Facebook - Csend

Videó

Esti Csend avagy Csodazongoraverseny nagy tételben

2016.06.09. 14:04 Éry Balázs

"A zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak"?!

hatter.jpg

 

Nagy Feró szerint: „a zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. [A "minek mindenbe belekeverni a poltikát?!" - a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is.] Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?! (Most következhetne a Nagy Feró-életmű szakmai bírálata, esetleg – mivel nem értek egyet a „nemzet csótányának” véleményével – az Orbán Band országlásának kritikája, de inkább térjünk vissza eredeti témánkhoz!) De vajon hol húzódik a határ a művészet és a társadalombírálat, vagy a politika között? Könnyedén leválasztható-e az etikai, erkölcsi, eszmei mondanivaló a hordozó közegről például a pop-rockzene esetében. Akkor politizál-e hatékonyabban (egyértelműen) egy zenész, ha tiltakozó röpiratot ír alá, vagy ha dalaiban következetesen képviselni képes meghatározható értékeket, elveket? Ugye nem kell magyaráznom, miért pont Koncz Zsuzsát kérdeztem erről?

Nem tudom, milyen lenne egy olyan élet amilyet a fenti idézet sugall? Te cipész vagy csinálj cipőt, ne törődj, az időjárással, az úttal, a ruhával se, csak a cipővel, ahhoz értesz. Ha csak bakancsot gyárthatsz, mert az kell a katonának, ne akarj báli cipőt, mert az tilos, és ne is tégy semmit, hogy ez megváltozzon. Maradj a kaptafádnál, hiszen Te csak cipész vagy. A háború, vagy a béke nem a Te dolgod azt mások csinálják. Te maximum halj bele, lehetőleg szó nélkül!

Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról és hogy mit érzek? Én ezt nem hívom politizálásnak, ez inkább a felelősség vállalása mindazért, ami körülvesz. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem: Miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt hogy… és ha engem lánckerék taposna alattam a föld is sírva beomolna… vagy hogy: azt mondta az én anyám ez a hely az én hazám… Arról énekelek, amit érzek, gondolok. Végtelenül leegyszerűsített, egyáltalán nem helytálló megállapítás az, hogy ezek a dalok politizálnának! Az ember közösségre ítéltetett lény, nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a másikat, a többieket. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. De volt másik véglet is, mikor pol-beat fesztivált rendeltek, ahol szólt dal az agresszor amerikai repülőről, esetleg Kennedy elnök gazságairól. Ez politika volt, nyom nélkül elmúlt, és mert nem rólunk szóltak ezek a dalok, nem volt semmilyen hatásuk.

A művészember érzékeny „szerkezet”, kicsit  talán úgy működik, mint egy „hőmérő”. Figyel és reagál. Még az is, aki csak „zörög”, dübörög és üresnek tűnik a végtelenségig. Azt mondja: ” hé, világ , ilyen rémesnek, elviselhetetlennek látlak! Gondolkodj el ezen ”. És a „mondanivaló” így is hiteles, akkor is, ha én magam a zenével való „beszélgetés” híve vagyok. Örömmel éneklek a műfajban „őshonos” lírai, szerelmes dalokat, de nagyon izgat, hogy ezeken a hagyományos témákon kívül mi mindent lehet még megfogalmazni a műfaj keretein belül? Mindig is ez érdekelt. Ezért énekeltem, éneklek verseket is például. 

Régen is ellentmondásos volt a világ de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, - igen anakronisztikus módon - vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Ezek világméretű konfliktusok, és igen veszélyesek. Az ember egy puskaporos hordó tetején érzi magát. Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.

A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, „megélhetési” muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható „műanyag zene”, a megtévesztésig egyforma „csomagolásban”. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével. Ha politikus alkat, mintegy tükröt tart a másik, a társai, a társadalom elé, elmondja azt, hogy ő erről az egészről miképpen vélekedik. Vajon ezt miért ne tehetné?

A multinacionális cégek médiába való bevonulása viszont igazi politika. Azzal, hogy kizárólag az előbb említett üres divatzenét játsszák, azt sugallják: ez itt a világok legjobbika, nincs probléma, gond, bizonytalanság, félelem, az élet igazi „lányregény”. Mi csak egy piac vagyunk, ránk öntötték a saját árujuk legalját, mert a giccs mindig is önmagát forgalmazta, tehát azt. Egy kicsit sem érdekelte őket, milyenek a kulturális hagyományaink, mit is szeret valójában az itteni közönség. Eszi, nem eszi, nem kap mást, a szelektorok csak a legigénytelenebb „dömpingárura” reagálnak. És mivel igazi választék nincs, mert két ugyanolyanból nem lehet választani, hát egyenlőre eszi.

Most büszkén ott tarthatunk, pl. a televíziózásban, hogy a „latin” szappanopera áradat közepette nosztalgiával emlékezhetünk a jó „öreg” Dallasra. A könnyűzenét lenullázták. A magyar szakma egy részét belekényszerítik abba, hogy amennyiben jelen akar lenni a médianynyilvánosságban, csak a trendnek megfelelő zenéket gyártson, hiszen a külföldi tulajdonos, esetleg magyar helytartója, kizárólag ezt tartja piacképesnek. Szinte kilátástalan helyzetben kell versenyeznie a hazai könnyűzene jobbik felének, - és most itt  elsősorban az új generációkra gondolok - a „gagyi kertitörpeáradattal”. Úgy néz ki, hogy a kelet-európai térségben a világ kulturális szemetesládája alakult ki, és nemigen látszik, hogy ez változni akarna. A nagyvilágban persze van más is, jobb is, izgalmasabb is, minőségi zene is, amivel a gazdasági eredményeket is hozni lehetne, de ez persze némi kockázattal is jár. Ennyit a kis magyar piac nem ér meg. ”Vigyük a pénzt és fussunk, utánunk az özönvíz”… nagyjából ilyesmi a stratégia. Majd ha az első kereskedelmi adó csődbe megy, mert az emberek megunják ezt az ízlésterrort, akkor lehet talán továbblépni, és ebből az ördögi körből kikeveredni.

Eddig ez egy esztétikai, ha úgy tetszik ízlésbeli vita. És mert különbözőek vagyunk, és vannak számosan, akik szeretik a „kertitörpét”, hát legyen az IS! Itt az is-en van a hangsúly, tehát hogy ne csak és kizárólag az! Lehessen mellette más is! Az megint más dolog, amikor az elfogadott európai normáknak, a civilizált világban kialakult szabályoknak, a humanizmusnak, vagy akár a bibliai tanításoknak ellentmondó a szövegkörnyezet egy médiában. Ez ellentmond a művészet „alaptermészetének” is, amely, felfogásom szerint összeköt, és nem kirekeszt, szeretetre és nem gyűlöletre tanít. Ezt nagyon sokan, nagyon különböző felfogású, nagyon különböző generációból jövő művészek, előadók, zeneszerzők, zenekarok gondoljuk így, és ha ezt nem csak egymást között beszéljük meg, hanem akár egy nyilatkozat formájában a közönségünknek is megmondjuk, az rendben van. Az ORTT, mint állami felügyelő hatóság megállapította, hogy a fennálló törvényekkel ellentétes, sok szempontból is törvénysértő a működése egy médiumnak. Mi is elmondhatjuk, hogy ezzel tökéletesen egyetértünk, és nem akarjuk hallani magunkat azon a helyen.

A napokban került a kezembe az a pár oldalas francia törvényelőkészítő leirat, amit mintaként annak idején terjesztettünk az arra illetékes törvényhozó urak között. Az eredeti kvóta-meghatározás, a francia zene részesedése a külföldivel szemben negyven százalékos! Sőt, ha jól tudom, ezt a kilencvenes évek elejéről származó törvényt azóta módosították hatvan százalékra. A médiatörvény kialakításakor megpróbáltuk megmagyarázni, hogy nagy hibát követnek el, ha védelem nélkül hagyják a magyar nyelvű zenét, de vonatkozik ez a magyar filmre is. Fütyültek ránk. Mára fehéren - feketén bebizonyosodott, hogy a törvény úgy rossz, ahogy van. (Az összes többi kuszaságot már ne is említsük kurátorostól, ORTT-stől.) Ez aztán a színtiszta politika, de nem művészi fokon, sajnos. A multikra nem haragudhatunk, hiszen ők saját természetük szerint működnek, a mi törvényeink azok, amelyek alkalmatlanok arra, hogy kordában tartsuk őket. Szóval a politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz. Ez nagyon nem jó, de tudomásul kell venni.

Remélem, hogy az emberek előbb-utóbb megunják azt a rémületes egyformaságot, ami most árad mindenfelől, rádióból, TV-ből, és már akkor sem nézik-hallgatják majd, ha nincs más. Amikor ezt a hirdetők is észreveszik (akik végső soron fizetik a médiát), akkor nem lesz elég haszon, a „pénztárgép” elhallgat, a rendszer összedől, és elkezdhetjük elölről az egészet. Na persze kell az is, hogy  a politika kijavítsa a maga hibáját, és minél előbb teszi ezt, annál jobb!

 Zenész 2002. május

Kanadai Magyar Hírlap

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://erybalazs.blog.hu/api/trackback/id/tr748794790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása