Akinek van füle a hallásra, hallja meg! Jézus mondhatta volna így is: akinek hite van, hallja meg? Philippe Jaroussky lemezén Fauré Requiemjét hallgatva azon töprengek: egy szakrális zenemű a maga teljességében megmutatkozik-e egy vallástalan hallgató előtt. Vagy fordítva: a vallástalan zenész hitelesen közvetítheti a zeneszerző üzenetét, vagy hamisít, ha szakrális zenét játszik?
Philippe Herreweghe egy interjúban azt mondta: a fő különbség a barokk kori és a mai közönség között az, hogy akkoriban az emberek nagyon vallásosak voltak, és mélyen átérezték a darabok vallási témáját, míg a mai nyugati közönség nagy része nem hívő, így a zenészek nem tudják ugyanazt az erős hatást elérni.
A Deák téri evangélikus templomba már a rendszerváltás előtt is jártunk zenét hallgatni; H-moll mise, Máté-passió, Karácsonyi oratórium, hosszú hajú, farmergatyás-kockásflanelinges-szimatszatyros, műértő közönség; a hely szelleme kevésbé, a zene viszont megérintett valamennyiünket.
Konfucius szerint az emberi kultúra gerince a jellem, a zene pedig a jellem virágzása. Sajnos nem lehetünk biztosak benne, hogy a zenészek gyakran olvasnak Konfuciust, legalábbis a zenetörténet hősei ritkán jellemóriások, jobb esetben szürke hétköznapi figurák, de van köztük csaló, tolvaj, szélhámos, hazug, gyilkos, parázna, sokan közülük felebarátaik feleségét is elcsábítják, és nem tisztelik szüleiket sem (nem imádják és szolgálják buzgón istenüket, nem szentelik meg az Úr napját, gyakran hiába veszik Isten nevét).
Ó, be szép lenne, ha a zene erkölcsösebbé tenné a zenészt. (A saját zenémtől én is változom; jobbá válok?)
[A zene mindenekelőtt erkölcsi lecke volna, izgalom, emóció, érzelem, szenvedély. Ahol nincsenek szenvedélyek, ahol nincsenek affektusok, ott nincs erkölcs sem. Ez az erkölcs olyan aspektusa, amelyet a zenésznek el kell sajátítania, hogy zenéjével képviselje az erényt és a gonoszt, és hogy a hallgatóban felkeltse az előbbi iránti szeretetet és az utóbbiak iránti gyűlöletet. - A Tanár úr Johann Matthesont citálja.]
Pius pápa Liszt abbét győzködi: az ön zenéje bűnbánatot ébreszt a gonosztevőkben (Gesualdo is azután kapott rá a komponálásra, hogy felhagyott a gyilkolással). Felvilágosult idea, már túl az inkvizíción (tudnánk sorolni kínzóeszközként funkcionáló „zenéket”), különösen a harmonizált zene templomból való száműzetéséhez, és a hangszerek pogánynak minősítéséhez képest, ami IV. Pius és a tridenti zsinat kevésbé felvilágosultnak mondható programja volt, de már Spártában is állami beavatkozással szaggatták le egy énekes khitarájának feleslegesen hivalkodó nyolcadik húrját, és elűzték a zenészt, aki kromatikájával veszélyeztette az ifjúság erényeit. (A szerájban kiherélték és megvakították a muzsikusokat, de az erkölcs ottan másképp mutatkozott; alapkérdés: mi a nem tök mindegy.)
Két évezreddel később az ifjúság erényeit a beatzene és dzsessz veszélyezteti; szárba szökken, (erkölcsöt virágzik) a brutalizált kultúra (Brutalisierte Kultur). A szocialista erkölcs védelmében a pártkongresszus határozatot hoz - “A szórakoztató tevékenység nem sértheti a közízlést, az alapvető szocialista eszményeket, a nemzeti értékeket.”, és a táncdalfesztivál káros következményeiről tárgyal - “Ez a heteken át tartó verseny az óriási propaganda hatására nemzeti üggyé válik, és mondhatjuk nyugodtan, egyfajta pszichózis tárgya lesz. S mi van mögötte? Sokszor ízléstelen vagy sekélyes erkölcsi és gondolati tartalom, valamint a zenei ízlés tekintetében is értéktelen vagy egyenesen káros anyag.”
A huszonegyedik században a tálibok hangszereket égetnek; a zene az erkölcsi romlás okozója, mondják, és betiltják a nyilvános zenélést.
(“Ez helytelen, mondtam, és megtunkoltam a tintahalat a saját szaftjában.”)
Tehát erkölcsöt virágzik a zene.
[A Budai Parkszínpadon két órával kezdődött korábban a Chick Corea Electric Band koncertje, mint a Petőfi Csarnokba tervezett Gerendás Péter Társaság-buli. Nem hagyhattam ki (egyiket sem). Úgy terveztem, a ráadást már nem várom meg, és rohanok a Pecsába, de képtelen voltam mozdulni, az utolsó hangot is hallanom kellett. Lenyűgöző élmény volt; angyal szállt át a Parkszínpad fölött. Az emléket tárgyiasítani akarván, beálltam egy hosszú sorba is, hogy egy friss és meleg cédét és Paint The World-borítós pólót szerezzek, aztán már tényleg rohantam. Futás közben bontogattam a celofánt, böngésztem a kísérőfüzetet; fontos volt tudnom, Chick Corea milyen hangszereken játszott a felvételen, és hirtelen belebotlottam egy mondatba: „And, my special thanks to L. Ron Hubbard”!
A lábaim beleakadtak az égbekiáltó közlésbe, s jobb kezemet magam alá gyűrve hasraestem. A fájdalom kiűzte a fejemből a, kinek, mit üzen ez a mondat kínzó gondolatát; azt hittem, eltört a kezem. Másnap a csepeli kórház röntgengépe csak zúzódást filmezett, de feldagadt a csuklóm; a koncertet kínok között, félkézzel abszolváltam. Maradandó sérüléseket szenvedtem: a hüvelykujjamat azóta sem tudom könnyedén behajlítani, és a fejembe ütött szög helye még ma is jelzi az időváltozást; a zenéhez, ami a mennyekbe röpített, a szcientológiai egyház alapítójának inspirációjára volna szükség? Tövises erkölcsöt (is) virágzik hát a zene.]
Erkölcstelen zene - erkölcstelen művészet - nincs. Minden hang, dallam, ritmus önmagában igaz, a művészet pedig erkölcs híján nem művészet. De a zenész lehet tisztességtelen. (A hallgató is.) Berlioz szerint Rossini alávaló lator, Wagner Meyerbeert lelketlen spekulánsnak ítéli, azt is mondja: Offenbach művei nélkülöznek minden erkölcsi értéket. Beethoven erkölcstelennek bélyegzi a Figaro házasságát és a Don Juant, Bartók a magyar verbunkos-zeneszerzőkről írja: műveikben jóízlésű ember nem gyönyörködhetik. A nagymesterek mintha esztétikai és a morális szempontokat kevernének össze, de természetesen igazuk is van: az őszinteség, a hitelesség, végső soron a jóízlés, a művészetben (is) erkölcsi kérdés.
A fenti példázatokat a nyugati műzene történetéből citáltam, a népzenében ilyesmire nem nyílik tág tér, a populáris zenének pedig már-már alapvetése a manipuláció.
A zene nem tud erkölcstelen lenni, de a zenész tud hazudni. A zenész becsaphatja a kiszolgáltatott hallgatót. Legalábbis megpróbálhatja, ha a hallgató kifinomult kritikai érzékének fejlesztésével nem védekezik.
A zenének nem célja, hanem oka van.
Nem a zene, hanem a zenész célja, hogy örömet okozzon! (Ahogy Abraham Maslow mondja: az emberi élmények csúcsa a zene. És a szex.). A zenészek többségének lehet az örömszerzés a célja, de talán leginkább önmaguknak szereznének örömet (sikert, pénzt, csillogást). Hatást vadászva keresik a hallgató kegyeit, lelketlenül spekulálnak, tetszelegve saját kiváltságaikban.
De nem könnyű a zenével (el)bánni; a zene bekeríthetetlen művészet, soha nincs hatalmunkban.
A Csend lapjai XXXVIII. fejezete.
