, mint a felettes] láttam benne, de ’89-ben kiderült róla: gerinces ember!  „Én a régi rendszernek voltam az újságírója, hittem a szocializmusban, hittem abban, hogy belülről megjavítható a rendszer. A rendszerváltás hajnalán átgondoltam az életemet, és arra jutottam, ha tovább csinálom a munkám, akkor vagy engem köpnek le, vagy magamat köpöm szembe. Úgy döntöttem: leteszem a tollat, nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.”] hetykén a táncparkett közepére vezette partnernőjét várva az ismerős dallamot. Hát azt hiába várta: [mint akit lehugyoztak, de nem fagyott bele] az önérzetében megbántott művész felháborodásával lecsaptam a zongora fedelét, felpattantam, nem törődve a következményekkel, és a mögöttem lévő hónapok (kiképzés!) minden keserűségét cipelve kirohantam a m(M)ikrokozmoszból… 

A Dobogókői Lázadás másnapján már az összes tiszt tudta az adyligeti laktanyában, hogy határőrhöz méltatlanul viselkedtem! Század- szakasz- és rajparancsnok egy emberként torolta meg a mundér becsületét meggyalázó függelemsértésemet [insubordinatio]. Vécét, bakancsot, ablakot, fegyvert, krumplit pucoltam, stokiztam, álldogáltam az ügyeletes asztalnál, zongora helyett a géptávírót püföltem, alaki szabályzatot magoltam…

És: kúsztam-másztam a gyakorlótér dermesztő poklában.

Látja ott azt a kerítést?! Az a határ! Elkúszik odáig, beássa magát egy lövészgödörbe, és védelmezi, őrzi, biztosítja, óvja, oltalmazza, vigyázza!

Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!

Egy hős felpattan, és rövid sorozatokkal határ-ozottan a náci gazemberek tudomására hozza, mit gondol az egész vircsaftról:

BASSZÁTOK MEG A KERÍTÉSETEKET! A KULTÚRÁTOKKAL EGYÜTT!

De az én Kalasnyikovomban (lásd: mellékelt ábra!) nem volt lőszer.

Ehelyett:

Na, most ment el a kedvem az egésztől! Mindennek van határa!

 

 

vendégszöveg: Esterházy Péter, Királyhegyi Pál (és Orbán Viktor, Kövér László)

 

 

 

Canadahun

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://erybalazs.blog.hu/api/trackback/id/tr658209154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.