Álmomban valaki arról faggatott, milyen lemezt vinnék magammal a lakatlan szigetre; sok jó válaszom volt, az egyik: Presser Gábor Csak dalok című remekét. Felébredve eszembe ötlött: miért „csak” dalok. Vagy: miért csak „dalok”? Megkérdeztem:
„Nekem a dalok nagyon fontosak. Én úgy gondolom, hogy a klasszikus értelemben vett dal – függetlenül attól, hogy ma egy dömping-világban élünk, és naponta több ezer dal hallható a rádiókban -, az egyszerre zenei és irodalmi kifejezési forma, a komplex műfaj fontos. Természetesen nem akarom magam a közhelyszerűen híres dalszerzőkhöz (Schubert, Schumann, Brahms…) hasonlítani, de hiszem, hogy még mindig érdemes dalokat írni, dalokat előadni, s nem csak háttérhasználatra. Így aztán a lemezeimen sok dalnak alcímet is adtam, valamiféle használati utasításként, mert a dalokat használni kell!
És természetesen fontos a hangszeres játék, az együttzenélés élménye is.
A divatosabb műfajok slágerei szintén dalok, ezeket én nem tartom kevésbé értékesnek, köztük ugyanúgy van jó és rossz. Az elektronikus, a számítógépes tánczene, az új generáció új kifejezésmódja nem alávalóbb a régebbieknél, én úgy gondolom, hogy mindenki azt csinálja, amit szeret, s ezen belül az is kiderül, ki tud érdekeset, izgalmasat alkotni. Engem az új lehetőségek is vonzanak, de furcsának tartanám, ha ilyenekkel hozakodnék elő. Furcsa lenne, ha egy olyan korú pali, mint én, fel akarna ülni a divat hátára. Most már tényleg azt lehet mondani, hogy ezer féle műfaj él egymás mellett, hol az egyik kicsit jobban, hol a másik kicsit a háttérben. Például abban, amit mi csinálunk, abban benne van a koncert lehetősége. Az elektronikus műfajok nagy előnye a diszkó-fellépés és a rádiók hatalmas népszerűsítő ereje. A közönség pedig választ, és szerintem nagy az érdeklődés a koncertek iránt is.
Lehet, hogy nem tökéletes a példa, de az egész kicsit olyan, mint a film és a színház közötti vetélkedés. A film ugye stúdió-műfaj, a jelenetnek egyszer kell sikerülnie, s akkor bekerül a helyére. A színház minden este megtörténik. Minden este új varázslat van. A személyes találkozás, a pillanatnyi csoda - ennek van igazán interaktivitása! Hát ilyen az élő hangverseny is. Azt gondolom, hogy ez a varázslat egyre értékesebb a közönség számára, az eleven előadás reneszánszát éli az egész világon.
A zene napi szükségletté vált, olyan, mint az élelmiszer. Minden nap kell. És huszonnégy órában szól a rádió. Mindenki kiválaszthatja azt, ami neki tetszik. Ebből a szempontból én különleges helyzetben vagyok, mert amit én csinálok, az nehezen illeszthető a többihez. Az nyilvánvalóan nagyon nagy hátrány, hogy - ellentétben a régi gyakorlattal, amikor a rádiós szerkesztők saját ízlésük szerint válogattak egy lemezről, és akár hat-hét dal is forgott és ismert lehetett – a mai dömping-világban csak egyetlen dal kerülhet be a szelektorba. Így tulajdonképpen a zenészek nem a valódi teljesítményük szerint érhetnek el sikert, hanem mindannyian, akik lemezt készítünk, egy promóciós versenyben indulunk, ahol a kérdés az, hogy egyetlen dal alapján van-e bizalom a lemezvásárlókban, és sikerül-e felkelteni az érdeklődésüket az egész lemez iránt. Egyre kevesebb az esélyünk arra, hogy a háttér(zené)ből előre lépve főszerepet kapjunk az emberek életében. Az én leghőbb vágyam az, hogy hallgassák végig a lemezemet, és úgy hallgassák, hogy közben nem csinálnak mást.”
