Az utolsó előtti, előtti békeév viszonylag nyugodtan telt, s arról, hogy mi lesz majd három év múlva, senki, de senki sem énekelt. Pedig jött a Megasztár.
Elrugaszkodnék a valóságtól, ha azt írnám: előre láttam, hogy ebből a tévéműsorból örvendetes tünemény, társadalmi jelenség formálódik; fogalmam sem volt, hogy ez lesz belőle. Amikor Pierrot felhívott (már volt saját rádiótelefonom, az utolsók között, Hrutka Robi levetett készülékét kaptam meg, nagylelkű ajándékozókedvének köszönhetően (nem öncélú megjegyzés, fontos mozaik a kor- és valósághű háttér-ábrázolásához)): vegyünk részt a TV2 valóságshownak tűnő sorozatában, először idegenkedtem a gondolattól; a kereskedelmi televíziózás, mifelénk addig kevéssé tapasztalható személyiség-, ízlés, kultúraformáló hatását növekvő rémülettel figyeltem (médiafogyasztás, milyen kellemetlen hangzású szó; egyes felmérések szerint az emberek kilenc százaléka lemondana a szexről a tévézés kedvéért, a maradék kilencvenegy százalék már régen lemondott).
Én leszek a producer, zenélni fogunk, a Presser is benne van, hallatszott a (rádió)telefonból. Meggyőzően.
[A Tanár úr egy későbbi keltezésű Presser interjúból idéz: lehet a tehetségkutatókat utálni, de ezek hozzák elő ezeket a gyerekeket. És közben a nézők is sokat kaptak a műsoroktól. Persze, mint minden sikeres dolog, ez is elkezdett túlburjánzani. Ma már nem a tehetségkutatás a cél, inkább emlékeztetnek olajozott gépezetű szappanoperára, mint valódi tehetségkutatókra. Akkoriban hittem benne, hogy ez tényleg a tehetségek felmutatásáról szól. Ma már nem ülnék be a zsűribe. Olyan jó volt benne lenni az első háromban, nem akarnám elrontani ezt az élményt.]
Bíztam Pierrot küldetéstudatában, bár, amikor kitalálta, hogy minden adásban üljek oda a zongorához (később ez jó ötletnek bizonyult), elbizonytalanodtam kissé; más inkognitóban dolgozni a háttérben, és más felvállalni egy műsort teljes mellszélességgel (az arcát senki sem kerülheti el).
J.e.: A tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik elején a zongorakíséretes dal Európa-szerte női műfajnak számított, erre a területre csak nemi identitásuk kockáztatásával merészkedhettek a férfiak.
[Elnézést Gould Úr, nem értem, miért használja a bal pedált, ez feminin hangzást eredményez, imígyen utasította rendre Széll György diktátor úr (billentyűhiba: direktor úr) a renitens zongoraművészt, somolyog a Tanár úr.]
Hát belekezdtünk. Első alkalommal egy molett, tapolcai leány állt a zongora mellé. Arról énekelt, lehet-e a hamuból gyémánt. Jó volt. Sajnáltam, hogy hétköznap este kevesen látják majd (nem volt még sztrím, jutyúb, a fészbúkon én is megosztottam volna, ha tehetem (nem öncélú megjegyzés, fontos mozaik a kor- és valósághű háttér-ábrázolásához)), de az énekszó drámai visszhangot keltett. A Táncdalfesztivált csak az emlékek emlékeként emlegethetném itt, de a Ki Mit Tud népszerűségéről már tudnék mit mesélni [az elbeszélő én mint Falusi Mariann zongorakísérője ’83-ból], és a Megasztár fogadtatása hasonló volt; a dalnokverseny közüggyé vált. Kétharmadnál jóval nagyobb többséggel szavazott a tévénéző társadalom: szerethetőnek ítélt versenyt, versenyzőt.
Az időpont lenne itten a fontos. Tíz évvel később elképzelhetetlen lett volna már ilyen siker. Már gyülekeztek a setét magyar felhők a magyar égen, a baljós jeleket csak az nem vette észre, aki becsukta a szemét. Volt már némi magyarkodás, volt már koronaúsztatás ezüsthajón, volt már székházügy, volt már Josip Tot meg Kaya Ibrahim, Lévai Anikó, ha mond ez a név valamit, már gyarmatosította Tokajt, apuka már forradalmasította a bányászatot i tak dalse. De még nem köröztek a polgári körök a keresztény nemzeti préda fölött, nem szökkent még szarba (tollhiba!) az illiberalizmus, a közpénz nem vesztette el közpénz jellegét, még nem épült meg a kisvasút, a hatvanpusztai kastély, a stadion a kertvégi klozet mellé, nem bitangoltak gázszerelők, gázszerelő-feleségek és ki tudja még kik a médiában (a Megasztárt gyártó csatorna sem fakasztott gyűlöletet a műsorblokkok közé oktrojált “társadalmi célú hirdetésekkel”; a Magyar Televízió és a Magyar Rádió metamorfózisát most nem emlegetném, nem korbácsolnám föl jobban a saját indulataimat). Viszont volt még köztársasági elnök, volt még egészségügyi és oktatásügyi minisztérium, volt még magánnyugdíjpénztár, volt még Népszabadság, Klubrádió, ilyesmi, voltak még fékek és ellensúlyok, csatlakozási készség az Eu-hoz; az országnak még volt önbecsülése: próbált demokratikusnak látszani.
Az utolsó előtti, előtti békeév.
