Van-e értelme a zenének?
[Értelme semminek nincs, de hogy hiábavaló?, ami van, az nem hiába van, próbál a Tanár úr vigasztalni.]
Én nem bánkódom, csak bizonytalan vagyok: talán túlértékelem a zene jelentőségét: "music makes life more enjoyable, more exalted, more bearable”, ismételgetem rendületlenül, hinni akarom, hogy a zene magasabb rendű létezési forma; a lélek lélegzetvétele. Pedig jól hallható: remekül lehet szélhámoskodni a zenével. Ahogy Toscanini ordítja: bohóckodó csepűrágók mérgezik a zene isteni művészetét (a Maestro muzsikus kollégáira gondolt).
[A muzsikus kollégák a zene értelméről vitáznak, hallgassunk bele: mit jelent az Eroica?, válaszként Beethoven a zongorához ül és eljátssza az első nyolc ütemet; a zenének nincs jelentése, csak zenélés van, magyarázza egy kismester; bármit le tudok fordítani a hangok nyelvére, ha kell, érzékeltetem önnel, hogy az evőeszközt áttettem a tányér egyik oldaláról a másikra, vigyorog Richard Strauss; a zene nem történet, nem kép, nem filozófia, ne elemezzék, hallgassák!, mérgelődik Eduard Varese; nem érteni, érezni kell, helyesel Yehudi Menuhin; tudod hogy készül a trombita?, veszünk egy lyukat és körbetekerjük rézzel, nagyjából ilyen a komponálás is, kacsintgat Mahler; a zene jelentése az eljátszásában rejlik, fakad ki Furtwängler; szavakkal mégsem lehet leírni a világot, motyogom a pótszéken gubbasztva.]
Ahogy beszélünk, vitatkozunk, gondolkodunk róla, az megváltoztatja a zenét. Ahogy hallgatjuk, kritizáljuk, elemezzük, használjuk! - az megváltoztatja a zenét.
Händel Salamon oratóriumának harmadik felvonásából Sába királynőjének érkezése, a „költészettől és örömtől sugárzó zenei ünnep” zörög a telefonkagylóból a végtelenül hosszú ügyfélszolgálatra-várakozás alatt. Többször újraindul a dallamtöredék, rövid időt hagyva az átlényegüléshez. Amit ismerünk, az teszi otthonossá a világot, de azért ez túlzás. Talán nem mindenki tudja, mit hall-hallgat. Nem tudhatjuk pontosan, hogyan szólt a zene évszázadokkal ezelőtt, de azt nehéz elképzelni, hogy Händel recsegő, kattogó telefonkagylóra hangszerelte volna remekművét. (Egyáltalán: ki az a Händel, kérdi a műveltséget lenéző közvélemény.)
A Kilencedik szimfónia mint csengőhang - a felhasználás módja teszi a zenét! A lehetőségek szivárványosságát ünnepelendő: Beethoven remekművéből a szovjetek a forradalmat (Sztálin parancsára a legeldugottabb orosz faluban is megafonból harsogott a szimfónia negyedik tétele, a generalisszimusz hosszú ideig képtelen volt dönteni: az Örömóda vagy az Internacionálé legyen a munkásmozgalom himnusza), a nácik a nemzetet (a zene az a nyelv, ami egyesíti az embereket és megtanítja őket arra, hogy szeressék és tiszteljék egymást, üvölti Alfred Rosenberg, a Birodalom főideológusa a humanizmus hangján), a fasiszták az erő(szako)t (a Duce tanítja meg a taljánoknak, hogy hallgassák Beethovent; Mascagni hétezer zenésznek vezényel), az amerikaiak a demokráciát (Coolidge, amerikai elnök: „Beethoven üzenete korunk számára is fontos”), a japánok a hősiességet (öngyilkos pilótáik az utolsó korty szaké mellé Beethovent kaptak útravalóul) franciák a szabadságot (Poincaré ünnepi koncertet szervez a Sorbonne-on; az Örömóda a Marseillaise-t helyettesíti) hallották ki (hogy a kínaiak mit, azt a kulturális forradalmuk lehalkította). Az európaiak a testvériséget.
A Kilencedik zengett a berlini fal felépülésénél és lerombolásánál is (előbb Paul Robson énekel, utóbb Leonard Berstein vezényel), Hitler születése és öngyilkossága napján is a berlini rádióban (a háború végét, Albert Speer, fegyverkezési miniszter szerint inkább Bruckner Ötödikje jelzi). Ki értette félre Beethovent?
És így eljuthatunk a zenei ostobasághoz. Ez a zene szöveg nélkül is beteljesítette volna a küldetését (ha volt neki ilyesmi)?
Az ostobaság a szöveg és a zene viszonyában mutatkozhat meg igazán - a buta szöveg butíthatja a zenét - de szerintem inkább a zene és a zeneszerző, a hallgató és a zene közötti párbeszédnek, beszélgetésnek van értelme. Engem nehéz meggyőzni arról, hogy a hangok kapcsolata, egy dallam, egy akkordmenet vagy ritmusképlet lehet ostoba, és azt is hallani vélem, hogy buta zenész játszhat magasztos muzsikát, de érdeklődéssel olvasom a marxista zeneesztéták indulatos vitáit (a forradalmi művészetnek forradalmi eszközökre van szüksége).
A rossz zene nem ostoba.
Idemásolom Marcel Proust gondolatait a rossz zenéről: “Szórjatok átkot a rossz zenére, de ne vessétek meg! Mennél inkább játssza vagy énekli az ember a rossz zenét (szenvedélyesebben, mint a jó zenét), annál inkább megtelik könnyekkel, az ember könnyeivel. A művészet történetében nagyon is lent helyezkedik el, az emberi közösségben, az érzelmek történetében viszont becsben áll. A rossz zene megbecsülése (nem azt mondom, hogy szeretete) nemcsak a felebaráti szeretet egyik formája, sokkal inkább a zene társadalmi szerepének tudata. A népeknek a legnagyobb szerencsétlenségben és a boldogságban ugyanaz az üzenetközvetítőjük, és ugyanaz hordozza a gyászt: a rossz zenészek. Itt van az az iszonyatos refrén: minden jó képességű és jólnevelt fül első hallásra elutasítja, mégis számtalan életút titkát őrzi, amelyet virágba szöktetett; és mindig vigasz nyújt. Egy rossz dallamokkal teli füzet, amely már kopott a sok használattól, úgy meghat bennünket, mint valami kripta vagy egy város. Ki törődik vele, hogy a házaknak nincs stílusuk, hogy a sírok szinte eltűnnek az ostoba feliratok és a banális díszítések alatt.”
Valahogy a zene konkrétságával vagy épp ellenkezőleg: a kollektív zenei tudatalattival [eddig nem sokra becsültem a tudatalattimat] lehet összefüggésben a “rossz zene megbecsülése”?
[Felszámolhatjuk-e a rossz zenét és mikor, kérdezi a Tanár úr, Hanns Eisler válaszol: amikor a népeknek ezekre az üzenetközvetítőkre és gyászt hordozókra már nem lesz szükségük, tehát a virágzó szocializmusban és kommunizmusban, ahol felszámolják a rossz zene tulajdonképpeni alapját a zenei analfabetizmust, ami a társadalmi viszonyok terméke.]
Azt állítom tehát, hogy ostoba zene nincs (a zene rosszaságával később még szöszölnék kicsit); a zene a gondolat sajátos formája. Ahogy a nyelv, a zene is gondolkodik (sok afrikai nyelvben nincs szó a zenére, annyira áthatja a közösség életét). És lehet újragondolni a zenét, de ettől még a zene “olyan, amilyen, de pontosan olyan”. Ha az értelmét keresi, mindenki gondoljon arra, amire (akire) jólesik. Ami biztosan van (mondja Medve), az az érzés.
A Csend lapjai XII. fejezete
