Facebook - Csend

Videó

Esti Csend avagy Csodazongoraverseny nagy tételben

2016.07.10. 13:45 Éry Balázs

Bródy

Címkék: Bródy

 

Persze, nagyon fontos, milyen márkájú gitárhúrt használunk, milyen fajtájú fából készült a pergődob teste. Döntő lehet, hogy minél több ismerettel rendelkezzünk a zeneelmélet területén, technikailag is felkészülten üljünk hangszerhez, értsük a számítástechnika nyelvét, tájékozódjunk a stúdió bonyolult berendezései között. Magyarul: tanuljunk meg zenélni! De ha művészetről beszélünk, akkor ennél sokkal többről lehet, van szó. Nem hiszem, hogy a könnyűzene kapcsán kizárólag lemezeladási statisztikákat, a sztárcsinálás marketing stratégiáját, a divatot, a szórakoztatóipart kell emlegetnünk, sőt attól sem leszek boldog, ha a vulgáris közízléstelenségről, kulturális értékrendetlenségről, akusztikai környezetszennyezésről papolunk, miközben nem tudjuk megkülönböztetni a Beatlest Schuberttől. Arra vagyok büszke, ha kiderül, nem csak azért hangoskodunk, hogy minél több csaj figyeljen ránk, esetleg megtöltsük a zsebünket, hanem valóban van mondanivalónk, vannak gondolataink, érzéseink melyek kifejezésére ez a művészeti forma a legmegfelelőbb. Szeretném hinni, hogy a popzene is a kultúra része. S nem kizárólag valamiféle a nyugtalanító unalmas csend elűzésére létrehívott, az agyat, ízlést kikapcsoló, mesterséges ál-érzelmeket gerjesztő művészet pótlék, a vulgáris, bárgyú, de egyértelmű kereskedelmi érdekek kielégítésére felépített szórakoztató(?)-ipar akusztikai oldala. Szeretném hinni, hogy ebben a közegben is lehet értelmesen dolgozni, alkotni, s talán újra eljuthatunk a kifinomultság vágyott magaslataira. Oda, ahol bármiféle működő értékrend alapján képesek lehetünk megkülönböztetni a jót a rossztól. S akkor irtózni fogunk a manapság tölcséren fejünkbe ömlesztett gusztustalan hatásvadászattól, újra értelmezhetjük a jelentőségét vesztett kifejezést: GICCS. Persze hülyeség lenne nem létező esztétikai, művészeti értékeket belemagyarázni a könnyűzenébe, de a tehetség, s az alkotóerő tisztelete nélkül egyre mélyebbre süllyedhetünk a dáridózásba.

Kissé elragadtattam magam? Lehet, s az lesz a legjobb, ha Bródy János derűs, bölcs gondolataival hűtöm az indulataimat:

 

- El tudom kezdeni nagyon messziről is a dolgot… Egy ötvenen túli érett ember világszemléletéből fakadóan valahogy el kell helyeznem magam - és azt a műfajt, amiben már harminc éve létezem - a kultúrán belül. A kultúrát is meg kell határoznom a történelemben, és elkerülhetetlenül, az emberi történelmet is a világegyetemben. Nyilvánvalóan az ember törekszik arra, hogy valamiféle koherens szemlélete legyen, amiben a látszólag véletlenszerű események is értelmezhetők.

Tehát onnan kezdeném, hogy az emberiség egyik alapproblémája, hogy a nagy üres világegyetemmel néz szembe, és szeretne benne értelmet találni. De az igazsággal, az úgynevezett alapigazságokkal szembesülni csak nagyon kevés embernek van bátorsága. Az egyik ilyen alapigazság kozmikus méretekben valószínűleg az, hogy a földi élet az Univerzum hatalmas méreteihez képest elhanyagolható, közömbös, nem igazán jelentős. (Talán a „közömbös” a leghelytállóbb kifejezés.) És – ahogy Hankiss Elemér is az egyik legutóbbi könyvében nagyon szépen végigvezeti – az öntudatra ébredt ember maga is alkotója annak a világnak, amelyben létezik. Így hát a világ, amiben élünk, sok tekintetben az emberi képzelet által teremtett világ. Én azt gondolom, hogy a kultúra és a művészet ennek a virtuális világnak az egyik legfontosabb alkotórésze, amelyik állandóan megújítja önmagát, újabb és újabb képzelet által alkotott tüneményekkel tölti be a differenciálatlan semmit. (Csak ennyit röviden, nem akarok túl filozofikus lenni…)

A kultúrán belül a zene, és a zenéhez kapcsolódó műfajok egészen különleges szerepet töltenek be. Az emberi idegrendszer valami fantasztikus módon képes minden másnál jobban megjegyezni az énekelt szövegeket. Talán csak a vizuális hatások erősebbek ennél. (Ez egyébként később fontossá válik, abból a szempontból, hogy miért vált annyira jelentőssé a vizuális megjelenési formája a műfajunknak.) De maga az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Én legalábbis azt gondolom, hogy amíg semmilyen más adatrögzítés nem létezett (nem volt írás, meg ilyesmi), az énekelt ritmikus szöveg volt az első olyan tömény információ, akár a misztika, akár a mindennapi élet világából, amely úgy fogalmazta meg az emberi tapasztalatokat, hogy azok könnyen átadhatók, könnyen terjeszthetők voltak. Talán jó példa erre, hogy amikor a kisgyerek először jegyez meg valamit a környező világból, mondókákat, kis énekelt szövegeket gyakorol, aminek gyakran még az értelmét sem ismeri - így kezdődik valahol az óvodában a kultúrával való ismerkedés. Nagyon érdekes, ahogy idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életükben tanultak, ezekre a mondókákra még mindig emlékeznek.

Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Néha szoktam mondani: az eredeti sztárfelhalmozódás korszakában, valamikor az ötvenes, (nálunk a hatvanas) években, akik felismerték ennek a műfajnak a hatását, jelentőségét, és volt némi tehetségük és fantáziájuk, nagyon gyorsan kerülhettek az érdeklődés és a figyelem középpontjába. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon. Gyakran használom azt a megfogalmazást, hogy alapvetően afféle iparművészetnek tekintem ezt a műfajt. Zenei-irodalmi iparművészetnek, ami éppen abban különbözik a klasszikus műfajoktól, ahogy a képzőművészetben ez viszonylag jól definiálható: az iparművészet általában mindennapi funkciókra használható, nagy számban előállítható, sokszorosítható, széles körben terjeszthető produktumokat hoz létre.

- A tömeggyártási technológia az „igazi művészeti” alkotásokat is meggyőző módon sokszorosítja. Mondjuk, ha megveszünk egy, Van Gogh naptárat, tizenkét hónapon keresztül nézhetjük a gyönyörű képeket, így napi használati cikké válik a sok csodálatos festmény…

- Ebben igazad van, de az eredeti mindig borzasztó nagy értéket jelent, míg a másolatok valami furcsa módon nem jelenítik meg ezt az értéket. Szerintem ugyanazt a művészi élvezetet okozzák, de az értékük sokkal alacsonyabb. A mi műfajunkban nincs ilyen eredeti, kiemelt értékű példány, itt csak a másolatok léteznek. A klasszikus műfajokban mind a mai napig áll az a prioritás, hogy az élő előadás az igazi, az elsődleges érték, és a hangszalagon rögzített változata csak valami pótlék, bár Glenn Gould óta ez a dolog változóban van. Az iparművészet széles palettájára jellemző, hogy itt azért megfér egymás mellett békésen a magas színvonalon, igényesen dolgozó iparos és a teremtő fantáziával dolgozó művész. Sokszor gondolok arra, amikor New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumában egyszer csak megláttam egy eredeti Thonet-széket kiállítva, mint műtárgyat. Ez azért nagyon fontos, mert az a szék valóban egy meghatározó műalkotás, de nemcsak egyedi, gyönyörködtető mű, hiszen Thonet mester iszonyú mennyiségű háztartás belső kultúráját határozta meg a bútorgyártás új technikájának kifejlesztésével. Valami hasonlót érzek a zenével kapcsolatban is: az új technika lehetőséget adott egy új „berendezési kultúra” kialakulására.

Az én fiatalságomra jellemző állapot az volt, hogy ha én olyan zenét akartam hallgatni, ami a szívemnek kedves, akkor el kellett mennem oda, ahol azt a zenét játszották, mert otthon nem tudtam volna hozzájutni. Otthon én egy – akusztikailag - üres térben, berendezetlen szobában éltem, amiben egy Néprádión a Kossuth és a Petőfi jött. Később sikerült behangolnom a Radio Luxemburg hullámhosszára, de még mindig nem tudtam rögzíteni, és nem tudtam akkor hallgatni, amikor akartam, mert magnó még nem létezett, a hanglemezgyártás pedig még nagyon gyerekcipőben járt. Az elmúlt negyven évben pedig lassan mindenki kényelmesen berendezte a maga akusztikai környezetét. A különböző hangkeltő eszközök révén a mai fiatal akármikor hozzájuthat ahhoz a zenei formához, amelyikhez csak akar. Sőt, a helyzet az, hogy olyan hatalmas mennyiségben ömlik a zenei információ, hogy a leggyakrabban már nem is igazán keres, csak a választékból ide-oda kapcsolgat. Tehát már nincsen meg az az élménye, mint annak a generációnak, amelyik egy üres térben kereste a neki megfelelő muzsikát. Egy kicsit triviális hasonlattal; mint amikor a fiatal házasok új lakásba költöznek, és kezdetben minden bútornak örülnek, lassan berendezkednek, de egy idő után kezd a lakás túlzsúfolttá válni, és csak akkor lehet behozni bármit, ha valami régit kidobnak onnan. Azt gondolom, hogy ma ebben a műfajban már régen véget értek a „mézeshetek”, a zenei térben néha nyomasztó a túlzsúfoltság. 

- Miután erről a műfajról kiderült, hogy nagyon nagy közönséghez szól, és ez a nagy közönség hatalmas anyagi erőt, kereskedelmi súlyt is jelent, szép lassan felépült mögé az ipar a maga kiszámított, tervezett működésével együtt. Ma már egy-egy új „berendezési tárgy” forgalomba hozatalát komoly ipari tevékenység előzi meg, azaz igényfelmérés, üzleti számítások, a marketing-stratégia kidolgozása. Ebben a folyamatban nagyon gyakran a művész már csak egy alkalmazott, egy iparos, akinek megmondják, milyen formájú, tartalmú produkciót hozzon létre. Persze sok tehetséges mesterember is él, ők ezt különösebb lelkiismeret furdalás nélkül, a kézügyességük birtokában meg is teszik. A mai korban pedig, amikor a digitális hangeffektusok hihetetlenül színes skáláját bocsátják a hangszergyártók rendelkezésre, gyakorlatilag egyre kevesebb zenei, illetve manuális tudással kell bírni ahhoz, hogy valaki zenei anyagot hozzon létre. Így aztán némi technikai felkészültséggel újabb rétegek számára vált lehetővé a zene gyártása, olyanok számára is, akik semmiféle zenei ismerettel nem rendelkeztek, pusztán eladható terméket akartak létrehozni.

- Valójában mi is először közvetlen gyakorlatias célból zenéltünk. Valószínűleg kevesen tudják ma már, de az első zenekarok, mindenhol a világon kifejezetten tánczenekarok voltak. A hazai együttesekről tudom, hogy különféle klubokban indultak, ahol a zene azért kellett, hogy legyen mire táncolni. Persze ezek a táncok már egy kicsit mások voltak, mint az idősebb generáció táncai. Jól emlékszem, hogy a Bercsényi kollégiumban, a hatvanas évek elején, ahol az Illés zenekar már legendás együttesnek számított, mégsem a zenészek, hanem a legjobb táncosok voltak a közösség kiemelt sztárjai. Aztán lassan a színpad előtt megjelentek a hallgatók. Először csak úgy a színpadnak dőlve hallgatták a zenét, később odahúztak egy-két széket, miközben hátul még ment a tánc. Aztán valahogy ezek a széksorok egyre többen lettek. Úgy emlékszem a Bosch-ban még panaszkodtak is a táncolni akarók, hogy most már nincs elég helyük. Egyszer csak átment hallgatóba a dolog. Ez volt az új minőség születése. Nem a zenészek találták ki, és nem a hallgatók, hanem a közönség és a zenekarok közvetlen együttéléséből alakult ki, ami abból is fakadt, hogy alapvetően egy generációhoz tartoztak. Attól, hogy a jelenlévők elkezdték hallgatni a zenét, a zenészek úgy érezték, hogy érdemes többet elmondani a zenével, és egyre fontosabbakká váltak a szövegek. Persze nagyon fontos volt az is, hogy a hatvanas években kialakult egy új szellemiség a nyugati és a keleti társadalmakban egyaránt, s ezt a változást nagyon pontosan jelezte ez a műfaj. És azt gondolom, azért lettek ezek a dalok olyan jelentősek, mert a friss gondolatok, az új érzések elsődleges hordozóivá váltak. A nyugati világban ez valójában az ifjúsági kultúra, mint önálló kultúra megteremtésével párhuzamosan zajlott. Kelet-Európában pedig az új műfaj népszerűsége és korlátozhatatlansága a személyes és kiscsoportos szabadságjogok hirdetőjeként az akkora már láthatóan eltorzult és hazuggá vált totális eszmék elleni lázadás szimbólumává vált. A klasszikus kultúrát és az idősebb generációkat meglepetésszerűen érte, hogy az életnek azon az oldalán, ami hagyományosan a kikapcsolódás, a szórakozás, ha úgy tetszik: a komolytalan dolgok területe volt, létrejött valami igazán komoly kifejezőerővel, komoly társadalmi háttérrel és mondanivalóval rendelkező művészeti forma. De ez a különleges jelentősége csak addig tartott, amíg a teljes társadalom nem olvasztotta magába, és nem szüntette meg a szubkulturális különállását, vagy politikailag értelmezhető szembenállását.  Ezért ebben a műfajban a kezdetektől fogva él az a hit, hogy igazán jelentős produkció csak akkor jöhet létre, ha az valamivel szemben áll, ha az valamilyen módon alternatív. Persze ez ma már nem igazán lehetséges, mert a műfaj nagy része már beépült a létező politikai, gazdasági struktúrákba. Az a helyzet, ami a kezdetekben adott volt, - hogy az első zenekarok egyszerre voltak eredetiek, alternatívak a megszólalásukban, és a terjedési, megjelenési formájukban pedig populárisak és mindenkihez szólók – ma elképzelhetetlen, a két dolog szétvált. Aki ma eredeti, vagy alternatív akar lenni, azt nem fogja támogatni a könnyen eladható árut kereső ipari háttér. Aki pedig népszerű akar lenni, annak úgy látszik, eleve le kell mondania arról, hogy valamiféle sajátos, különálló, személyes, vagy kis körben terjedő kulturális értéket képviseljen. Ennek a feloldására csak nagyon nagy művészek, és igazán tehetséges alkotók képesek. Ha létrejönnek valóban erős, és időtálló produkciók, akkor azok végül is az eredeti állapothoz hasonló helyzetbe kerülnek, csak nem annyira látványosan. Mert látványosan mindig jelen van éppen a pillanatnyi siker. De azért, ha már két-három éves összesítésben nézzük, akkor valahogy halványodnak már a slágerlista vezetői, a tiszavirág-életű produkciók és szép lassan kiderül, hogy mennyire jelentősek voltak azok, akik ez alatt az idő alatt, ha nem is a lista élén, de folyamatosan jelen voltak.

- A dolog tehát működik, bár vannak igen veszélyes csapda helyzetek. Úgy gondolom, hogy arra kell törekednünk, hogy a létező, értékes alkotások ne múljanak el nyomtalanul. Mindig is léteztek olyan, akár meghatározó tehetségű alkotók, akiket az utókor azért nem ismerhetett föl, mert elenyésztek, nem maradt utánuk fenn semmi. Bizonyára sokan voltak ilyenek, de mi csak olyanokról tudunk, akiket később fölfedezhettünk, mert találtunk belőlük valamit. Ha mondjuk Csontváry képeit eladják zsákvászonnak, akkor nem tudjuk ma, hogy mekkora művész volt. Azt ajánlom mindazok számára, akik a szakma körül némi felelőséggel működnek, hogy azoknak az előadóknak, csoportoknak is adjon lehetőséget, akiknek esetleg ma még nincs igazi közönségbázisuk, nincs különösebb sikerük vagy támogatójuk. Aztán majd az idő eldönti, hogy közülük ki érdemes a figyelemre. Egyszerű példával: néha már összeállítanak műfajtörténeti, tehát negyven-ötven éves slágerlistákat, és itt már pontosan látható, hogy a huszadik század második felének melyek voltak a legjelentősebb lemezei. Ezekre már nem mondhatjuk, hogy csak a könnyűzene-ipar okán létrejött alkotások, ezek valóban értékesek. S mondok valami nagyon furcsát: tulajdonképpen a klasszikus zeneművészet sem más, mint három-, négy-, ötszázéves slágerlista összesítése. Ami megmaradt belőle. Ami mind a mai napig hat, létezik és él. A miénk egy nagyon fiatal műfaj – némi iróniával azt kell mondanom: egyidős a generációnkkal -, még nem igazán tudjuk, melyek a legjelentősebb értékeink. Bár mostanában már kezdjük érezni, mint amikor az ember az élete vége felé már sejti, kik voltak a leginkább meghatározó szerelmei, még akkor is, ha nagyon sok izgalmas és különös kalandja volt.

 

 

 És így tovább...

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://erybalazs.blog.hu/api/trackback/id/tr58878490

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.