„Erdős doktor nem értett a zenéhez”, vicsorgott (vicsorog még ma is) a keresztény nemzeti csótány, mintha életművét az elmélyült szakmai ismeretekre alapozta volna. Erdős Péter (önbevallás) nem értett a zenéhez, de nem volt minden tudás híján. Értett például a túléléshez; Radnóti Miklós mellől jutott messzebb a halálos gyaloglóversenyben.
<Motívum: Kedveltem az öreget, okos, művelt ember volt, határozott, élénk színekkel festett világképpel (kétségkívül a vörös dominált), meggyőződéssel, keservesen gyűjtött élettapasztalattal, követhető elvekkel. Ezekért az elvekért vállalt kínzást, börtönt, ami némi erkölcsi megalapozottságot jelenthetett számára. Zeneesztétikai, művészetbölcseleti tanácsért nem fordultam volna hozzá, de élveztem a beszélgetéseinket; ízesen mesélt a közelmúlt történelméről, kultúrpolitikáról, kulturálatlan politikáról, emberismeretről és nem utolsósorban: a (szocialista típusú) szórakoztató iparról. Előtte nem használtam ezt a szót: menedzser; a szó általa kapott körvonalat mifelénk.>
A menedzsernek nem a zenéhez: az eladáshoz köll érteni, a csináláshoz pedig a producernek (produco, producere, produxi, productus). A producer föladata a mit, hogyan, kinek [„Kinek, hová, miért?”]. Én csak homályos összefüggést látok, de a menedzser és a producer fehér holló volt a Kádár-kori kulturális életben. A tevékenységet valamiféle kapitalista csökevénynek ítélhették (mint a maszek meg a gebines (Gewinn!)), de az is lehet, hogy a showbiznisz még nem gyűrűzött be (vagy át) a Vasfüggönyön korábban. A producer szó sem volt még közhasználatú mifelénk, zenei rendező volt a titulus, és a tevékenységi kör is bizonytalanabb volt. A jó fülű zenei rendező a felvétel minőségét felügyelte előre elrendelt körülmények között, a producer minden körülmények ura is egyben. A menedzseré és a produceré is, bár nincs pálcájuk, mint a karmesteré: parancsuralmi szerep [„Aki semmit sem tud a hatalomról, sorra minden ismertetőjegyét felfedezheti, ha jól megfigyeli a karmestert.”], mifelénk mégis a nyolcvanas évek demokratizálódó consolidatio-jában tűnnek fel [kapitalizieren]. A menedzser és/vagy producer rákényszeríti akaratát az előadóra, művészre. Néha közmegegyezéssel, gyakran ellentmondást nem tűrve, erőszakosan, önkényeskedve. Ha jót akarnak, a közös produkció sikeres lehet.
[Vigyázat, metafora, kacsint a Tanár úr: Romain Rolland egyenesen azt tanítja, hogy korszakok lelkét mindenekfelett a zene világítja meg, s ami egyéb területeken még nem jutott felszínre, az a zenében elsőnek, legkorábban, legösztönösebben jelentkezik.]
Közelről figyeltem, hogyan csinálják a zenét a fehér hollók. Jót akartam, ezért próbáltam elsajátítani a szükséges ismereteket én is. A zene elméletéről, történetéről, a hangszerekről, hangszerelésről, stúdiótechnikáról volt már némi fogalmam, de sejtettem, ez nem minden. Útmutatást kértem, és Presser Gábor (talán az első fehér holló) a messze földön híres énektanár, Sík Olga néni Pozsonyi úti otthonába irányított; nála, tőle megtanulhatom hallani, tanulhatom meghallani az énekest, (a protagonistát), mondta „Pici bácsi”. Hangképzés, előadásmód, ilyesmi. Olgi néni a látásmódjával, hallásmódjával, a tehetség fáradhatatlan kutatásával, türelmes szeretetével, nem csak a zenéhez: az élethez vitt közelebb. És az élő emberhez. [„Ahogy a bölcs Sztálin mondta: nincs ember, nincs probléma, van ember van probléma.]
Olyasmit mondott, operás hangom van, úgy érthette: sosem lehet belőlem (táncdal)énekes, de nem is volt ilyen ámbícióm, tehát nem kedvetlenedtem el. Viszont mégis sok időt szánt rám. Az énekóráimat, a skálázáson innen és túl, inkább szép beszélgetésekből, történetmesélésből (anekdot), a történetek tanulságainak levonásából formálta. Lélektanféleség (az ego nem gyerekjáték). A történetek szereplői általában híres-neves előadóművészek voltak. A dicsőséges, kínos, tragikomikus, szomorú vagy vidám elbeszélésekből azt is megtanultam: a zene (a művészet) önmagában nem tesz senkit jobbá. Nem mindenki művész, aki fénylik [celebrity – jó szó; távolságtartó.] Önhitt, hiú, beképzelt, gőgös, cinikus, agresszív, durva, kegyetlen, érzéketlen, erőszakos, sunyi, közönséges, álnok, rosszindulatú, csalárd, gonosz, alattomos, és ostoba, faragatlan, műveletlen ember is énekelhet pacsirtaként.
A zene az ész és a szív visszhangja, mondja Menuhin kissé patetikusan, de hogy köll-e észbeli képesség a zenéhez, arról a zenetörténet pro és kontra példát állít (a szívvel, erkölccsel később bíbelődnék). A zene lehet buta, értelmetlen (ez formai probléma, az érzelemszegény zeneszerző csak a formát használja.), túlgondolt, tudatos vagy ösztönös (gondolat nélküli). A zenész lehet buta és ösztönös, aki szívhez szólóan interpretálja mások zenei gondolatait, és ha a művészet(é)ről kérdezik, éktelen baromságokat beszél, vagy tudatos és érzelemmentes, aki szóban meggyőzően képes kifejezni magát, de a zenéje kifejezéstelen.
Önmagában nem, de az ember hozzájárulásával a zene (a művészet) „nemesít”, jobbá teheti a zenészt (A zenész, a művész is ember, de „belül valójában egy borzalmas teremtmény”, panaszolja Debussy), és élhetőbbé a bennünket körülvevő világot.
[Ritkán de volt rá példa: a halálos menetelésből is menekülhet valaki a zene (a művészet) révén; a zenekari állással zsidókat mentő karmester, Hans Swarowsky és Seress Rezső („Épp egy gödröt ástunk páran valahol, mikor egy elegáns tiszt szállt ki autójából, odaballagott hozzánk, kipofozott a gödörből, mondván: ezt a dögöt én magam nyírom ki, és leköpött. Képzelhetik, hogy meg voltam hatva a protekciótól! No, alighogy beértünk az első ház mögé, föltámogat, átad egy zsebkendőt, hogy letöröljem a számról a zugehört, és azt mondja: Herr Seress, bocsásson meg a durvaságomért, de másképp nem tudtam Önt megmenteni. Ez a tiszt bújtattot a világháború végéig.”) neve jut először eszembe.]
A zenész madárijesztő vagy bádogember? Vagy esendő, hús-vér figura, rossz és jó tulajdonságokkal megáldva. Nem jártam elég kitartóan Olga nénihez, hogy saját példájával az emberismeretet bennem emberszeretetté nemesíthette volna, de azt megtanultam: az embernek, hitvány vagy érdemdús, éppúgy szüksége van a szépségre, mint az értelemre.
A Csend lapjai című könyv XVII. fejezete
