A “zene” egy rövidke, szerény, jelentéktelennek látszó szó.
Többesszáma a magyarban sincs. Legalábbis én szeretném, hogy ne legyen; a zongorához ülve nem zenéket: zeneműveket játszom. Ha műfajokról beszélünk, pongyola leegyszerűsítésként talán elmegy, de a “zenék” elveszi a szó erejét, jelentéktelenebbé fakítja; (kipróbálható: használjuk mindig egyesszámban: nem változik a mondat értelme, vagy, ha mégis, előnyére).
Írhatnók nagybetűvel: a Zene egy és oszthatatlan, önmagából következik. A zene a világmindenség összhangja. (De nem tudható, minden műfajra gondolhatunk-e.)
Boethius a zenéről szóló traktátusában a hangszereken megszólaltatott zenénél (musica instrumentalis) a test és a lélek (mikrokozmosz) és a teremtett világ (makrokozmosz) harmóniáját (musica humana, musica mundana) magasabb rendű muzsikaként tárgyalja, hangsúlyozza: az ember zenéje kizárólag az utóbbiak visszhangjaként hallható. Hogy a Zene a Természet része; a természet törvényei érvényesek a zenére.
A gimnáziumban oroszul ismerkedtem a természettudomány különböző ágazataival, de magyarul sem ment volna jobban; de nagyobb távolságból jobban tudom tisztelni a Makrokozmoszt. És a titkait fürkészni. Fürkészként a kínai civilizációnak köszönöm a hangrendszert; elsőként hangol, meghatározva minden egyes hang szimbolikus jelentését, egyenértékeit a csillagokban, az elemekben, az évszakokban, színekben, számokban és erkölcsben [Emberi kultúránk gerince a jellem. A zene a jellem virágzása. (Konfuciusz)].
A kínaiak akusztikai elveit később Püthagorasz keltette új életre, letéve az európai zeneelmélet alapjait (a skála hangjai megfeleltethetőek egyszerű egész számok aránypárjainak – ha fele olyan hosszú húrt pengetünk oktávot, ha kétharmad hosszút, kvintet hallunk és így tovább; minden zene – népzene, pop, szimfonikus, modális, tonális, atonális, politonális, mikrotonális, temperált vagy nem-temperált, a régmúlt vagy a közeljövő zenéje –, a felhangsor egyetemes jelenségében gyökeredzik.);
kapcsolat a zene, a matematika, a fizika, a csillagászat, (sőt: a filozófia és a teológia) között: „Homo sapiens dominabitur astris” - ahogy a csillag megy az égen.
A régi görögök tudatlannak tartottak mindenkit, aki nem értett a muzsikához, A művelt embert muzikálisnak mondták (a filozófus Themisztoklész kínos zavarba jött és megszégyenült, mert egy lakomán nem tudott egyetlen hangszeren sem játszani). Sajnálatos, hogy a görög klasszika zenéjét nem tudjuk visszaidézni, néhány dallamtöredék torzóján kívül nem maradt ránk más; végérvényesen elhangzott!
Számoszi Püthagorasz és követői továbbmentek, ezoterikus világra nyíló ablakot láttak (hallottak) a zenében, de én nem szívesen tévednék erre az ösvényre, inkább fordítanék egyet az irányjelző táblán: a zene a világ megismerésének módja.
A keresztény hitvilágban az Úr a zene szerzője, a zeneszerzők zeneszerzője; a Teremtő megteremtette (megkomponálta) a zenét (is), a zeneszerző (ember), legyen kis- vagy nagymester csupán lejegyzi. A zseniális komponista remekműveket kénytelen kottázni, a kisebb képességű azt, amit akar (Schenker).
Soli Deo gloria, körmöli Bach a kantátái végére, de komolyan gondolja-e? Hiszen a Wohltemperierte Klavier voltaképpen istenkáromlás; a hangolás megváltoztatása nem csupán zenei, hanem metafizikai, sőt bizonyos szempontból egyenesen erkölcsi probléma. Bach csal, az „isteni renddel húz újat”, amikor beleavatkozik a zenei hangolásba. Eszünkbe juthat a (püthagoraszi, platóni) kör és az ellipszis között őrlődő Kepler erőfeszítése; az ellipszis voltaképpen kör, csak kissé elnyúlik. Schönberg is mondhatná: az oktáv tizenkét félhangja Isten előtt egyenlő, de a természet nem egyenlőség. És az univerzumban időről időre feltűnik a rendezetlenség és az észszerűtlenség réme; talán a világot, zenéstül, egy gonosz szellem teremtette. (Luther Márton - szintén zenész, nélküle, azt mondják nem lett volna Bach - szentül hitte, hogy a zene képes elűzni a Sátánt.)
Lehet fordítva: az ember, a szimbólumalkotó lény, a zene - a művészet, a nyelv, a tudomány, a mítoszok, hiedelmek, vallások (többesszám!) - segítségével vetít harmóniát az ismeretlen, sötét, félelmekkel teli univerzum síri csendjébe, így képes felépíteni a saját eszményi világát. „Saját képmásunkra teremtjük, és akkor a legőszintébb, amikor hitelesen tükrözi, kik vagyunk és mit érzünk.” Ha elfogadjuk, hogy nem mi vagyunk a világmindenség közepe, hanem valahol a kozmosz perifériáján kapaszkodunk, magunkra hagyva, szinte észrevehetetlenül, akkor a zene magánhasználatra való; eszképizmus – menekülés a kegyetlen valóság elől. A zene halkítja a magányt, az értelmetlenséget, a szorongást. Félelmünk hangokba öntése Istenektől kapott képesség? Zenével kitölteni a sötét csendet? Másképpen: a félelem a kultúrateremtés alapvető motivációja? Kérdőjel!
Én úgy hiszem, a zene evilági. Halandó. Mennyboltra föstött, föld alá temetett elképzelt tárgy, kiszolgáltatva az időnek. Elnyeli a csend, csak az emberben hagy nyomot.
Sartre pompás metaforája a leégett hangversenyteremről (a zenemű ellenáll az időnek, de nem a végtelenségig), elgondolkodtat, music is all around, kottákban, hangszerekben, felvételeken, könyvekben, de megfogni, rámutatni nem tudunk; mindenhol ott van, de még sincs sehol.
A zene bennünk van; nem természeti jelenség, nem földöntúli varázslat, nem hívatlanul érkezik a szellem birodalmából – létre köll hozni. Amikor zenével foglalkozunk, önmagunkkal foglalkozunk; általa azzá válhatunk, akik vagyunk (felhasználási mód). A világ ugyanúgy süket az ember zenéjére, mint ahogy közönyös a vágyainkkal, szenvedéseinkkel vagy bűneinkkel szemben. Csak az ember hallja a zenét, és hallgató nélkül nincs zene. A zene se több, se kevesebb: az emberi lét, emberi érzelmek visszhangja, allegorikus fény-űzés(!), jelbeszéd, titkosírás. Nem tudom, ki mondta (rémlik: Nicholas Cook): a zene kapu a valóságon túli világra, általa léphetünk összeköttetésbe a szellemekkel. Magvas gondolat, nem próbálom kimagozni, csak hangsúlyoznám a kapus szerepét a metaforában; a zenészt könnyű mitikus figurává növelni. Vagy szolgálóvá, szakemberré, művésszé, varázslóvá, szórakoztatóvá; teremtővé - demiurgosszá „Ezermesterek, csirkefogók, országutak söpredéke, zsiványok. Ha jól megy soruk cifrálkodnak, ha nagy kort érnek, koldusmódra fordulnak fel, és az útszéli eb sem ugat utánuk. Kívül állanak a társadalmon. Csak nincstelenből válik jó énekmondó, az éhenkórászból igazi nótafa: jongleur!
Az ősember csontfuvolája, Paganini hegedűje, Jimmy Hendrix villanygitárja (ha továbbmennék, a pléjbek vagy az AI szintetizátora következne, és ez ellenkezne a mondandómmal), tehát (avatott kezekben) valamennyi zeneműszer „kiragadja a lelket az emberi testből” – Much Ado about Nothing (a semmi a minden).
[Valahogy a zenetanár mindig kimarad ebből a történetből, sopánkodik a Tanár úr.]
A zenetörténet legújabbkori fejezetében a hangverseny már kevésbé muzsikusok, inkább celebritások között zajlik. Egy középkori francia vers tizenhétféle hangszert ír elő, melyhez a jongleurnek értenie kell, manapság nincs szükség ilyesmire. Egy koncerten, bukfencet vetni, tűzkarikán átugrálni, kötéltáncolni, kést dobálni kifizetődőbb - míg a törpe ordibál, míg az óriás félreáll, míg az őrült körbejár, miénk ez a cirkusz.
(A fenti szövegben harmincegyszer fordul elő a szó: zene.)
*Mark Everist: Discovering Medieval Song
