Van, aki azért imádkozik, hogy ne legyen csend (a csend a zene hiánya; nagy szemétség a csend, a csendben minden az eszembe jut), van, aki azért, hogy legyen végre Csend* (“irony included!”). Pilinszky szerint Bach isten-bizonyíték és mennyország-érv. (Bizonyíték, hogy ellentétek nélkül is van élet?, de Bach zenéjének az ellenpont talán a leghangsúlyosabb attribútuma! És a Sátánt se találom az érvelésben.) Én Bach zenéjében (mindenféle zenében) az embert hallom (Paganini sem az ördög hegedűse). Azt hiszem, a zenét csak az ember hallja; csak az ember zenél.
Nem voltam kapcsolatban Istennel. Nem kételkedtem benne, nem féltem tőle, egyszerűen nem gondolkodtam róla. Nem merült föl bennem, hogy létezne; nem volt az elmémben isten alakú hézag. (A volthoz oda kell írnom a vant.) A szüleim csak profán kontextusban emlegették, tehát mondhatni: nem részesültem vallásos nevelésben. Megelégedtek annyival, hogy megtanulok írni, olvasni (számolni kevésbé), zongorázni, kezembe adták a könyvet, elvittek a múzeumba, a színházba, a moziba, a hangversenyre [a szocialista kulturkampf kedvezett az efféle mulatságoknak: olcsó könyvtár és az Olcsó könyvtár-sorozat, szocialista brigádok kötelező színházbérlete és az üzemi közönségszervezők, mozibérlet, az MTV irodalmi értékű adaptációi, tévéjátékai, a Rádió hangjátékai, kulturális műsorai és így tovább]; az életről-halálról, világmindenségről, természetről, erkölcsről pedig töprengjek saját magam. És én töprengtem. Töprengek.
Az hamar világossá vált (felvilágosodás!) számomra is, hogy a vallástól, bármelyik istenhez fohászkodom, aligha remélhetek válaszokat tudományos (és kevésbé tudományos) kérdésekre. Próbáltam elképzelni, ahogy az Isten a maga képére és hasonlatosságára alkotja meg az embert, de csak az ellentmondásokat fedeztem fel. Mi volt a Teremtő szándéka a teremtéssel, hiányzott ez a világ valakinek? Rajongótáborra vágyott? Több világot is teremtett, vagy csak ezt az egyet? De miért érte volna be egyetlennel? Az embernek nagy szüksége volt Istenre (pap nélkül nehéz a temetés), de Istennek mi szüksége lett volna az emberre? Úgy táncolunk, ahogy Isten fütyöl? Mindenkinek ugyanazt a dallamot, vagy annyi szólam, ahány ember (ellenpont?). Isten, mint zeneszerző; Johann Sebastian Bachot maga helyett teremtette az Úr.
A Bibliát olvasgatva nincs, amire ne tudnék gondolni. És mindennek az ellenkezőjére is. A vallás kínálta válaszok sablonnak, időhúzásnak, pótléknak, maszatolásnak, a személyes felelősség áthárításának tűntek: előre csomagolt, lejárt szavatosságú készétel (hadd főzzek magamnak!). Feltételeztem, hogy a természet fölött nincs semmi. A természet fölött a természet van. Alatta is. Ha mégis lenne valami, azt én már nem tudom felfogni. De a gondolkodást nem pótolhatja a hit. A vallás körül gomolygó szakadatlan bűntudat - az eredendő bűnnél nehéz elképzelnem cinikusabb teológiai innovációt -, egy képzelt felsőbbrendűség megalázó alárendeltsége, a szimbólumok, metaforák véres kegyetlensége is riasztott. Bűn nincs, csak bűnhődés - istenfélelem - milyen utálatos szó! Szeretetről, megbékélésről csak álszent utalásokat találtam, azt viszont bőséggel. Egy Istent, aki feltalálja a poklot, a szeretet és a megbocsátás vezérli? Vagy az együttérzés hiánya.
Ha lenne előttem példa, ha láthatóvá válna, vált volna valaha a processzus, ahogy a buzgó hit [ahogy leírtam a “t” betűt a szó végén, a szövegszerkesztő Hitlerre javította volna a hitet; mi következik ebből? Talán csupán annyi, hogy nem mindegy, miben, kinek hiszünk.] vagy a vallás nemesebbé formál(t) egy jellemet, könnyebben egyezkedhetnék az Úristennel, de épp ellenkezőleg: az embert, aki épp most jön a templomból gyarlónak látom. És főpapokat látok Isten nevében elembertelenedni, látványosan megtért újfanatikusok hajtják az imamalmot, önkéntes térítők terjesztik az igét erőszakos kíméletlenséggel (a verbális keresztesháború egyre kegyetlenebbé válik). A Mindenható nevében elkövetett szélhámosságoknak se szeri se száma, sem az ipari méretű csalás (kormányprogram, szemforgató hamis papok és politikusok), sem a mindennapos svihákság (háztáji tartuffe-ok), a hit hatalomra vagy aprópénzre váltása sem ingatja meg a bizodalmat (tollhiba: birodalmat), Mennyei Atyánk trónusát (a küldjegyámentéssokpénztnyerszalottón-féle lájkvadászat friss élmény).
Én viszont bizonytalankodom (töprengek). És a Mindenható nevében elkövetett többi félrelépés! pokolként fűti az ellenérzéseimet. A hívő vagy a hitetlen van itten leginkább átalbaszva?
A hitetlen nem a rossz ember szinonimája. Úgy hiszem, akinek nincs szüksége tízparancsolatra, isteni tiltásra, folytonos fenyegetésre, mesterséges bűntudatra, horrorra ahhoz, hogy ne lopjon, az jobblelkű, mint, aki azért nem lop, mert retteg, hogy egy forró üstben a sátán fogja a kavargatni a végítélet napjáig.
Hogy nem kaptam vallásos nevelést, így pontos: a szüleimtől nem. Lici nagyi, egyik kedvenc nagymamám, akinél nem ismertem szilárdabban hívő asszonyt, viszont erősen nyugtalankodott, hogy a hitetlenségem pokolra küld. Valér nagybátyám pedig katolikus pap volt, amíg ki nem ugrott, hogy feleségül vehesse a nagynénémet; ahogy ő szentségelt, nem szentségelt úgy senki, ha Pécsett a Búza téri totózó, ahova a téli szünetben néha magával vitt (ő volt a vezető) elszámolásában hibázott egy-egy tétel, leimádkozta a szenteket az égből. Senki nem tudta olyan ízesen kárhoztatni az Urat, mint ő. Halleluja!
[Szöszölnék itten kicsit a legújabbkeresztények hitvallásával, (bár ez a téma nagyszerűségéhez meglehetősen méltatlan kitérő) ami jövedelmező üzletnek bizonyul manapság. Megdöbbenve olvashatunk a kálváriáról, amit egy-egy nyakban hordott kereszt miatt járt végig a rockénekes vagy a keresztényüldözött énekesnő, az előbbit még a rendőrök is megverték, ha hihetünk a visszaemlékezésnek, utóbbit még ma is üldözik. Ne feledjük, tudatunk képes meghamisítani emlékeinket, könnyű hamis emlékeket fabrikálni, amelyek aztán az emlékező szemében éppoly valóságosnak tűnnek, mint az igaziak. Vagy az időgép csal, születésük előtti korba repítve őket? Talán az ötvenes évek mostanában visszatérni látszó ciklusa kelt zavart. Én a hatvanas évek második felétől - azóta gyűjtöm az élményeimet - nem emlékszem ilyesmire. A Fürth Sándor utcában (a történelem ízét-zamatát adják az efféle részletek), Lici nagyiék szomszédságában lakó fiú az alsógödi templomban ministrált. Irigyeltem a ministránsokat (nehéz ügy); az oltár környékét afféle színpadnak láttam, ahol színes jelmezekbe öltözött szereplők vonják magukra a közönség figyelmét, hej, ha én is köztetek lehetnék, de nem gondolhattam rájuk hitvalló hősként, aki a templomból kilépve feszülten figyeli, melyik bokorból ugrik rá egy rendőr.]
Isten csak a szavakban van jelen. (Öngyilkos lett? Vagy az ember ölte meg, mint a zsidók Jézust? Nomen est omen – ebben a szövegkörnyezetben lehet jelentősége a családfámnak: a szépanyámat Zsidó Katalinnak hívták.) Ez nem kevés, de nem elég. A szavakon kívül nincs nyoma (nincs mindenütt ott). Ami nyomot látni vélünk, mind az emberé. Ha senki nem beszélne Istenről (a hit magánügy), hogyan lehetnék ateista? Komolyan köll vennem a “porból lettél és porrá leszel”- t; se előtte se utána nincs semmi. A semmi van. Bárcsak meríthetnék erőt a túlvilág ígéretéből, de nem. Bűvészkedhetünk a szavakkal, mit nevezünk istennek, de ez sem segít, (nem bízom abban, amit nem látok, csicseregte a kismadár, és jobbra-balra forgatta a fejét, mint akit orrba vágtak).
Egy kiútféleség marad: ha a Legfőbb Létező - mint a zene - a szavakon túl is működik, tevékenykedik, ügyködik, fáradozik, tesz-vesz, hat, buzgólkodik, irányít, sürgölődik, szorgoskodik, érzékelhető.
De én csak a zenét hallom.
* a Csend című lemez 2008-ban a Tom-Tom Recordsnál jelent meg
Részlet a Csend lapjai című könyvből
