A zenében az emlékezet határozza meg az időérzetet; a zeneszerző formálja az időt. Menuhin szerint a zene nem hagyja, hogy a saját tempójánál gyorsabban vagy lassabban hallgassuk, de a XV. század óta egyre gyorsul a zene. Egyre jobban siet ; és közben elveszítette a csendet.
[Jean-Philippe Rameau arra kérte az énekesnőt, hogy sokkal gyorsabban énekeljen egy bizonyos áriát, ha ilyen gyorsan éneklem a közönség nem fogja érteni a szöveget, akadékoskodott a hölgy, nem baj, válaszolta a zeneszerző, azt akarom, hogy csak a zenémet hallják, kuncog a Tanár úr.]
Közben a zene öregszik; gyorsabban avul, mint a képzőművészet. Az európai műzene ötszáz éves történetének (nem túl sok, a hangrendszerünk is alig háromszáz éves) gyűjteményét, a szépművészet mintájára létrehozott képzeletbeli zenemúzeum kincseit elnyűvi az idő. A nagy zeneszerzők remekművei haláluk után is a tárlóban maradnak, de egyre nehezebben szállnak szembe az idővel; a kor nem válik szépséggé. A zene múltja, jelene, jövője is bizonytalan. Talán jobban értjük Beethoven kortársainál a Kilencedik szimfóniát, de ugyanazt halljuk-e kívülről, amit a halhatatlan mester csak belülről hallott?
[A Tanár úr Sztálin hangján: Ez a zene való a tömegeknek, nem lehet elégszer előadni, szegény Beethoven, száz éven át hontalan volt, most végre megtalálta igazi hazáját, az egyetlen országot, ahol igazán értik és szeretik: a Szovjetuniót.]
Az évezred utolsó évtizedét Esterházy Péter szép szavával: a szakférfivá válás nemes föladatával múlattam. Zeneipari segédmunkásból zeneipari szakmunkássá váltam. A szakférfi zenei kérdésekben járatos, művelésében gyakorlott alkalmazott, a segédnél több, önállóan dolgozik, szakértelmét hangoztatni képes, de művészi rangja ritkán van; közreműködő. Szürke eminenciás. Úgy játszik, ahogy a protagonista fütyöl (tudnánk történeteket mesélni). Mint a zongorakisérő (a zongoracipelő is jó szó, és a jelentéstartalma sem túl távoli); hallhatóan ott van a produkcióban, de alig látható. Nekem tetszett ez a szerep, függetlenséget, szabadságot (is) jelent; több lóra (bocsánat!) tehetjük a tétjeinket, lehet virágról virágra szállni, mikor kedvünk tartja. Talán volt ebben a törekvésben valami a korszellemből is, mondhatnám nagyképűen. Ahogy próbáltam átélni, magamra vonatkoztatni a rendszerváltást, ha mond ez a szó valamit.
Sétálgatva a múltban igyekszem múltat fabrikálni, felidézni a kilencvenes évek hangulatát, rémülten keresem a felszabadultság, a pezsdülő életkedv nyomait; valami reménykedésfélét találok is (Európába tartunk!), de hiába színezném át az emlékeimet, nem érezhetem úgy, hogy az volna az igazság maga. A katarzis valahogy elmaradt.
De volt nagyobb megpróbáltatás is; egyre bizonytalanabb lettem: mit jelenthet nekem e lángoktól ölelt kis ország. Budapesten születtem (ide születni tragédia, sőt ennél is több: komédia, egyszóval: dráma), itt nőttem fel, alapítottam családot, születtek meg a gyermekeim is, nincs egyetlen rokonom sem Erdélyben, sem a Felvidéken, Kárpátalján, vagy a Vajdaságban. Mégis jólesett magyarként gondolnom magamra: ez itt az én hazám is. Aztán felharsant a hajrámagyarok. A Vezér kiáltotta, a Forza Italia szerencsétlen, de a szándékot pontosan közvetítő fordításaként , fülkeforradalomra buzdítva magyar zászlót lengető, kokárdába öltözött rajongóit. Akkor hirtelen megváltozott körülöttem a világ: hazátlan lettem.
Bevallom, soha nem énekeltem a Székely himnuszt (ha választanom lehet az európai és a székely himnusz között, én a zenetörténet talán legbecsesebb remekművére, a „testvér lészen minden ember” gyönyörű ideájára voksolnék, a „másiknál nehéz elképzelni csúnyább dallamot”), Wass Albert egyetlen sorát sem olvastam, Horthy Miklósnak sem állítanék szobrot. Id est hazaárulóként, határon belüli magyarként, másodrendű polgárként nem is tartozom nemzetileg össze.
[Az összetartozásból akarva-akaratlan az következik, hogy vannak idegenek és nem idegenek, figyelmeztet a Tanár úr.]
Nem vagyok „a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”; rút szibarita váz volnék. Az én tragédiám persze nem mérhető Trianonhoz, de ünnepelni sincs okom; a Nemzeti Összetartozás Napján csendben szégyellem magam.
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
