A zene nem ver hidat sehova. Hasonló ízlésű, gondolatvilágú, értékrendű, világnézetű hallgatókat közelebb hozhat egymáshoz, és ez nem kevés,
de azt nehéz elképzelnem, hogy muzulmán és körösztény testvérek egymás vállán zokogva szellemülnek át a bachi varázslattól, és az is inkább Spielberg kamerájára való jelenet, ahogy a koncentrációs tábor áldozatai együtt éneklik az Örömódát a gyilkosaikkal. (“A zene nem csoportterápia.”)
A zene története példázatok sorozatát kínálja gyűlölködésre, viszályra, ellenségeskedésre, békétlenségre, széthúzásra, irigységre, pártoskodásra, áskálódásra, fondorkodásra, haragra, marakodásra, szörnyülködésre, felháborodásra, dühre, neheztelésre, acsarkodásra, háborúskodásra, fenekedésre, veszekedésre (sorolhatnánk egészen friss, pontosabban frissen áporodott példáinkat is).
Apolitika
Olvastam valahol (szándékosan titkolom, hol), hogy a zene nem a művészek magánügye, hanem társadalmi politikai kérdés.
A művészet szerintem nem lehet apolitikus (Purcell, Cromwell levágott, karóratűzött feje mellett elhaladtában a Dido búcsúját dúdolgatja apolitikusan?).
Nagy Feró szerint (nem szívesen hivatkozom rá, de a kényszer nagy úr), a zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással.
[A "minek belekeverni a politikát a politikába", a status quo-t védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is.]
Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez természetes munkamegosztás, de van ideális társadalmi rendszer?
(Most következhetne a Nagy Feró-életmű szakmai bírálata, de ezzel be is zárom a jelet. Inkább térjünk vissza eredeti témánkhoz!)
Vajon hol húzódik a határ a művészet és a társadalombírálat vagy a politika között? Könnyedén leválasztható-e az erkölcsi, eszmei mondanivaló a hordozó közegről, például a pop-rockzene esetében. Akkor politizál-e hatékonyabban (egyértelműen) egy zenész, ha kiül a Kossuth térre, disszonáns hűségnyilatkozatokat fogalmaz, ide-oda nyilatkozik, vagy ha dalaiban következetesen képvisel meghatározható értékeket, elveket?
[Ez a klasszikus kérdés: igaz-e, hogy Hacsaturján buzi volt, igaz, de nem csak ezért tiszteljük, olvas fel a Halacska csodálatos életéből egy idevágó idézetet a Tanár úr.]
A válaszokért végülis Koncz Zsuzsához csöngettem be.
„Nem tudom, milyen lenne egy olyan élet, amilyet a fenti idézet sugall? Te cipész vagy, csinálj cipőt, ne törődj, az időjárással, az úttal, a ruhával se, csak a cipővel, ahhoz értesz! Ha csak bakancsot gyárthatsz, mert az kell a katonának, ne akarj báli cipőt, mert az tilos, és ne is tégy semmit, hogy ez megváltozzon! Maradj a kaptafádnál, hiszen Te csak cipész vagy! A háború vagy a béke nem a Te dolgod azt mások csinálják. Te maximum halj bele, lehetőleg szó nélkül!
Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk, de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról, és hogy mit érzek? Én ezt nem hívom politizálásnak, ez inkább a felelősség vállalása mindazért, ami körülvesz. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem, miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt, hogy és ha engem lánckerék taposna, alattam a föld is sírva beomolna, vagy hogy azt mondta az én anyám, ez a hely az én hazám, arról énekelek, amit érzek, gondolok. Végtelenül leegyszerűsített megállapítás az, hogy ezek a dalok politizálnának! Az ember közösségre ítéltetett lény, nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a másikat, a többieket. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. De volt másik véglet is, mikor pol-beat fesztivált rendeltek, ahol szólt dal az agresszor amerikai repülőről, esetleg Kennedy elnök gazságairól. Ez politika volt, nyom nélkül elmúlt, és mert nem rólunk szóltak ezek a dalok, nem volt semmilyen hatásuk.
A művészember érzékeny szerkezet, kicsit úgy működik, mint egy hőmérő. Figyel és reagál. Még az is, aki csak zörög, dübörög és üresnek tűnik a végtelenségig. Azt mondja: hé, világ , ilyen rémesnek, elviselhetetlennek látlak! Gondolkodj el ezen! És a mondanivaló így is hiteles, akkor is, ha én magam a zenével való „beszélgetés” híve vagyok. Örömmel éneklek a műfajban őshonos lírai, szerelmes dalokat, de nagyon izgat, hogy ezeken a hagyományos témákon kívül mi mindent lehet még megfogalmazni a műfaj keretein belül. Mindig is ez érdekelt. Ezért énekeltem, éneklek verseket is például.
Régen is ellentmondásos volt a világ, de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, - igen anakronisztikus módon - vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Ezek világméretű konfliktusok, és igen veszélyesek. Az ember egy puskaporos hordó tetején érzi magát.
Szóval a politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz. Ez nagyon nem jó, de tudomásul kell venni.
Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.
A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, megélhetési muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak, amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható műanyag zene, a megtévesztésig egyforma csomagolásban. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével. Ha politikus alkat, mintegy tükröt tart a másik, a társai, a társadalom elé, elmondja azt, hogy ő erről az egészről miképpen vélekedik. Vajon ezt miért ne tehetné?
A multinacionális cégek médiába való bevonulása viszont igazi politika. Azzal, hogy kizárólag az előbb említett üres divatzenét játsszák, azt sugallják: ez itt a világok legjobbika, nincs probléma, gond, bizonytalanság, félelem, az élet igazi lányregény. Mi csak egy piac vagyunk, ránk öntötték a saját árujuk legalját, mert a giccs mindig is önmagát forgalmazta, tehát azt. Egy kicsit sem érdekelte őket, milyenek a kulturális hagyományaink, mit is szeret valójában az itteni közönség. Eszi, nem eszi, nem kap mást, a szelektorok csak a legigénytelenebb dömpingárura reagálnak. És mivel igazi választék nincs, mert két ugyanolyanból nem lehet választani, hát egyelőre eszi.
Úgy néz ki, hogy a kelet-európai térségben a világ kulturális szemetesládája alakult ki, és nemigen látszik, hogy ez változni akarna. A nagyvilágban persze van más is, jobb is, izgalmasabb is, minőségi zene is, amivel a gazdasági eredményeket is hozni lehetne, de ez persze némi kockázattal is jár. Ennyit a kis magyar piac nem ér meg. ”Vigyük a pénzt és fussunk, utánunk az özönvíz” - nagyjából ilyesmi a stratégia.
Eddig ez egy esztétikai, ha úgy tetszik, ízlésbeli vita. És mert különbözőek vagyunk, és vannak számosan, akik szeretik a „kertitörpét”, hát legyen az IS! Itt az is-en van a hangsúly, tehát hogy ne csak és kizárólag az! Lehessen mellette más is! Az megint más dolog, amikor az elfogadott európai normáknak, a civilizált világban kialakult szabályoknak, a humanizmusnak, vagy akár a bibliai tanításoknak ellentmondó a szövegkörnyezet a médiában. Ez ellentmond a művészet alaptermészetének is, amely, felfogásom szerint összeköt, és nem kirekeszt, szeretetre és nem gyűlöletre tanít.
A Csend Lapjai XL. fejezete
