A Megasztárban, annak idején, a Roland gyártól kapott zongorán játsztam. Akkoriban az egész ország nézte szombat esténként a tv-közvetítést, így az együttműködésnek reklámértéke is volt. A Roland igazgatója mesélte, hogy a márkaboltba egy kopasz, kigyúrt, "újgazdagember" tévedt, hogy lányának olyan zongorát venne, mint, amit a Megasztárban látnak, és van-e pirosban, mert az jobban megy a tapétához. Nagyon nevettünk. Mostanában kevésbé nevetek Bogányi Gergely szemkápráztatóan piros (nem sárga!) csodazongoráján (a zongorák Ferrarija, lelkendezik a zongoraművész lelkitársa, Németh Szilárd – erről később bővebben), mert hallom magamban, ahogy Szakcsi Lakatos Béla a Piros volt a paradicsomot pötyögteti rajta a Magyar Zene Házában.
[A Városligetből kitaposva a ligetet épült a Magyar (Nemzeti!) Zene Háza, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (ezt a szókapcsolatot a nemzet elegánsan elengedte a füle mellett) szembeszökő monumentumaként. A civilek megvitathatták ellenvetéseiket a kigyúrt, futballszurkolókra hajazó (kopasz) verőlegényekkel (vezetőjük egyéb köztörvényes bűncselekmények miatt jelenleg is börtönben!). A szakmai ellenérveket pedig a fákkal együtt irtották ki. Én is aláírtam – Rados Ferenc, Wagner Rita, Bródy János, Nagy Ákos társaságában – a zenészek petícióját, miszerint az épületnek és a ráfordított közpénzhalomnak [10.000.000-Ft/m² = 30.000.000.000] másutt jobb helye lenne, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy a lelkiismeret nyugtatgatása mellett bármilyen hatása lehetne.
A Magyar Zene Háza igazgatója ki lehetne más, mint az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának ellenőrzéséért felelős [nem, nem Reinhard Heydrich!] kormánybiztos (ami biztos).
A magyar kultúra napján (ölég cinikus időpontválasztás) ünnepélyes megnyitó. Pódiumra lép a „politikán felül vagy inkább kívül álló” zongorista (a név azért nem hangsúlyozandó, mert a hasonló cipőben járó zenészek, énekesek, festők, továbbá kőfaragók és balett-táncosok megfélemlített, lekenyerezett, önszántából igazodó vagy egyszerűen ostoba [„bűn az ostobaság”] névsora végtelen, azt viszont felemlíteném: az inkriminált művész életművének becses darabja a magyar kultúra legfényesebb csillagának, Mága Zoltánnak pártgyűléssé nemesült újévi koncertjén nagy átéléssel interpretált „egy vérből valók vagyunk”-mondandójú, már-már himnikus nemzeti műdal) és a Bogányi-féle csodazongora rendeltetésszerű használatba vételével kigombolja a Magyar Nemzeti Miniszterelnök selyemingének elejit. (Hogy miért volt erre szüksége a hetvennyolc éves mesternek: rejtély!) Hang fennakad, lehellet megszegik, s a haza fényre derül! Drámai csúcspont! Katarzis! A közönség ([közízlés, közpénz, köztörvény) felállva tapsol.
[De a közönség már nincs, elvesztette közönség jellegét magánönség méginkább magánság van; magániskola magánkórház magánstadion magánkisvasút magánmigráns magánkülpolitika magánbelpolitika magángazda(g)ság magánpénz magánlaksértés magánéletsértés magánbörtön magán-igazságszolgáltatás magánjog magánhadsereg magánmagyarország - magánügy.]
Ha csak egy, a hivatalos Magyarország van, akkor az nem megy se előre, se hátra, reménytelenül toporog a pöcegödörben; kár a fáradságért, nem lesz ez jobb sehogy se.]
Vagy elképzelem, ahogy az én adóforintjaimból (is) fejlesztett instrumentumot nemzeti színűre festik; jaj, de szépen játszhatná rajta a Liszt-rapszódiát Varga Judit vagy Novák Katalin, ha mondanak ezek a nevek még valamit, és emlékszünk a nevekhez kapcsolható zenetörténeti momentumokra esetleg a híres barát kedvéért disznósajt- és szenteltvíztartó- alakú zongorát is építenek. Vagy migránsölő gépfegyverré alakíthatják; ne feledjük: az akkor még fekete csodazongorán írta alá, ünnepélyes keretek között, Bogányi művész úr az antimigráns petíciót a honvédelmi alminiszter és Nagy Feró társaságában. Prokofjevvel szólva: a zongora ütőhangszer, és úgy is kell rajta játszani.
Az emberszerű miniszterelnök
- Jó kis koncert lesz este a Művészetek Palotájában. Nem jössz?
- Ki játszik?
- Mándoki László!
- Az ikon?! Ott a helyem!
És Mándoki László születésnapi koncertjén, e jeles zenetörténeti pillanatban, kipirult arccal, ott tapsol államfő, kultuszminiszter, külügyminiszter a hangversenyteremben – mintha megannyi vájt fülű zenekedvelő -, és igen, ott ül közöttük fékezhetetlen zene iránti rajongását csúf kényszeredett mosoly mögé rejtve maga a miniszterelnök is. Lenyűgözve hallgatja tinédzserkora kedvencét, Mándoki Lászlót (van, aki e nevet nem ismeri a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig?!).
[Itt az elbeszélés ritmusa döccen egyet, ahogy az író elhessegetni igyekszik nyomasztó hátsógondolatát; a miniszterelnök tán nem is Mándoki, hanem Dzsingisz kán rajongó lenne?]
Tehát az egyetemes zenetörténet e géniuszát, a nagy integrátort (© by Ákos), ünnepli az ország színe java. Mándoki nekünk írja és játssza a dalt. A haza önfeledt és boldog. - Minek ide Schiff András, ha itt van nekünk Mándoki László, a magyarok kulturális nemzetté válásának záloga?!
A miniszterelnök pedig roppantul élvezi a bulit, pattintgat az ujjaival, hejehujázik, dübög a lábaival. Csak akkor bizonytalanodik el kissé, amikor nem ismer rá elsőre a „sok kislányt meghágtak” sorra Chaka Khan (még egy diktátor?) előadásában, de később már ő is dúdolja a refrént.
- Ni csak, itt van John Helliwell is a Supertramp-ből! – böki meg a mellette ülő államelnök könyökét. – Emlékszel, mennyit hallgattuk annak idején a Logical Songot? – ábrándos tekintettel énekelni kezd: I said now, watch what you say, now we're calling you a radical, a liberal, fanatical, criminal… És csak a közvetlen közelében ülők láthatják, ahogy az ördögi mosoly eltorzítja az arcát.
[A Tanár úr történelmi távlatokból szemléli a zene és a politika viszonyrendszerét: Ön, az ünnepelt művész, a híres zongorista miniszterelnök lett?!, így lecsúszni!, sajnálkozik Clemencau amikor a független Lengyelország első miniszterelnökével, Paderewskivel találkozik a versailles-i konferencián.]
Most pedig a képzelet szárnyán lépjünk be egy konkrétumba, olvasóim, és tekintsünk kissé körül.
Egy másik miniszterelnököt látunk, aki a Sportcsarnok küzdőterének egy rejtett zugában áll gyermekeivel, és a tehetségkutató döntőjét nézi. Az öltözőfolyosóról kilépő zongorista (azért jött, hogy a fellépés szünetében megfigyelje a színpadot elölről is) eleinte nem biztos benne, kit lát maga mellett – egy kormányfőnek a díszpáholyban a helye, testőrök és oligarchák között, nem? De, igen, ő a miniszterelnök. Mégis, ahogy tapsol, beszélget a gyermekeivel, kortyol egyet az üdítőből, olyan normálisnak, emberszerűnek tűnik!
A zongorista a hangszerhez ülve is ezen morfondírozik még, és elköveti a szörnyű hibát: a próbán megbeszéltekhez képest egy hanggal magasabban kezdi játszani
(Itt az író töprengve rágni kezdi ceruzája végét, mert kétséges, hogy a történethez kihagyhatatlanul tartozik-e a dal címe, de úgy dönt, leírja, mert nagyon igazságtalannak érezte mindig is, hogy a gyönyörű kompozíciót csak az előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben): Lerch István és Demjén Ferenc remekművét, a Jégszívet (D-dúr!).
[Vannak dalok, zenei fordulatok, melyek kitörölhetetlenül bevésődnek lelkünkbe, emlékezetünkbe, gazdagítva a világról szerzett ismereteinket, anélkül, hogy tudnánk kinek köszönhetjük azokat. Aztán vannak ihletett, kivételes képességű zenészek, géniuszok, akik többet is jegyeznek a fontos dalokból, s ily módon a zene halhatatlanjaivá, klasszikusaivá válnak. A V73 és a VMoto-Rock zenei ízlésemet, értékrendemet alapvetően meghatározó zenekar volt (van). Annak idején akár távoli vidéki koncerthelyszínekre is követtem őket, hogy átélhessem minél többször az élményt, amit fellépésük számomra jelentett. Bár mindkét együttest tiszteltem, becsültem, de igazából számomra a Zenész Lerch István volt. Csodáltam technikai képességeit, hangszerismeretét. Dalait hallgatva igyekeztem megérteni zenei gondolkodásmódját, ellesni hangszerelési ötleteit, megtanulni az akkordok kezelésének logikáját, zeneelméleti gyakorlatként elsajátítani forma- és arányérzékét. Irigyeltem gyönyörű zenei gondolatait, tiszteltem érett kiegyensúlyozottságát. Élveztem virtuóz hangszerszólóit
(Auth Csilla lemezére, az El kell, hogy engedj áthangszerelt változatába, a Mester iránti tiszteletből, az eredeti szintetizátorszólót próbáltam hangról-hangra feljátszani a gyorsabb tempó ellenére, visszaélve a producer-hangmérnök Szentmihályi Michel Gábor türelmével.), lenyűgöztek eredeti megoldásai, elbűvölt a bölcs előadás. Felvételeit évtizedek óta újra és újra meghallgatom.]
A megfázással bajlódó dalnok, pedig szívből énekel, és hősies küzdelme a magasabb hangokkal, a közönség számára is érzékelhető, elismerésre méltó erőfeszítéssé nemesül. Így lehet, hogy világraszóló diadalában a miniszterelnöknek is része van (volt).
