A zene és a történelem egymásra hatását vizsgálva hallgassunk bele Rahmanyinov és Sztravinszkij vitájába:
“- A Petruska meg A Tűzmadár egy fikarcnyi jogdíjat se hozott neked.
- És a te zongoraversenyeid meg a cisz-moll prelűdöd, amiket még Oroszországban adtál ki?! Zongoráznod kellett, hogy meg tudj élni.”
Aztán leültek egymás mellé és számolgatni kezdték, mennyit kereshettek volna, ha a történelem másképp alakul.
Jó estét Európa!
A dalnokversenyt kísérő felfokozott érdeklődés a „megasztárt”, a szót, szimbolikus jelentéssel ruházta fel (a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van). Később kap fogni némi vajszínű árnyalatot, de eleinte varázsigeként működött. Be szép sok zene, mondta egy emberként a nép, mintha valami közmegegyezés-féle született volna: ezt a tévéműsort szeretni köll. Valahogy ez a szeretet elhatalmasodni látszott.
Jó hangulatban dolgoztunk – nagy meló volt, hétről hétre nagylemeznyi dalt igazítottunk a műsorhoz -, hangszereltünk, próbáltunk, s közben figyeltük, kibújik-e a bábból a pillangó. Én megfigyelésben elég jó vagyok, az apró részletek is érdekelnek, izgalommal figyeltem tehát a versenyzők viharos személyiségfejlődését (előző este még a tiszadobi gyermekotthonban takarítasz, másnap millióknak énekelsz – hát ez nem kevés).
Jó eséllyel megtippeltem, kiből lesz a cserebogár (ha már az entomológiánál tartunk), de például Tóth Gabiban utólag sem sikerül felismernem a leendő üldözött keresztény mártírt.
(Engem a személyes siker füstje is megcsapott; egy fejkendős néni ölelt meg a falunap emelkedett hangulatában: szépen citerázol, fiam!)
Nem csupán a Megasztár hozta lázba a nemzetet; emlékeim szerint, de nem mernék kutakodni, az egész ország lelkesen várta, hogy csatlakozhasson Európához. [“Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk.”]
A TV2 (csak mondom: akkoriban még más szelek fújtak) monstre Megasztár koncerttel tervezte ünnepelni a történelmi dátumot (2004. május 1.) a Millenáris Parkban. Pompás ötletnek tűnt, de a megvalósítás némi akadályba ütközött. Nagyszerű zenészek muzsikáltak a Csendben (mit mondjak, mi a zenekar neve, kérdezte Tilla, egy perccel a szignál előtt, hááát legyen: Csend!), de ez egyszersmind az jelentette, mindenki több zenekarban játszott, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarától kezdve, neves jazz-formációktól át, népszerű pop-produkciókig, s így komoly feladat volt az időpont egyeztetés. Az európás Megasztár koncert délutánján például a zenekar jelentős hányadát, Hevesi Tamással közösen vállalt kötelezettség okán Ópusztaszeren várták, hogy az ünnepség fényét emeljék(jük). Csényi Kati, szerkesztő asszony aggodalma, hogy nem érünk vissza az élő adás kezdetére megalapozott volt.
Ahogy az utolsó hang (is) szétfoszlott az ópusztaszeri színpadon, autóba pattantunk, és a megengedett sebességet épphogy túlszárnyalva robogtunk Budapest felé, versenyezvén az idővel. Aligha győztünk volna, de a „megasztár” varázsigeként működött: Soroksáron motoros rendőrök vártak minket, s onnan szirénázva, villogva száguldottunk keresztül a forgalmas városon. (Felejthetetlen élmény, még felidézni is lélekemelő.)
Mire a színpadhoz értünk, a tévében már szólt a Jó estét Európa című tévéműsor szignálja, felrohantunk a színpadra és már játszottuk is a Csillagdalt. (Olvasom az Interneten, hogy én írtam a dal szövegét, büszkévé tesz, Pierrot verse nagyszerű, de itten nincs kibontva az igazság teljessége; nekem csak a zenéjéhez van közöm.)
A tiszadobi cigánylány állt a zongora mellé, ez itt az én hazám, dalolta.
Kisütött a hold, magyarhatnékom van, gondolhattam volna, de Oláh Ibolya hangjától a dalból hátrahúzódott a giccses hazaleányi pátosz. Rekedtes hangja felszárnyalt, és messzire repült; valahová Európába. A hátunk mögött vibráló kivetítőn történelmi távlatok nyíltak: Hruscsov, Rákosi, Kádár, Nagy Imre, a köztársaságot kikiáltó Szűrös Mátyás, Horn Gyula jelenik meg, 56’-ban vonuló tömeg, szétlőtt házak, tankok a budapesti utcán, aztán határnyitás, vasfüggöny és hidegvágó, keletnémet Trabantok, Wartburgok, magyar határőr, hazafelé vonatozó orosz katonák, aztán London, Párizs, Róma, Berlin jól ismert épületei.
Próbáltam elképzelni, hogy nagy idők tanúja vagyok, hogy most pihen meg a komp, kikötötték végre a nyugati parton, és most már hallgatni fog benne a sötétség. Nem is volt remény nélküli elképzelés. Lehetett volna így is. De elkúrtuk. Emlegetném itt, trágár kifejezések sűrűjében, a (bezzeg) hangos kocsmában fülsértően munkálkodó botfülű cimbalmost, de óvnám a pillanat varázsát. Lelkesen tanúskodtam. A színpadról nem csupán egy koncert megszokott közönsége látszott; tiszta tekintetű, jószándékú, derűlátó polgárokat láttam ünnepelni. Mintha mi magyarok otthon lehetnénk, itt! Európában. Hogy Európa (is) a mi hazánk.
