Éry Balázs

A fejemben szünet nélkül szól a rádió; zenét hallgatok. Komolyzene vagy komolytalan, szomorúzene vagy vidám, menzúraként működik. A Nibelung gyűrűje kilógna a műsorból, túl nagy lélegzetű mű (a lélegzet mint mértékegység), de a háromperces tojást tökéletesre főzhetem egy rádióbarát popsláger időtartama alatt. Utálatos jelző a „rádióbarát”. A zene legyen hallgatóbarát, esetleg emberbarát. A rádió is.

[A Bartók Rádióban délelőtt fél tíz körül a hátborzongató szignál után egy kellemetlen női hang: "Következő műsorunk tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott!" Utána: "A Magyar Rádió Gyermekkórusa felvételt hirdet hat-tizenhárom éves gyermekek számára." Ha kedvezményes nemváltó műtét-akciót hirdetnének! De nem. (Bár ki tudja; a sötét lelkű EU a kappanhangú, mutáló fiúkból még kontratenort farigcsálhat.) Médiatörvény - az aljas képmutatás több mint nevetséges!] 

Édesapám („lefordíthatatlan szójáték”) a Magyar Rádióban dolgozott. ’89-ben ment nyugdíjba; hangsúlyoznám az időpontot. Amikor iskolai szünetben szüleim nem tudták másképp megoldani a felvigyázásomat, gyakran vitt be magával a munkahelyére. Így lettem Rádiós.

[„Éry Balázs apja őskomcsiként a Magyar Rádió egyik korlátlan ura volt a valódi diktatúrában, szerkesztők, újságírók, kritikusok keresték a kegyeit. Ezért lehetett a kisfia is “ünnepelt” tehetség és megnyílhatott előtte a szereplés lehetősége.” (Olvasói levél a Kanadai Magyar Hírlapból.) Édesapám érdemei elévülhetetlenek.]

Híres-neves műsorkészítők, szerkesztők, újságírók, kritikusok munkáját figyeltem közelről (lábatlankodtam), technikusok tanítgattak a stúdióban magnószalagot vágni-ragasztani, hangmérnökök magyarázták a keverőpult működését; hallgattam, hallgathattam (és lát(hat)tam) a r(R)ádiót belülről.

A Klubrádióban a Rádió szellemi alkotóműhelyének lebarmolásáról van épp szó, Hárs Istvánt, volt elnököt méltatják, mondván: neki volt köszönhető a kultúra, a művészet viszonylagos szabadsága a pártállamban, megvédte a tehetséges szakemberek biztosította magas szakmai színvonalat, gyakran a szakembereket is védeni köllött a politikai ellenszélben, emberséges, megbízható, szerethető médiumot elnökölt. Azt is mondják: Hárs Istvánnal ért véget, véget ért a klasszikus Magyar Rádió. A rádiós-külvilág egyre nyomasztóbb, kietlenebb, egyszínűbb lett. A közszolgálat megszűnt; a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legádázabb kultúrharcosai sem vádolhatják a műsorkészítőket Kossuth, Petőfi, Bartók (a szignál!: a Bartók-zongoraverseny taktusait lecserélni Ákos förmedvényeire istenkáromlás) szellemiségével. Az összevásárolt csatornákból (kanális) az újkori állampárt agitációs propagandaosztálya által szerkesztett (hamisított) hírfolyam ömlik. Külön adót kapott a giccs (a giccsadó ellentéte). Frekvenciaengedély, médiahatóság, reklámfelügyelet, állami támogatás és így tovább; az Isten fiának anyjáról elnevezett rádió költségvetéséből például jól látszik: a politika a szó soros (tollhiba!) értelmében kifizetődő.

Zenészként a Rádió Nyolcas stúdiójának voltam rendszeresen visszatérő vendége – a zenész is rádiós? -  a stúdió hangja-csendje azóta is a fülembe cseng, játszottam a Márványteremben, kávéztam a Pagodában, zenei szerkesztők szobájában hallgattam lemezújdonságokat. Megszólalni Göczey Zsuzsa és Csiba Lajos műsoraiban volt először lehetőségem. Kritizálhattam hanglemezeket, elmondhattam a véleményemet koncertekről, a popkultúra háttéreseményeiről. Jóleső izgalommal ültem a mikrofon elé; úgy éreztem, a Rádió hitelessége a mondandómat kihangsúlyozza, felhangosítja. Így is volt.

Ilyeneket beszéltem: „a Fool Moon, kevés kivétellel, butácska magyar popslágereket énekel, amelyeket világhírű, virtuóz énekegyüttesek sem adaptálhatnának sokkal ízlésesebben, élvezhetőbben”, lett is erre haddelhadd. Az együttes tagjai este odaültek családostul a rádió elé, meghallgatni a műsort, másnap szembesülhettem a rádióhallgató véleményével: a kritika kritikája.

Fodor János közbenjárására a Rádió Bézs műsorkészítői közé kerültem. Itt maradhattam Rádiós.

A Rádió Bézs - Fodor főszerkesztő úr szándéka szerint - politikamentes csatorna. (Csatorna - jó szó (lásd még: köz!mű), de a kanális (azt hiszem, nem megkerülhető a huzavona a médiákok (ragozása a vakond mintájára) körül; el-eltréfálkozunk itt, de azért fölteszem kedvetlenül a kérdést: kinek áll érdekében az a szellemi, politikai és szakmai tahóság, mely most a tévében, rádióban regnál?) kifejezőbb lenne.) Horváth Attilával (kollega!) szólva: minek mindig belekeverni a politikát a politikába. Nekem ez nehezen fért a fejembe: a politikamentesség is politika (sőt!), ha valamiről nem beszélünk, akkor hallgatunk róla, és ez a hallgatás is jellemzi a dolgot magát. Tehát próbáltam a Csendben (péntekenként délben) feszegetni a határokat. Szerkesztettem zenei! műsort háborúról-békéről, xenofóbiáról, homofóbiáról, fasizmusról, antiszemitizmusról, rasszizmusról, jobb- és baloldalról, zsidókról, cigányokról, menekültekről, buzikról, ateisták szakrális zenéjéről, puncilázadásról, Brexitről, amerikai elnökökről, halszagú Magyarországról, Mándokiról (Mágáról nem) meg pénzről, kultúráról, művészetről. Színtiszta politika. [„A politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz.” – Koncz Zsuzsa is határon kívül-belül.] A főszerkesztő úr ráncolta a szemöldökét, de hagyta, hogy Aurórám ágyúi dörögjenek (a Csendben). És már értem Fodor főszerkesztő úr szándékát: a minőség, az ízlés, a hitelesség, az igényesség, a higgadt, okos szó mostanában már önmagában is politika hitvallás; a bátorság, a civil kurázsi mint szakmai szempont.

Aztán felhívott Reményi Zsuzsi szerkesztő asszony: szignál kell a Gay Rádiónak! Milyen rádiónak? Gay: „Gay Rádió - Színezd ki a világot!" és „Gay Rádió - nem csak melegeknek”. Mi az a Gay Rádió? Gyere el egy műsorba, és meghallod, meglátod! Elmentem. Egy meleg fiatalemberrel beszélgettem majd’ órán keresztül zenéről, művészetről, politikáról - közben Freddie Mercury Mr. Bad Guy című lemezét hallgattuk -, és újra megbizonyosodtam: a kisebbségek érdekeit a többségnek kell képviselnie a demokráciában. Másnapra elkészült a szignál. A Gay Rádió már nem szól. „De igény az vóna rá”.

Amikor ezt írom éppen a keresztény bengázer rombolja porig a nemzeti értékeket, konkrétan a Pagodát, a Márványtermet, a páratlan akusztikájú 6-os stúdiót; pótolhatatlan műemlékeket. Egy kollega a Rádiózenekar utolsó próbájáról osztott meg egy fényképet, ahogy az utolsó leoltotta a villanyt a 6-os stúdióban, és odaírta alá, hogy nem kér politikai hozzászólásokat; lehet ezt a förtelmet politikamentesen kommentálni? A “menjenekezekabüdöspicsába” politikai hozzászólás?

Beethoven Esz-dúr Emperor (a hangsúly keltsen gyanút) Zongoraverseny II. tétel, Daniel Barenboim zongorázik, a New Philharmonia Orchestrát, Otto Klemperer vezényli. Ahogy az utolsó hang is szétfoszlik, a katartikus csendbe belerondít a bemondó: Híreink következnek! A mikrofonnál Szlotta Judit [vajon mire gondol, miközben olvassa az elé tett szöveget?], hírszerkesztő Gál Andrea. Bartók Rádió 2017. szeptember 13. 9:00 Hírek: A jövő évi választás igazi tétje, hogy ki védi meg az országot, és ebben kire lehet számítani… A migránsok többsége okmányok nélkül érkezeik a magyar határra… Fizikai védelem nélkül nem lehet megállítani a migrációs nyomást, ezért van szükség a kerítésre… Mégis korlátozzák a menedékkérők beutazását az Egyesült Államokba… Hazánk az Unió átlagánál sokkal többet költ az iskolák és az oktatási rendszer fejlesztésére... Hazánk élenjár az életkorhoz kötött védőoltások tekintetében… Időjárásjelentés... Szervilizmus? Alkalmatlanság? Ostobaság? Hit? Meggyőződés? Számítás? Haszonelvűség? Pragmatizmus? Gyakorlatiasság? Engedékenység? Alkalmazkodás? Gerinctelenség? Tisztességtelenség? Szégyentelenség? Hitványság? Gazemberség? Sunyiság? Alamusziság? Galádság? Aljasság? Alávalóság? Alattomosság? Romlottság? Elvetemültség? Megalkuvás? Meghunyászkodás? Behódolás? Opportunizmus? Jellemtelenség? Erkölcstelenség? Képmutatás? Szemforgatást? Akárhogy is: Gál Andrea édesanyjának van oka a büszkeségre.

 Aztán újra zene.

 (részlet a Csend lapjai című könyvből)

Truba. Így emlegették egymás között a felsősök az Újvidék téri általános iskolában az énektanárt. Sejtelmem sem volt, hogy becenévként vagy csúfnévként használják, mert nem ismertem a szót, és közelről az embert sem. Engem nem tanított, az igazi nevére sem emlékszem [Ági néni (Németh Bertalanné, az ő nevére emlékszem, és az az elegáns kalapként viselt rézvörös konty!) volt az én énektanárom, inkább: patrónusom. Meg volt győződve róla, hogy tehetségesebb vagyok az átlagnál, rám osztotta az énekkar első rádiófelvételén Mozart Bűvös csengettyűjének (Varázsfuvola) szoprán szólamát, kár, hogy megbotolván a férfikor küszöbében, az édes hangú csengettyűm (bárcsak mindig szólna, éltünk napja gyönyörű, mindig boldog volna) elhallgatott. Később is támogatott minden kísérletben, ami közelebb vitt a zenéhez.], csak arra, hogy nem idegenkedett a nevelési eszközként alkalmazott fizikai erőszaktól. A tanító néninket helyettesítve zenei kulcsokat rajzolt a táblára, basszus!, vihogott fel Kazár Laci, ami kiváltotta Truba haragját, anélkül, hogy megfordult volna, a  kezében lévő krétával fejbe basszuskulcsozta Lacikát, olyan erővel, hogy szegénynek leesett a szemüvege, a svédcsavart Benedek Tibor is megirigyelhette volna, a basszuskulcs azóta is kedvenc szimbólumom.

(Túl messzire kanyarodnék a mondandómtól, ha kitérnék Romhányi Tóni bácsi, ő volt a tornatanár,  pajeszhúzós, maflással kombinált seggberúgás-technikájára is, ezért erre később, Hoffmann Rózsa és társai érdemeinek taglalásakor - időrend! - keresek alkalmat.)

A trubadúr rövidített alakja a truba, magyarázta a nővérem. Találó gúnynév, a krétadobáló erőszakos énektanár figurája helyett, a zuglói iskolában kóborló, hősszerelmes lovagot láttat, aki szívhez szóló dalt énekel Dulcineájának (Columbiájának). Lenne némi romantikus felhangja a szónak, bennem mégis az egyszemélyes énekes-zeneszerző-költő alakja maradt meg, a képességes alkotóé, aki egymaga írja és játssza a dalt. A zenetörténet aranykora - a zenetörténészek többsége szerint a barokk idejére tehető - a zeneszerző és előadó, és nem kevésbé hangsúlyosan: a komoly- és szórakoztatózene esztétikai minőségének különválásával végződik, az újraegyesülés lehetőségét pedig a beat-pop-rock-jazz kínálhatja [újra emlegetném a zenei köznyelvet, a zene és a közönség kapcsolatát]. A zeneszerző, akinek megszólaltatják a művét, a szövegíró, akinek megzenésítik a versét, az énekes, akinek szerzőtársai vannak, teljesítménye nem kevésbé elismerendő, de az egy tőről fakadás különleges; nagyobb esély a hitelességre. Még akkor is, ha a kvalitások nem egyenrangúak. Freddie Mercury zeneszerzőként, zongoristaként, dalszövegíróként, énekesként, előadóként is kiemelkedő, ő a tökéletes trubadúr (ez a mondat alighanem az alaptörvény(ük)be ütközik, de nem bánom: a nemzeti együttműködők, keresem a stílszerű  szófordulatot: bekaphatják!). Aztán Bob Dylanra hivatkoznék, akinek énekhangja nem a legkellemesebb a fülnek, muzikalitása sem közmondásos, de! - és itten a de lenne a lényeg – előadásmódjával meggyőzte a Nobel-bizottságot is. Ha nem személyesen közvetítené poézisét, a (szub)kulturális fenomén egyetemes jelentőségét, a művészetekre gyakorolt hatását nem elemezgetné tudományos alapossággal a művészettörténet; ha Mercury énekelné Dylan dalait, lenne belőle irodalmi Nobel-díj?

A modernkori magyar poptrubadúrok közül Pierrot-val hozakodnék elő a fenti axióma bizonyítására (az elfogultságom indokolható: amikor megtudta hogy Pannus a farsangi bálon a dalaiból jól ismert szomorú bohóc jelmezében vágyik tündökölni, Tamás (Pierrot álneve) magától értetődő kedvességgel vállalta, hogy megfesti a maszkját (másfél órás procedúra!), ezzel életre szóló emléket (és Pedrolino figurájával a kultúrtörténet egy darabját) ajándékozva a kislányomnak), nem azért, vagy nemcsak azért, mert volt alkalmam testközelből, élőben a gezámkunsztverkje - a festett arcú, síró-nevető bohóc, aki leveleket küld a Holdba - működését figyelhetni, hanem ellenpróbaként is: a tétel vitatandó, vitatható-e. (“I am Pierrot. I am every man.”)

A dalolás meglehetősen intim foglalatosság, gondoltam magamban, és próbáltam erősen összpontosítani, minél kevesebb hamis hang szökjön át a fülem szűrőjén. De Pierrot tisztán énekelt, így nagyobb figyelem jutott a szövegre. És Pierrot dalszövegeire érdemes odafigyelni. Mint szavakat (a popzenében szokatlanul választékos szókészlet) megszólaltató hangszeren, játszik a nyelven, nyelvvel. Ez a játék kifinomult, összetett, elegáns, szellemes, intelligens, sokszínű, színpompás, mesés, izgalmas, rejtelmes. A vers lendületét nem akadályozza erőltetett rím, a tökéletesen illeszkedő prozódia, mint önmagában élvezetes összetevő, ritmikusan beépül a zene szövetébe. (Saját verset saját dallamra szabni a sajátszájúlag éneklő trubadúroknak jobban kézre áll.) Másképp: a dal szövege nem hajszál a levesben*. Több mankónál, segédeszköznél a zenére kevésbé érzékenyek számára. (Már nem emlékszem, melyik lemezen dolgoztunk, de történetünk szempontjából nincs is jelentősége.)

A felismerés nem jött könnyen. Addig a 19. század második felének és a 20. század elejének zeneíróival tartottam inkább, akik a szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségesség, a szenvedély, a spirituális vigasz tisztán zenei eszközökkel jelenik meg. A fölülmúlhatatlan Beatles dalok, a nyelvismeret hiányában sem jelentettek nekem sem többet sem kevesebbet (mindent, és ez nem kevés), mint amikor már értettem miről énekel Paul, John, George és néha Ringo. A Hey Jude nánánánájának sem kerestem az értelmét, amikor zongorázni próbáltam; nem különböztettem meg az előtte hallható soroktól. Nem becsültem alá a szavak jelentését, jelentőségét, épp ellenkezőleg: a szöveg elterelte a figyelmem a zenéről. A zenének nincs értelme, de nekem nem hiányzik belőle. A szavaknak van. Velem született rendellenesség: nem tudok egyszerre figyelni a kettőre; amikor Pierrot piszkos fehér farkasbundáról énekel, én kalandfilmet látok és nem kottát. A szövegtől megváltozik a zene (a zenétől alig a szöveg).

Két dallam, két felvétel, két koncert (vagy két falat) között sokat beszélgettünk (írtunk is különféle szakfolyóiratokba) PRO-val. A zenéről. Is. Beszélgetőtárstól függően bírom a sok beszédet. (Bár Salamon szerint sok az alja: A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; a ki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes. (Péld. 10:19) Nyilvánvaló bölcsesség vagy szófacsaró (ön)ellentmondás?)

Anyai nagyapám halászember volt, a Dunát járta Tolna és Bécs között. Mindig utolsónak mert a bográcsból, a halászlé alját. Csak a velejét!, mondta.

Tudható, hogy a nyelv nem csupán tükrözi, hanem teremti is a világot (csak amire szó van, az van, mondja az író, de nincs szava (szó se lehet?) a tiszta zenéről). Legyen szó zenéről vagy bármi másról, a szavak alakítják a gondolkodásmódunkat. A gondolkodásmódunk pedig hatással van a zenélésre. Ha tehát beszélünk róla, elmondjuk, mit gondolunk a zenéről, attól a zene megvalósul.

 *Nicholas Cook: Zene - Nagyon rövid bevezetés

 (részlet a Csend lapjai című könyvből)

Számos (a kettő egy szám) oka volt, hogy zenekritikát kezdtem írogatni.

Azon is túl, hogy Lengyelfi Mikus erőszakosan kényszerített, mert az általa főszerkesztett Zenészmagazint meg akarta tölteni betűvel (és magvas gondolatokkal, tehát tartalommal); úgy gondolhatta, a vele egy zenekarban játszókat könnyebb rávennie ilyesmire. [A lapot Soltész Rezső elegáns liberalizmussal tulajdonolta, azt és úgy írhattam, ahogy jólesett, ami néhány évvel korábban (a kilencvenes évek elején tartunk) és néhány évvel később! (ki gondolta volna?) szokatlan jelenségnek látszott-látszik. Az újságot író híres-neves muzsikusokból, énekesekből, zeneszerzőkből, szövegírókból pedig szupergruppokat lehetett volna összeállítani bármilyen műfajban.]

Egy: jólesett írnom a zenéről. Szóba hozni a zenét. A szavakon keresztül is, gondoltam, közelebb lehet jutni hozzá. (Nem csupán érezni, olvasni is - a zene persze nem leírható, de olvasható, nem a leírása: a kotta). Megismerni, tanulmányozni, gondolkodni róla, elemezgetni, boncolgatni, elemeire bontani, felismerni, mitől hallok valamit szépnek, kellemesnek, ihletettnek, megindítónak, közlékenynek, érdekesnek, érzelmesnek, vagy ellenkezőleg, kellemetlennek, mesterkéltnek, modorosnak, hiteltelennek. (Ez fontos!: az élménynek az is része, ha disszonáns, hamis (a szó szoros értelmén túl is), fülsértő zenét hallgatunk. Azzal is dolgunk van.) És végül, minél érthetőbben körülírni, mit hallottam, minél pontosabban megfogalmazni, mit éreztem, gondoltam zenehallgatás közben. Mindez, úgy hittem, jóra vezet (a zenekritikus önmagáról ír, akkor is, ha nem). A hangjegyeket betűre fordítani reménytelen próbálkozás - a kritikus mint tolmács - de kedvet csinálni a muzsikához nemes föladat. Felhívni rá a figyelmet, hangsúlyozni! segíteni a tájékozódást (turistajelzés). És figyelmeztetni a hatásvadászat, az érdemtelenül szerzett elismerés, a (művészi) szélhámosság veszélyeire; némi bizonytalanságot kelteni: ne fogadjunk el mindent magától értetődően, amit a zenészek kínálnak nekünk (áthallás?).

Az axióma - mindenki mást hall ki a zenéből - igazságát volt kedvem keresgélni (a ki milyen színt lát zenehallgatás közben kérdéskör másik fejezetre tartozik). Nem megérteni akartam a zenét, azt nem lehet, legfeljebb a csinálás technikáját, mikéntjét, a szándékot megfigyelni. Felbecsülni a szerző által létrehozott értékeket. Aztán leírni, ami zenehallgatás közben az eszembe jutott. Három évtized előtt írtam az első kritikát (még nyoma sem volt szövegszerkesztőnek - baby boomer-generáció -, a Béla-szomszéd ajándékozta írógépen pötyögtem), tehát mostanában már szembesülhetek a szövegeim időtállóságával (vagy az általam alábecsült művész ennyi idő alatt pillangóvá változhatott - volna :) ). Próbáltam kerülni a tévedhetetlenség látszatát, és úgy fogalmazni, hogy minden gondolat, minden mondat tisztességesnek bizonyuljon, akkor is, ha később kiderült, hülyeséget írtam (a véleményünkből önmagunkat ismerjük meg). Többnyire a populáris zenéről írtam, de én is üdvözölném, ha nem uzsonnázni járnánk az Operába (ezért fölösleges fenntartani ezt a borzasztó drága intézményt). [Steve Reich magyarázta egy Fáy Miklósnak adott interjúban: Vannak amerikai meg német egyetemeken emberek, akik nagyon bonyolult elektronikus műveket hoznak létre, aztán ők öten meghallgatják, és meg vannak vele elégedve. Aztán velük szemben ott van például Paul Simon, aki ír egy dalt, ami nem olyan bonyolult, nem olyan összetett, és mindenki azt énekli. Akkor most melyik a fontosabb?]

A másik ok: a vitára érdemes (sőt!) ízlés. Számos - itt a kettőnél jóval nagyobb számra gondoljunk: számtalanra - órát töltöttem el hangszer mellett zeneiskolában és otthoni gyakorlással, zenekari próbán és koncertszínpadon, stúdióban, az üvegfal előtt és mögött; szívesen gondoltam magamra zenészként. Másképp: otthon éreztem magam a zenében. Megtanultam értékelni a muzikalitást, a kifejező erőt, a tehetséget, a produkcióba fektetett energiát. Felfedezni a rosszban a jó ígéretét is. Megismerkedtem a zene törvényszerűségeivel, de próbáltam elkerülni a bennfenteskedő “szakmaiságot”. A zene nem kizárólag a fülükkel gondolkodóké.  Nem köll jó zongoristának lenni a megfontolandó vagy érdekes, megvitatható kritika megírásához. Nyilván fontos volt nekem, hogy a saját borsómat hányjam a falra, legyen jelentősége, visszhangja a kritikámnak (és a zenének, amiről írtam), tetszeleghessek a kultúrbiznisz Che Guevarájának rám osztott szerepében. [Egy olvasóm dehonesztálónak szánta a kinevezést (Ujj Péter, Zenészmagazinban olvasott, plasztikus szóösszetételét használva), de engem büszkévé tett.]

“Azahriah egy gagyi!”, harsogja megfellebbezhetetlen véleményét a botcsinálta műítész a fészbúk zajába. Kritika ez is. Üzenőfalán megtalálhatjuk a sommás ítélet alapozottságát biztosító összehasonlítást: értékrendje alappillére Mága Zoltán, ahogy a Nélküledet húzza Szakcsi Lakatos Béla! kíséretében. (Itten az indulat kér szót. Azzal most nem babrálnék, hogy ezek az indulatok miből kerekednek.) Komolyan vehető?

Én komolyan vettem a véleménynyilvánítást. És az indulatot is. Kurvára (hogy lenne oroszul?).Nem mindenki hazudik, aki hamisan énekel, de a hallható giccs (a védendő nemzeti érték) és a hallható megtévesztés minden formája tisztességtelen. A zenekritika-írás, mint egy mély lélegzetvétel, csökkenti az émelygést is. (Megint az áthallás; mintha nem a zenéről írnék!) Utálatos foglalkozás a (zene)kritikusé a szó szoros értelmében, hiszen a legtöbb esetben sértődötten, gyakran felháborodással fogadják a mégoly megalapozott bírálatot is az érintett művészek, és gyakran fogadatlan prókátoraik. [Volt már szó ilyesmiről néhány fejezettel korábban: „Lárika” rossz néven vette a kritikát, úgy vélte nem vagyok elég kifinomult ahhoz, hogy értékelni tudjam az elém szórt gyöngyöket, Babos tanár úr pedig - férjként és zenei producerként - a sérelmemre elkövetett  könnyű (vagy súlyos?) testi sértést gondolta méltó elégtételnek, amit fizikai erőszakban járatos, büntetett előéletű barátai révén szerzett volna meg. A fenyegetés, bár több közvetítőn keresztül is eljutott hozzám, szerencsére fenyegetés maradt.] Szóba sem kerül, hogy hibáival, jellemző tulajdonságaival szembesülve később jobb teljesítményre lehet képes az önkritikára hajlamos alkotó. Esetleg a kevésbé tehetséges önjelölt géniusz feladva a kilátástalan küzdelmet, a képességeinek jobban megfelelő foglalkozás után néz, ahol több sikerélmény érheti. Inkább afféle verbális párbajban igyekszik mindenki elégtételt venni a sérelmekért a „gonosz, tisztességtelen, dilettáns” újságírón. Gyakran olvasom: a zenészek nem szívesen hallgatják újra saját felvételeiket. Én, azt hiszem, képes vagyok kívülállóként, elfogulatlanul figyelni, értékelni: feltűnnek a hibák, de büszke vagyok a jólsikerült momentumokra (csak az arány, mon ami, az arány!).

Pierrot Café című lemezéért például vállalnom is kell a felelősséget. Amikor a Nekem senki nem hegedül című albuma megjelent, írtam róla egy kritikát a Zenészmagazinba. Arról szólt, hogy a szerző különös érzékkel fogalmazza meg a gondolatait, de túl sok gépet használ, ami kissé személytelenné teszi a produkciót. Aztán egy hangszerkiállításon véletlenül találkoztam Pierrot-val. Beszélgettünk, s a végén abban maradtunk, a következő lemezt együtt csináljuk.

Részlet a Csend lapjai című könyvből

Van, aki azért imádkozik, hogy ne legyen csend (a csend a zene hiánya; nagy szemétség a csend, a csendben minden az eszembe jut), van, aki azért, hogy legyen végre Csend* (“irony included!”). Pilinszky szerint Bach isten-bizonyíték és mennyország-érv. (Bizonyíték, hogy ellentétek nélkül is van élet?, de Bach zenéjének az ellenpont talán a leghangsúlyosabb attribútuma! És a Sátánt se találom az érvelésben.) Én Bach zenéjében (mindenféle zenében) az embert hallom (Paganini sem az ördög hegedűse). Azt hiszem, a zenét csak az ember hallja; csak az ember zenél.

 Nem voltam kapcsolatban Istennel. Nem kételkedtem benne, nem féltem tőle, egyszerűen nem gondolkodtam róla. Nem merült föl bennem, hogy létezne; nem volt az elmémben isten alakú hézag. (A volthoz oda kell írnom a vant.) A szüleim csak profán kontextusban emlegették, tehát mondhatni: nem részesültem vallásos nevelésben. Megelégedtek annyival, hogy megtanulok írni, olvasni (számolni kevésbé), zongorázni, kezembe adták a könyvet, elvittek a múzeumba, a színházba, a moziba, a hangversenyre [a szocialista kulturkampf kedvezett az efféle mulatságoknak: olcsó könyvtár és az Olcsó könyvtár-sorozat, szocialista brigádok kötelező színházbérlete és az üzemi közönségszervezők, mozibérlet, az MTV irodalmi értékű adaptációi, tévéjátékai, a Rádió hangjátékai, kulturális műsorai és így tovább]; az életről-halálról, világmindenségről, természetről, erkölcsről pedig töprengjek saját magam. És én töprengtem. Töprengek.

Az hamar világossá vált (felvilágosodás!) számomra is, hogy a vallástól, bármelyik istenhez fohászkodom, aligha remélhetek válaszokat tudományos (és kevésbé tudományos) kérdésekre. Próbáltam elképzelni, ahogy az Isten a maga képére és hasonlatosságára alkotja meg az embert, de csak az ellentmondásokat fedeztem fel. Mi volt a Teremtő szándéka a teremtéssel, hiányzott ez a világ valakinek? Rajongótáborra vágyott? Több világot is teremtett, vagy csak ezt az egyet? De miért érte volna be egyetlennel? Az embernek nagy szüksége volt Istenre (pap nélkül nehéz a temetés), de Istennek mi szüksége lett volna az emberre? Úgy táncolunk, ahogy Isten fütyöl? Mindenkinek ugyanazt a dallamot, vagy annyi szólam, ahány ember (ellenpont?). Isten, mint zeneszerző; Johann Sebastian Bachot maga helyett teremtette az Úr.

A Bibliát olvasgatva nincs, amire ne tudnék gondolni. És mindennek az ellenkezőjére is. A vallás kínálta válaszok sablonnak, időhúzásnak, pótléknak, maszatolásnak, a személyes felelősség áthárításának tűntek: előre csomagolt, lejárt szavatosságú készétel (hadd főzzek magamnak!). Feltételeztem, hogy a természet fölött nincs semmi. A természet fölött a természet van. Alatta is. Ha mégis lenne valami, azt én már nem tudom felfogni. De a gondolkodást nem pótolhatja a hit. A vallás körül gomolygó szakadatlan bűntudat - az eredendő bűnnél nehéz elképzelnem cinikusabb teológiai innovációt -, egy képzelt felsőbbrendűség megalázó alárendeltsége, a szimbólumok, metaforák véres kegyetlensége is riasztott. Bűn nincs, csak bűnhődés - istenfélelem - milyen utálatos szó! Szeretetről, megbékélésről csak álszent utalásokat találtam, azt viszont bőséggel. Egy Istent, aki feltalálja a poklot, a szeretet és a megbocsátás vezérli? Vagy az együttérzés hiánya.

Ha lenne előttem példa, ha láthatóvá válna, vált volna valaha a processzus, ahogy a buzgó hit [ahogy leírtam a “t” betűt a szó végén, a szövegszerkesztő Hitlerre javította volna a hitet; mi következik ebből? Talán csupán annyi, hogy nem mindegy, miben, kinek hiszünk.] vagy a vallás nemesebbé formál(t) egy jellemet, könnyebben egyezkedhetnék az Úristennel, de épp ellenkezőleg: az embert, aki épp most jön a templomból gyarlónak látom. És főpapokat látok Isten nevében elembertelenedni, látványosan megtért újfanatikusok hajtják az imamalmot, önkéntes térítők terjesztik az igét erőszakos kíméletlenséggel (a verbális keresztesháború egyre kegyetlenebbé válik). A Mindenható nevében elkövetett szélhámosságoknak se szeri se száma, sem az ipari méretű csalás (kormányprogram, szemforgató hamis papok és politikusok), sem a mindennapos svihákság (háztáji tartuffe-ok), a hit hatalomra vagy aprópénzre váltása sem ingatja meg a bizodalmat (tollhiba: birodalmat), Mennyei Atyánk trónusát (a küldjegyámentéssokpénztnyerszalottón-féle lájkvadászat friss élmény).

Én viszont bizonytalankodom (töprengek). És a Mindenható nevében elkövetett többi félrelépés! pokolként fűti az ellenérzéseimet. A hívő vagy a hitetlen van itten leginkább átalbaszva? 

A hitetlen nem a rossz ember szinonimája. Úgy hiszem, akinek nincs szüksége tízparancsolatra, isteni tiltásra, folytonos fenyegetésre, mesterséges bűntudatra, horrorra ahhoz, hogy ne lopjon, az jobblelkű, mint, aki azért nem lop, mert retteg, hogy egy forró üstben a sátán fogja a kavargatni a végítélet napjáig.

Hogy nem kaptam vallásos nevelést, így pontos: a szüleimtől nem. Lici nagyi, egyik kedvenc nagymamám, akinél nem ismertem szilárdabban hívő asszonyt, viszont erősen nyugtalankodott, hogy a hitetlenségem pokolra küld. Valér nagybátyám pedig katolikus pap volt, amíg ki nem ugrott, hogy feleségül vehesse a nagynénémet; ahogy ő szentségelt, nem szentségelt úgy senki, ha Pécsett a Búza téri totózó, ahova a téli szünetben néha magával vitt (ő volt a vezető) elszámolásában hibázott egy-egy tétel, leimádkozta a szenteket az égből. Senki nem tudta olyan ízesen kárhoztatni az Urat, mint ő. Halleluja!

[Szöszölnék itten kicsit a legújabbkeresztények hitvallásával, (bár ez a téma nagyszerűségéhez meglehetősen méltatlan kitérő) ami jövedelmező üzletnek bizonyul manapság. Megdöbbenve olvashatunk a kálváriáról, amit egy-egy nyakban hordott kereszt miatt járt végig a rockénekes vagy a keresztényüldözött énekesnő, az előbbit még a rendőrök is megverték, ha hihetünk a visszaemlékezésnek, utóbbit még ma is üldözik. Ne feledjük, tudatunk képes meghamisítani emlékeinket, könnyű hamis emlékeket fabrikálni, amelyek aztán az emlékező szemében éppoly valóságosnak tűnnek, mint az igaziak. Vagy az időgép csal, születésük előtti korba repítve őket? Talán az ötvenes évek mostanában visszatérni látszó ciklusa kelt zavart. Én a hatvanas évek második felétől - azóta gyűjtöm az élményeimet - nem emlékszem ilyesmire. A Fürth Sándor utcában (a történelem ízét-zamatát adják az efféle részletek), Lici nagyiék szomszédságában lakó fiú az alsógödi templomban ministrált. Irigyeltem a ministránsokat (nehéz ügy); az oltár környékét afféle színpadnak láttam, ahol színes jelmezekbe öltözött szereplők vonják magukra a közönség figyelmét, hej, ha én is köztetek lehetnék, de nem gondolhattam rájuk hitvalló hősként, aki a templomból kilépve feszülten figyeli, melyik bokorból ugrik rá egy rendőr.]

Isten csak a szavakban van jelen. (Öngyilkos lett? Vagy az ember ölte meg, mint a zsidók Jézust? Nomen est omen – ebben a szövegkörnyezetben lehet jelentősége a családfámnak: a szépanyámat Zsidó Katalinnak hívták.) Ez nem kevés, de nem elég. A szavakon kívül nincs nyoma (nincs mindenütt ott). Ami nyomot látni vélünk, mind az emberé. Ha senki nem beszélne Istenről (a hit magánügy), hogyan lehetnék ateista? Komolyan köll vennem a “porból lettél és porrá leszel”- t; se előtte se utána nincs semmi. A semmi van. Bárcsak meríthetnék erőt a túlvilág ígéretéből, de nem. Bűvészkedhetünk a szavakkal, mit nevezünk istennek, de ez sem segít, (nem bízom abban, amit nem látok, csicseregte a kismadár, és jobbra-balra forgatta a fejét, mint akit orrba vágtak).

Egy kiútféleség marad: ha a Legfőbb Létező - mint a zene - a szavakon túl is működik, tevékenykedik, ügyködik, fáradozik, tesz-vesz, hat, buzgólkodik, irányít, sürgölődik, szorgoskodik, érzékelhető.

De én csak a zenét hallom.

* a Csend című lemez 2008-ban a Tom-Tom Recordsnál jelent meg

Részlet a Csend lapjai című könyvből

A korszak. amibe beleszülettem nem ígért nagy változásokat, legalábbis a felszínen nem fodrozódtak még a hullámok; a megszokott világ, hidegháború, rakétaválság, hiánygazdálkodás, ilyesmi.

Aztán hirtelen, váratlanul? megváltozott a rendszer. Ki változtatta meg? Mit változtatott? Magától változott? Egyre kevésbé látható, de az biztos, hogy a változástól jobbat, többet vártam (illúzió).

[A második rendszerváltás (2010) kevésbé homályos, látom, ki változtatott, mit; bár ne tette volna.] Volt időm ezen morfondírozni, mert úgy esett, hogy a zenélésbe kissé belefáradván

- zeneipari szakmunkásként a műélvezet csökken, ha a zene önmagunk feltérképezése, az én öntérképemen a zenéhez vezető út halványult el -,

kislányunk kisöccsének születését kihasználva főállású apa lettem.

Talán kisebb, mint az anyaság (a szűzanyasággal nem szöszölnék itten), de apának lenni! igazi csoda. (Ezért (is) viszolygok a “feláldozta egyszülött fiát” kezdetű rémtörténetektől.)

Fürösztöttem, pelenkáztam, etettem, büfiztettem, vártam rémülten Györgyi nénit,  a gyerekorvost, babakocsiztam a friss levegőn, játszottam, felolvastam, meséltem; ma úgy mondanánk: minőségi időt töltöttem a gyerekeimmel, a családommal.

Kívül is bizakodó voltam: reméltem, Magyarország előre megy, legalábbis közelebb kerülünk  - a többes szám első személy indokoltnak látszott – Európához, talán hittem is a jobbító szándékban; nem látszott opciónak a gátlástalan (szellemi) környezetrombolás (bár édesapám mondogatta: várjuk ki a végét).

Belül pedig újra keresni kezdtem a zenét.

A gyermekeim révén újra hinni kezdtem a B-dúrban.

Megint zongorához ültem, gyakorolni kezdtem (ez hatéves korom óta nem sűrűn fordult velem elő), Bachot, Mozartot, Beethovent, Bartókot játszottam; próbáltam komolyan venni a zenét.

A mindennapi zenénél többre vágytam. És jó lett volna visszahallani saját magam. Nem mindent és mindenkit túlharsogva – sosem vágytam arra, hogy elöl vagy egyedül álljak, üljek (állva pisálok, ülve zongorázom) a színpadon -, hanem: az együttzenélés;

Heller Ágnest idézve: egységes világlátás – közös éneklés*.

Az én zenémet nem szólista, frontember és kísérői, hanem együttes szólaltatja meg, zenekar, ahol mindenki egyenrangú; alkotó közösség [rock authenticity].

[Az első táncdalfesztiválon a televíziós rendező nem zenekarként kezelte a beategyütteseket, hanem kiemelték az énekest, előre vitték, a zenekar pedig a szólista mögött helyezkedett el.** Az áthallást (ne keverjük a politikába a politikát?) a rockzene pompás kifejezőeszköze, “az elektromos úton abnormálissá növelt hangerő” kiemeli.]

Hangokat (egyetlen hang önmagában még nem zene, nem jelent semmit, de ha rögtön utána játszunk egy másikat, már mozdul bennünk valami), motívumokat, frázisokat, dallamokat, akkordokat rakosgattam,  dalok születtek (“apának lenni igazi csoda”). A külvilág bátorított: fényes szellők lengedeztek, beköszöntött az önkifejezés szabadságának szűkre szabott évtizede. (Aki a hatalomnak kedves üzeneteket önkifejez, annak ez az időszak persze hosszabbra nyúlik.) Nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a kultúrában az ízlés, az eredetiség, a tehetség, az alkotó- és kifejezőerő, a progresszivitás dominálhat, a hangnemváltás tisztán hallható lesz

[még a mindennapi tárgyi világ szépségének visszatükrözésére alkalmas, kritikai-ellenzéki szándékú beat-, pop-, rockzenében is], és

a giccs ízlésmintává válását, az illiberális művészet (oximoron!) kifejlődését - ahogy Szakcsi Lakatos Béla! a Magyar Zene Háza! Bogányi-féle “csodazongoráján”! a Piros volt a paradicsomot! (megannyi förtelmes szimbólum!) pötyögi -, az állami kitüntetések névsorának perverz cinizmusát, a kényszeres névadás hangsúlyozta értékválságot (Máté Péterről zenei díjat, Póka Egonról zeneakadémiát?! de a Szakcsi rádióra is várni kellett volna néhány évtizedet, amíg időtállónak bizonyul a vélt vagy valós érték) nem muszáj megérnem.

De a zene közügy (megint az áthallás!), nem lehet a zenész magánügye; hallgató nélkül nincs zene. Társak nélkül pedig nincs együtthangzás. Zenésztársakra a Gerendás Péter Társaságban találtam. ÖRÖMZENE!

Már a próbákat hallatlanul (tréfa!) műélveztem; együtt muzsikáltunk

[“a zene kapocs az emberek között]!

Eleinte nem volt szignifikáns különbség próba és hangverseny között. Az Eötvös klubban kezdtünk keddenként játszani, a színpadon többen voltunk, mint a nézőtéren a ránk kíváncsiak. A bevétel volt a miénk, tehát nem kerestünk pénzt (később: Pénzt). De pompás érzés volt pusztán az örömért zenélni; örömzene - a gázsi hiánya.

 Tegnap hallgattam a Rádió Bézsben Gerendás Pétert, és – bár mennem kellett volna dolgaim után – ott ragadtam a számítógép előtt [online rádió], feltoluló emlékeimet rendezgetve.

Éveken keresztül játszottam a Gerendás Péter Társaságban, (Kassai söröző, Víghajós John Bull Pub!) de csak mostanában tudatosult bennem, mennyi mindent tanultam az alatt az időszak alatt zenéről, ízlésről, „együttmuzsikálásról”.

Még mielőtt valaki úgy gondolná, természetellenes vonzalmat érzek a jóképű „cuncimókus” iránt, sietek leszögezni: a főhősön kívül a zenekarban hosszabb-rövidebb ideig szereplő nagyszerű muzsikusok, Giret Gijo, Szentmihályi Michel, Lengyelfi Mikus, Zsoldos Dedy

(amikor Sárosi Katalin, Dedy édesanyja egy alkalommal meghallgatta a koncertünket, utána odajött hozzám, megölelt és azt mondta: szépen zongorázol; zenetörténeti momentum!)

hatásának is meghatározó jelentőséget tulajdonítok.

Azt hiszem, abban az időszakban alakult, kristályosodott ki a zenéről alkotott véleményemet mai napig meghatározó szakmai-kritikai értékrendem. Azóta tudom, hogy Gerendás Péter úgy énekel, mint nagyon kevesen errefelé, nagyon jó érzékkel, ízléssel, tehetséggel, hallható tisztelettel a Zene iránt  (Gerendás Péter mint metafora).

És hirtelen, váratlanul? (meghökkentően rövid idő múltán)újra megváltozik a (hang)rendszer;

a derűs (B-)dúrból sötét mollba modulál. Förtelmes kakofónia támad, a nemzeti bárdok többsége a vértanúk dala helyett a király dicsőségét zengi, fülsértőn, ahogy a torkán kifér.

De vakmerőn, s hívatlanul előáll egy ősz bárd (kobzán a dal magára vall), s ez ige hallatik: Kikérem magamnak ezt a hangnemet!

 *Heller Ágnes: Egy film tizenévesekről - negyvenéveseknek

**Kappanyos András: Az ellenkultúra domesztikálása

Részlet a Csend lapjai című könyvből

Oly korban éltem én e földön, hogy turnézhattam a Szovjetunióban, a Független Államok közösségében, aztán Oroszországban, Ukrajnában, Belorussziában, Grúziában és így tovább; közelről láthattam, ahogy elszáll az idő vasfoga egy birodalom fölött. Vagy megrágja az “újjászületett idő” a birodalmat, hogy aztán lenyelje és emésztetlenül visszaböfögje.

(De van, aki nem sokat ad olyan apróságokra, mint az idő.)

 A szülői házból hozott leküzdhetetlen érdeklődésem a világ dolgai iránt,

 [Édesapám gyakran vitt magával a munkahelyére, előbb a Magyar Nemzet, aztán a Magyar Hírlap szerkesztőségébe, később a Bródy Sándor utcába, a Magyar Rádióba (Politikai Adások Főszerkesztősége), amikor a gyermekfelügyelet nehézséget okozott a családnak. Remekül éreztem ott magam, közelről figyelhettem igazi! újságírók (és nyomdászok! - a földszinten zakatoltak a hatalmas nyomdagépek) munkáját, gyűjthettem az újságkészítéshez, rádiózáshoz fűződő, máig eleven emlékeket.]

és az orosz kultúra belém nevelt tisztelete

 [Orosz tanítási-nyelvű gimnáziumban érettségiztem (ebből a szempontból (az egyetlen!) egy halmazhoz tartozóként kell gondolnom magamra az ismeretlen arcok dalszerzőjével; nem lehetek rá büszke, sőt!: nem vagyunk egy vérből valók),

oroszul tanultam irodalmat, történelmet, és biológiát, fizikát is - tantárgy volt még a világnézet.

(Mostanában a Nagy Magyar Keresztény Köznevelési Forradalom tudatosította bennem: hálás vagyok, lehetek, hogy nagyszerű, emberséges, mondhatni liberális! pedagógusoktól tanulhattam a nyelvet, ismerkedhettem az orosz kultúrával, művészettel - nem rendőrminiszter felügyelte az oktatást!) Az eredeti elképzelés szerint, felnövés után újságíró lettem volna, ehhez a Lomonoszov Egyetemen szerezve képesítést, de a világmindenség harmóniája  [syderei chori (angelorum]* el(meg)térített; a fülemmel kezdtem gondolkodni.]

 ellenére sem vettem észre, hogy a történelem kereke milyen gyorsan forog.

 Egy komcsi turné nem volt kéjutazás. Szebbnél rosszabb szállodákban aludtunk, és irdatlan távolságokat küzdöttünk le embert próbáló körülmények között. Utaztunk második világháborús autóbuszban (kidughattam volna a lábam, ha akarom, a padlólemez résein át, mint a kőkorszaki szakik), csirkékkel, kiskecskével piacra tartó fejkendős paraszt nénivel közös vasúti kupéban (a gyezsúrnájától kapott túlontúl frissen mosott ágyneműből még csavarni lehetett a vizet) uszályból átalakított szállodahajón (pompás kaviárt és pezsgőt kaptunk reggelire - ezt nem sorolnám a megpróbáltatásokhoz), csapkodó szárnyú repülőkön (mint a hatos villamoson, állva kapaszkodtam a Tu-154-esen, Tbiliszi és Moszkva között, mert a járaton már nem volt elég ülőhely; a turnémenedzser “levajazta”, hogy mégis felszállhassak a gépre (a szovjet légiközlekedés nem volt a szabályok rabja), és örülhettem, hogy nem ragadtam a grúz fővárosban a három nappal később induló repülőig).

[De szép gép, maga csinálta?, kérdezte Komár Laci az atlétatrikós, tarkóra tolt tényérsapkás, félfenékig lecsúszott gatyás - csak a lapos üveg hiányzott a farzsebéből - pilótától, aki a létra mellett álldogált, amin a fedélzetre köllött fölkapaszkodnunk.]

A végeérhetetlen utazás közben volt alkalom a töprengésre kulturnosztyon (The Adventures of Soviet Music in the West), a zenei köznyelv Szabolcsi Bence-féle definícióján, a marxista zenetudomány szociológiai diskurzusain, a polgári, paraszti és proletár zene közti ellentéteket feloldó közösségi zenekultúra alapjain** - a populáris zene mint rendszeralkotó elem.

(Tömeg)Kulturális tevékenységünk sem zajlott ideálisnak mondható körülmények között. Játszottunk hatalmas hodályokban (Zsiguli-lámpák elé ragasztott műanyagfólia mint fénytechnika; a közönség nem sokat láthatott a produkcióból), kutyahideg jégcsarnokban (színpad a két hokimeccs között a jégpályára fektetett deszkákon), falelátós futballstadionban (az esőtől felázott gyepen néhány dobogó, mögötte pöfögő ZIL generálta a háromszáznyolcvan voltot; de nem kellett megijednünk a túl erős áramtól, a koncert zenei anyaga egy háromezer forintos walkmanról szólt (a használattól kissé megnyúlt magnókazetta fokozta az akusztikai élményt); be sem kellett kapcsolnom a hangszereimet). A lelkes közönség nem mindig tudta, mit lát és hall, előfordult, hogy a hangverseny után Madonna, ABBA, még Elvis lemezt is hoztak aláíratni a “világhírű művészekkel”.

 Tehát hiába figyelhettem alulnézetből a történelmet, hiába az érdeklődés és a nagyképűen tájékozottságnak vélt (hely)ismeretgyűjtemény, a látókörszélesítő vodkázás ukrán, grúz, belorusz kollegákkal, fogalmam sem volt, mi épül a peresztrojkából. Azt hittem, egy bonyolult és hosszú folyamat, évek, évtizedek múlva változik csak a világrend, ha változik egyáltalán. Annál nagyobb volt a meglepetésem. És az öröm! De nem tartott sokáig. Számomra ugyanilyen váratlanul lett Gorbacsovból Putyin.

 Néhány napig egy mariupoli szállodában dekkoltunk két koncert között [1989. szeptember közepe, Kijevből érkeztünk, Odesszába utaztunk tovább]. Délelőtt a városban sétálgatva tévedtem be egy lakótelepi pincébe (akkor még nem óvóhely) zsúfolt bútorboltba. Mintha elvarázsolt kastély; kifogástalan állapotban lévő szobabelsők, jómódú polgári családok enteriőrje, úrilakok komplett berendezése egymásra halmozva! Az egyik "mellékeshelyiségben" zongorák álltak. Bösendorfer, Blüthner, de ott láttam életemben először Bechsteint is. Nem akartam hinni a szememnek. A kék köpenyes, svájcisapkás eladó magyarázta: az Auróra előtti korokból elszármazott bútorok nem férnek be a panelbe. Zongorán kísért a múlt. Órákig próbálgattam a csodálatos hangszereket, közben tervezgettem, hogyan hozhatnék haza egyet. Pénzem bőven volt; akkoriban a zsebünkbe kaptuk a rubelt koncert után, a nálam lévő kötegből több zongorát is vásárolhattam volna. Másnap, harmadnap is visszamentem, de végül csak az emléket hozhattam magammal. Az emléket azóta is féltve őrzöm; azt szétbombázni sem lehet.

* Bartolomeus Ramus: De musica practica

** Szabolcsi Bence: A művész és közönsége

 lásd még: Pernye András: Zene és közönség

(részlet a Csend lapjai című könyvből)

Komcsi turnéra indult volna a Zoltán Erikát kísérő zenekar - úgy emlékszem, Joós Pistitől, Erika férjétől kapta a nevet: Erotic együttes - de a hivatal feltételt szabott: csak érvényes ORI-engedéllyel utazhatunk. Kekeckedésnek tűnt, a meglehetősen sikeres tavaszi turné után eszembe sem jutott, hogy bizottság előtt köllene bizonyítanunk zenei felkészültségünket, de köllött. Volna.

Bekerült a turnétervbe a dátum: május 18. Fővárosi Művelődési Ház. Nincs biztos tudásom róla, de úgy hiszem, az utolsó szervezett ORI-vizsga időpontja. Gondoltam, puszta formalitás, de tévedtem: szigorú bizottság akart meggyőződni alkalmasságunkról. Fenyő Miklós volt az elnök, mellette Katona Klári ült (a többiekre nem emlékszem). Formalitás. Barátságosan váltunk néhány szót, mosolygunk, és mindenki mehet a dolgára. De Katona Klári ránk ripakodott: játsszatok valamit! („This is the beginning of a beautiful friendship.”)

Talán a Hotel Mentholt?, én még mosolyogni próbáltam (már a hátam mögött volt néhány Fenyővel abszolvált koncert, és a hátam előtt is; egy évvel később a Zoltán Erikáéhoz hasonló sikerű Szandi-turnéba hívott zongorázni), de Katona Klári nem tágított. Mindannyian tudtuk, az Erotic együttes kizárólag Erika kísérőzenekaraként funkcionál, a koncerteken játszott műsoron kívül nem játszottunk semmit, de énekesnő hiányában abból a repertoárból aligha válogathattunk.

Jobban tettem volna, ha hagyom a fenébe az egész cirkuszt, és lejövök a színpadról, de magam sem tudom miért, zongorázni kezdtem valamit, remélve, hogy a többiek jönnek utánam. Bardóczi Gyuszi annak rendje és módja szerint belépett (hogyne lépett volna be, a Geminiben vagy a Neotonban volt alkalma  felkészülni a hasonló zenei megpróbáltatásokra), két gitárosunk azonban csak nézett, mint hal a vízben. Kínos pillanatok következtek. “Rengeteg pénzt kerestetek ezzel a produkcióval, és nem tudtok zenélni!”

Talán célját tévesztett személyes indulat, ellenszenv támasztotta a vihart.

 [Néhány évvel később Katona Klári-lemezről volt feladatom kritikát írni a Zenészmagazinba. Olyasmit írtam: a művésznő zeneköltőként könnyűnek találtatott, és erről nem is lenne több mondanivalóm (ez is mondanivaló), ha a Titkaimat nem a magyar popzene történetének csúcspontjaként tisztelném; aki alkotóként részese lehetett annak a lemeznek, nem veheti gátlástalanul kézbe Presser és Dusán arannyá vált pennáját, tudnia kell, a zeneszerzés, szövegírás nem pusztán elhatározás kérdése. „Lárika” rossz néven vette a kritikát. úgy vélte nem vagyok elég kifinomult ahhoz, hogy értékelni tudjam az elém szórt gyöngyöket, Babos tanár úr pedig - férjként és zenei producerként - a sérelmemre elkövetett  könnyű (vagy súlyos?) testi sértést gondolta méltó elégtételnek, amit fizikai erőszakban járatos, büntetett előéletű barátai révén szerzett volna meg. A fenyegetés, bár több közvetítőn keresztül is eljutott hozzám, szerencsére fenyegetés maradt.

Ezekkel az emlékekkel birkóztam a Megasztár döntőjében, miközben Tóth Vera a Titkos szobák szerelmét (Presser-Dusán remekmű) énekelte; ütemet tévesztettem, hirtelen fogalmam sem volt, hol tartunk. A tévéfelvételen (jutyúb) jól hallható (1:18), ahogy elemeltem a kezem a zongorától. Talán Vera is hihette: szándékos zenei fordulat; alla capella énekelt tovább, így a hibám (C'est pire qu'un crime.) rejtve maradt a nagyközönség előtt.]

Kláhika ihigykedik, mondta Erdős Péter, amikor szaladtam hozzá panaszkodni; ő vezényelte a túl szexi lányt (Pásztor-Jakab-Hatvani) is. Kedveltem az öreget, okos, művelt ember volt, határozott, élénk színekkel festett világképpel (kétségkívül a vörös dominált), meggyőződéssel, keservesen gyűjtött élettapasztalattal, követhető elvekkel. Ezekért az elvekért vállalt kínzást, börtönt, ami némi erkölcsi megalapozottságot jelenthetett számára.

 [Érdekelne az unoka, Vitézy Dávid véleménye az elvekről, erkölcsről, a generációk közti különbségről, vagy Csepregi Éva tisztességről alkotott ideája az Erdős Péter-Szíjjártó Péter (ha mond ez a név valamit) korrelációban, a személyiségfejlődés dallama, ahogy az Erdős Péterbe vetett hit (“Péter hihetetlenül tisztességes ember volt”) Szijjártó Péter iránti rajongásba (“Lenyűgöz Szijjártó Péter munkabírása és a kitartása.”) modulál.]

 Otthonosan mozgott a személyes ellenszenv-rokonszenv dichotómiában, hivatali döntéseit is meghatározta, de nyílt volt, szókimondó és egyenes, nem rejtegette a véleményét, vállalta a konfrontációt (talán élvezte is); mindenki pontosan tudhatta, mire számíthat, nem köllött hátsó szándékra gyanakodni. Mostanában ezek az erények felértékelődni látszanak (a hipokrácia, a köpönyegforgatás akkoriban még nem bizonyult keresztény nemzeti értéknek). Zeneesztétikai, művészetfilozófiai tanácsért nem fordultam volna hozzá, de élveztem a beszélgetéseinket; ízesen mesélt a közelmúlt történelméről, kultúrpolitikáról, kulturálatlan politikáról, emberismeretről és nem utolsósorban: a (szocialista típusú) szórakoztató iparról.  Előtte nem használtam ezt a szót: menedzser; a szó általa kapott körvonalat mifelénk.

[Később kapott ijesztőbb árnyalatot is: az Éva-Neoton nyári turnéjának első állomására, Balatonboglárra indultunk a Novotel-parkolóból, amikor öreg Zsigulim vízpumpája felmondta a szolgálatot. Baracs Öcsi együttérzően integetett: siess, ötkor hangbeállás. Izgalmas momentum következett, de jött Sanyi bácsi, a maszek sárgaangyal, ott a parkolóban kicserélte a hibás alkatrészt, és már indulhattam is Öcsiék után. Csak pár percet késtem, de a turnémenedzser fenyegetően ott állt a zongora mellett (pisztolytáskával a hóna alatt!) ne forduljon elő még egyszer!

Ő volt Fenyő János.]

Erdős doktor a Neoton Família kettéválásakor arról győzködött, vegyem át Jakab György helyét Éva mögött. Megtisztelő, de lehetetlen feladat volt, Gyuri billentyűsként is nagyszerű, de énekesként pótolhatatlan volt. Professzionális szerződést kínált, szigorú feltételekkel, kötelezettségekkel, nagyvonalú fizetséggel. Ilyesmi ezidőtájt mintha fehér holló.

Én viszont független muzsikusként szerettem magamra gondolni, elkötelezettség nélkül röppeni virágról virágra. A zenében is vágytam a változatosságra, ami egyben anyagi biztonságot is jelentett; rendre sikerei csúcsán lévő produkciókhoz társulhattam. Ráadásul bennem még “élt egy, megengedem, idealizált elképzelés a progresszív zenéről” (a Csend lapjai XIII. fejezetéből idéztem: Nehéz vagy könnyű), arrafelé törekedtem volna.

Saját zongora-lemezt szeretnék; tiszta zenét, bizonygattam a menedzsernek,

[A 19. század második felének és a 20. század elejének zeneírói tiszta zenén olyan zenét értettek, amely semmi más, csakis önmaga, vagyis zene: nem valamilyen szöveget fejez ki. A szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép és értelmes, sokan pedig amellett érveltek, hogy csakis szöveggel együtt lehet képes a zene arra, hogy teljes mértékben kiaknázza a jelentés benne rejlő lehetőségeit. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségességet, a szenvedélyt, a spirituális vigaszt kizárólag tisztán zenei eszközökkel jelenítik meg.]

de Erdős csak cinikusan nevetett: Jakab Gyuri is művészkedni akart, most meg színes tévé van még a WC-jében is. A végső érv pedig így hangzott: Balázs, ha közmegelégedésre ellátja itt a feladatát, kiadom minimális példányszámban a szólólemezét! Gondolkodási időt kértem. Február 21-ig kaptam. A sorsdöntő válasszal aznap kellett Erdős doktort hívnom. Utcai fülkéből telefonáltam. Csepregi Éva vette fel a kagylót. Szia, Éva, Erdős doktort keresem, megígértem neki, hogy ma reggel jelentkezem. Síri csönd, aztán:

“Péter egy órával ezelőtt meghalt”.

(részlet a Csend lapjai című könyvből)

Péntek délután elindultunk észak felé. Az autópálya csak Gyöngyösig tartott, egy miskolci expedíció nem volt könnyű menet. Később még a főútról is letértünk, makadámutakon kanyarogtunk, hogy eldugottabb településeket is meghódíthassunk. Ritkán tévedtünk el, Jean (nagyszerű dobos és hakniszervező, a hőskorban a Kék Csillagban játszott, a hajdúszoboszlói strandon még láttam-hallottam is őket húsz év előtt) Wartburgja - abban utazott a főhős, a dobfelszerelés és az énekcucc, az én ezerkettes Zsigulimban (Barnabának hívtuk felismerhetetlenül barna színe miatt) a hangszereink, Csohány Gabi a basszusgitáros és Faragó Judy

[Övé az első Magyarországon megjelenő instrumentális rock&roll lemez. Külföldi előképe persze akadt, a Shadows együttes legendás gitárosa, Hank Marvin és az Elvis Presley-vel játszó Scotty Moore játékmódját igyekezett, ahogy abban a korban minden muzsikus, hallás után „lekoppintani”. Tökéletességre törekedve, még a felvételeken hallható hibákat is elsajátította. A Scampolo-béli társ, Komár László Emlék – Elvis Presley című albumának felvételekor közelharcot vívtunk egy-egy „mellényúlásáért”; az eredeti felvételek gitársávján hallható vendéghangokhoz is ragaszkodó Judy nem könnyítette meg a zongorista életét.]

 -, sűrű kék füsttel mutatta a hátul jövőknek az utat.

Rendszerint hatkor, nyolckor, tízkor volt bevetés.

[A szakkifejezést a Békehadtesttől (a békemenet korabeli zenei megnyilvánulása) kölcsönzöm; nem emlékszem már a zenekarvezető nevére, csak a terepszínű Volga kombijára, a terepszínű fellépő ruhájukra, és arra, hogy leginkább laktanyákban játszottak, szovjet típusú tömegdalokat.]

Hatkor üzemcsarnokokban, vállalati ebédlőkben (szürke kőlap, fehér csempe, neonlámpa, fal mellé állított asztalok, hosszú padokon üldögélő fejkendős konyhásnénik ééés… rákkenroll), nyolckor falusi kultúrházban (a proletárdiktatúra kiépítette a hálózatot, és valamennyi pénzt juttatott a működtetésre is), tízkor étteremben vagy valamiféle éjszakai szórakozóhelyen.

Felléptünk ragyogó kastélyban, lakótelep szürke kockájában, trágyaszagú téesz-raktárban, lerobbant-felrobbant (az olajkályha robbant fel, minden csupa korom, szakadt függöny, egyetlen százas égő világít a színpad fölött) színházteremben, szocreál diszkóban (a pléjbek hakni egy későbbi kor vívmánya), fülledt erotikától bűzlő night-clubban . Az enteriőr, benépesítő közönség nélkül is, komplett szociológiai kutatási anyag lehetett volna egy velünk utazó szakember számára, de a zeneszociológia - “ismeretek a zenét hallgató egyének és a zene viszonyáról” - akkoriban még csak flörtölt a populáris zenével. Pedig használható adatközlő lehettem volna; idővel már a közeledő falu tornyáról meg tudtam mondani, milyen társadalmi helyzetű emberek élvezik majd a koncertünket.

A szekszárdi húskombinát ebédlőjében rendezett hangverseny után sok kilónyi bolyhos frottír törülközőt pakolt Komár a Zsiguli csomagtartójába.

Tanuld meg szeretni a pacalt

(korabeli reklámszlogen parafrázisa, úgy emlékszem, a Sztár toniké. Manapság egy ilyen tonikos üveg értékes árucikk a bolhapiacon), mondta.

Megtanultam.

A metódus a következő volt:

a konyhában kazettás magnóról mutogattam a készülő lemez

[Ez a divat, Németh Lehel slágerei korszerűsítve, induló példányszám kétszázötvenezer; az első lendülettel el is fogyott.

„Szia! Komár vagyok. Presser Pici még a Padláson van, és azt üzeni, helyettesítened kell pár napig a stúdióban.” Nem tudom, a „padlás” miféle jelszó, de nem kérdezem: teljes súlyával nehezedik rám a feladat. Mélyvíz! Mint a zene templomába, lépek be Kóbor Mecky hűvösvölgyi stúdiójába [az első maszek (jó szó, de nem tudom, érti-e a fiatalabb olvasó) hangstúdió Magyarországon]: a keverőpultnál Karácsony James az LGT hangmérnökével, Farkas Lobóval beszélget, a pihenőben a vokalisták - Malek Miklós és Malek Andrea, Bubnó Tamás, Fekete Gyula, Victor Máté - osztják szét egymás között a szólamokat. a feljátszóhelyiségben Solti Jánoska a pergődobot hangolja, Faragó Judy pedig éppen húrokat cserél a gitárján. Dés László, miközben a „csövet” tisztogatja felém fordul: a második refrén után tizenhat-ütemes szóló van? Csak bólintok, mert nem tudom eldönteni, tegezhetem-e az isteneket.

A helyettesítés sikeres, a huszonnégy-sávos magnóra (a számítógép születése előtti kor) rögzített szólamok többségét, basszust, dobgép-programot, az eredeti felvételekből leszedett vonós, fúvós, billentyűs arranzsokat egyedül játszom (Mirage sampler); a Mambó kombó én vagyok! Ezt Presser Gábortól tudom meg, az ő leleményeit örökíti meg a Komár-lemezborítókon olvasható közreműködő-lista.

A honorárium (percpénz - a Rádióban megszokott számítási mód: a hangmérnök leméri a magnósávokon halható hasznos zenei anyag hosszát, a perceket pedig megszorozzák az aktuális árfolyammal) huszonhétezer háromszáz forint. Nem tudom, sok ez vagy kevés (’87 körül egy éves tanári fizetés).

Néhány évvel később Komár alkoholmámor fűtötte érzelmes pillanatban meghatottan ölelget, és elárulja: ennél többet érdemeltem volna.

Na ja, a tanulópénzt meg köll fizetni, mondja erre Pici bácsi.]

hangszerelési vázlatait, a főhős közben főzte a csülkös pacalt. Minél kevesebbet fintorogva próbáltam az orrom helyett a fülemre, a szagok helyett a zenére összpontosítani; mintha beavatási szertartás vagy vizsga-féle lenne:

minden jó zenész szereti a pacalt. 

[Egy kottáért csöngettem be Szakcsi Lakatos Bélához kora reggel, a kotta Nádas Gyuri lemezéhez köllött. A tanár úr épp’ reggelizett, hideg pacalt kanalazott jó étvággyal, a kenyérkosárban rántott hús.

A jó zenész rántott hússal szereti  a pacalt - és piros paradicsommal, nem sárgával (de ezt csak a történelmi kitekintés kedvéért.)]

A stúdióban dél körül már korgott a gyomrunk; nemsokára ebédidő. Komár meglepetést ígért. Megterített a pihenőhelyiségben, aztán: tutti a tavola!, túlharsogva a magnón forgó Mambo Italiano frissen fölvett vokóder-szólamát (Hej mambó!). Karácsony Jamesnek nem kellett kétszer mondani, már ott is ült az asztalnál. Almapaprika, egy-egy pohár vörösbor, friss kenyér, szalvéta, ééés… a pacal!

(Később Török Ádámtól megtudhattam:

a jó zenész köret nélkül, kenyérrel szereti a pacalt)

Hát olyan finomat ritkán eszik az ember. Rögvest megtanultam szeretni.

Esztendő múltával (megjöttem Gyurkával) egy Kazincbarcika melletti zsákfaluba wartburgoztunk. Nem lepődtem meg túlságosan: a barátságos kultúrház közönsége cigány emberekből állott. A magyar Elvis hamisítatlan józsefvárosi vagányságával pompás hangulatot kerekített, a buli végén, az elismerő vállveregetések mellé szívélyes vacsorameghívást is kaptunk. Hangulatos kerti partiba csöppentünk. Vendéglátóink énekeltek, táncoltak, szólt az autentikus roma rákkenroll, a gitár, kanál, kanna ellenállhatatlan groove-ja, ééés… a pacal!

A jó zenész szereti a pacalt. Én nagyon megszerettem.

(részlet a Csend lapjai című könyvből)

Szintén zenész, mutatott Flipper Öcsire a zenekedvelő századparancsnok, bevehetnék a bandába. Akkoriban sok remek zenész gyűlt össze az adyligeti laktanyában, az első három, aki az eszembe jut: Tarca Laci (Pokolgép), Gál Gabi (Takáts Tamás Dirty Blues Band), Németh Karcsi (Mini). A mérce ölég magasan volt, de a zenészeknek járó kedvezmények miatt azok is jelentkeztek meghallgatásra, akiknek a zenei előélete kimerült abban, hogy közelről látták a nagypapa citeráját. Öcsi egy Elvis számot énekelt, nagy átéléssel, de kevésbé tisztán. Jó figurának látszott (a jampi séró elrejtve a tányérsapka alá), de a zenekar(unk)ba nem fért be.Ezt a századparancsnok által rám ruházott (csalóka) hatalom tudatában, nagyképű arroganciával, öntelt bunkósággal, ellenszenves pökhendiséggel, lekezelő hivalkodással, megalázó kivagyisággal, fennhéjázó önelégültséggel, gizdán (az előbbiek korabeli, archaikus összefoglalója) a tudomására is hoztam, fényesen bizonyítva az axiómát: a katonaság a legrosszabbat kényszeríti ki az emberből. [Lásd még: fasizmus].

 De visszakaptam. Legközelebb a Vörösmarty téren találkoztunk. Én kintről bámultam befelé az ORI-üvegpalotába, a Budapesti Geodéziai Vállalat [akkoriban sok remek zenész gyűlt ott is össze, az első három, aki az eszembe jut: Varga Miklós (P.Box), Paksi Endre (Ossián), Beck Zoltán (30Y)] földmérő segédmunkásaként ábrándozva arról, egyszer talán még főállású zenész lehetek. Flipper Öcsi akkor már hetedhét országra szóló megasztár volt, autogram-kérők gyűrűjéből szólt ki nekem, nagyképű arroganciával, öntelt bunkósággal, ellenszenves pökhendiséggel, lekezelő hivalkodással, megalázó kivagyisággal, fennhéjázó önelégültséggel, gizdán: szia, mi újság, zenélsz még?

 Hogy főállású zenész lettem, lehetek, Galla Miklósnak köszönhetem -  köszönöm Miklós! -, az ő közbenjárására hívott Novai Gábor a Dolly Roll ‘84-es országos turnéjába (újabb fordulat).

[Zsoldos Imre életműve azokban a napokban zárult le tragikus körülmények között; nem felejtem el a Vörösmarty tér mögött álló ORI-busz lépcsőjén ülve könnyeit nyelő Dedy arcát.]

Otthagyhattam a Geodéziai Vállalatot; szellemi szabadfoglalkozású előadóművésszé avanzsáltam. A változás nem okozott osztatlan örömöt a családban, Ági (a feleségem) nagyapja még évekkel később is aggódott leendő dédunokái várható sanyarú sorsa miatt: „mikor lesz végre becsületes, munkakönyves állásod?!”

Ha azt írnám, én voltam a produkció lelke, messzire rugaszkodnék el az igazságtól.

Illusztrációként jelenjen meg képzeletünkben egy egész alakos, színes, holografikus formátum, ahogy ott állunk Fekete Pistivel (pompás trombitás, Szakszi Maxi öccse, szintén segédzenész a turnéban) a kiürült vecsési közértben; a bolt azért üres, mert senki nem akart lemaradni a látványosságról, ahogy a mosolyogva integető Dolly Roll együttessel kikanyarodik az ORI-busz a főútra, és nagy lendülettel elszáguld Szolnok felé.

Ezidőtájt a benzinkutak csak benzint árusítottak (hanglemezt például nem), a turnézó zenekarok az útmenti boltoknál vásároltak útravalót. Így kerültünk mi is a vecsési közértbe. Álltunk sorban a pénztárnál, hierarchia szerint, elől a protagonisták, hátul, mondhatni, utolsósorban a mellékszereplők, Pisti és én. A sztárok sorát Flipper Öcsi zárta, kifizette a zacskós tejet (csokis tej?), a kifliket és a többiekkel együtt kivonult a boltból. A pénztáros kisasszony ügyet sem vetve ránk utána szaladt, integetni a távolodó busznak. Mi, Pistivel a közértben rekedtünk. Végül egy felismerhetetlenül barna Wartburg tulajdonosa vitt el bennünket a szolnoki sportcsarnokhoz. Félúton láttuk szembejönni a buszt. Judit, az ORI-ügyelő - szegénynek nem volt könnyű dolga, gardírozni a zenekart - rémülten mentegetőzött: amikor kérdeztem a buszon, mindenki itt van-e, egyértelmű választ kaptam: mindenki. (Senki sem hiányzott.)

 Tehát nem én voltam a produkció lelke. Furcsa is lett volna. Amióta az eszemet tudom - vegyük az első tudatos momentumnak azt a pillanatot, amikor a nővéremtől megtanultam zongorázni a Hey Jude-ot (tíz éves lehettem), él bennem egy, megengedem, idealizált elképzelés a progresszív zenéről.Az elképzelésem az évek, évtizedek alatt a vajszínűnél sokkal több árnyalattal gazdagodott, a spektrum a zene társadalmi szerepétől, funkciójától, a zenével kapcsolatos magatartásformák típusaitól, a marxista zeneesztéták elgondolásain, a proletkulton és a kulturnosztyon keresztül,

[innen származik a könnyűzene társadalmasításának ideológiája; Demeter Szilárd, ha mond ez a név bármit, tiszta forrásból merített; talán megérjük még a tömegdal műfajának felértékelését is, a PEMA pedig káderképzőként is betöltheti a zaharovi* politikai elvárásokat (a névadó szellemi örökségével összhangban)]

a magas és alacsony művészetről, könnyű- és komoly- (miért nem a vidám a komoly párja?), populáris, közhasználati, szórakoztató vagy autonóm zenéről, irányelvű és élvezetelvű zenélésről, tömegkultúráról, zenei analfabetizmusról, zenei ostobaságról, zenei giccsről [manapság mintha már keresztény nemzeti érték!] szóló diskurzusokon át, a modern zeneszociológiai koncepciókkal való ismerkedésig terjed, de tízévesen beértem Novai Gábor (és Miklós Tibor) Dolly Roll előtti progresszív (Generál!) korszakából származó slágerének monokróm üzenetével: igazi zenész saját zenéjét játssza. 

A fejem -  színpadiasabban: a szívem-lelkem - és a fülem beat-, pop- rock- (art-, prog-, jazzrock) és jazz zenével - ELLENKULTÚRA! - volt tele, az esztétikai és funkcionális értékkülönbségek okán, sznobizmussal vegyes lenézéssel közelítettem a közvetlenül érintkező, kommersz umgangsmassige Musikhoz - különösebb esztétikai magatartás felvétele nélküli, pusztán szórakoztató zene [kár, hogy a kifejezést egy náci zeneszociológus, Heinrich Besseller használta először], bár ugyanezt az attitűdöt roppant ellenszenvesnek ítéltem a szomorúzenész-könnyűzenész viszonylatban.

Viszont a zajos siker elbizonytalanítja az értékítéletet. A Dolly Rollnál pedig akkortájt nem volt népszerűbb (Locating the People) együttes. Öntudatos segédzenészként pedig közelről (belülről), tisztán láthattam, hallhattam, hogy egy jól sikerült, ihletett pillanatban, tehetséggel ízléssel komponált, hitelesen előadott sláger tömegeket tesz boldoggá. Beszélhetünk kiszámított hatásról, hatásvadászatról, banális zenei fordulatokról, szabványosított dallamról, harmóniafűzésről, formáról, de az arrogáns morális fölény, az elitista kritika, a társadalmi-esztétikai előítéletek a vecsési közért pénztárgépe (azért a pénztárgép jó szó) mögül értelmetlennek tűnik. A zenekultúra megkerülhetetlen része az emberek túlnyomó többsége által fogyasztott zenei anyag; a pénztáros kisasszony szórakozni akar, derűt, gondtalanságot, örömteli életérzést vár és kap Flipper Öcsi(ék)től. Így az “ungangsmassige Musik művészi értelemben is bizonyítja létjogosultságát.

(Flipper Öcsi befér a zenekarba.)

 *Vlagyimir Zaharov, zeneszerző, a Magyarországon is méltán népszerű Pjatnyickij kórus 1931-ben kinevezett vezetője, aki szovjetizálta a kórust, a repertoár eredeti népdalait saját,  népzenei ihletésű műdalaira cserélve.

vendégszöveg: Ignácz Ádám, Hanns Eisler, Heinrich Besseler, Richard Midleton, Theodor W. Adorno

(részlet a Csend lapjai című könyvből)

Tetszetős gondolat: a zene nemesbé teszi a lelket; jó lenne hinni benne. De. A tehén több tejet ad Mozart muzsikájától, a paradicsom is pirosabb lehet (most nem bolygatnám ezt), a zene emberformáló ereje viszont minimum kétséges. A zenetörténet óriásai közül jónéhányan bizonyultak jellemtörpének, esendő embernek a hétköznapi életben. Volt köztük gyilkos (Gesualdo színes, szélesvásznú története forgatókönyvre kívánkozik), tolvaj (van, aki csak [kurziválás tőlem] dallamot lopott), szélhámos (az adósok börtöne is börtön). Szajha kevesebb (a női(!) egyenjogúság teljes hiánya!, ami Clara Schumannt is meggyőzte: „Valaha azt gondoltam, hogy van bennem alkotó tehetség, de már felhagytam az ilyen gondolatokkal; a nő ne akarjon komponálni – egy sem volt rá képes, mit várok hát magamtól.”)

 A “leghidegebb decemberi napon” (mínusz húsz fok!) egy Magyar Televízió-feliratú Ikarusz áll meg, nem kis feltűnést keltve a Mexikói út és a Szabó Lőrinc utca sarkán, hogy a próbatermünkből felpakolhassuk a hangszereinket és elinduljunk a Magical Mystery Tour-ra - kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. A busz, a filmfelvétel, némi zenei áthallás indokolhatja a nagyképű párhuzamot, és a szürreális úti cél: a Kalocsai Női Börtön, “az ezredes asszony engedélyt adott, hogy beatkoncertet rendezzünk a karácsonyi ünnepek csúcspontjaként a zárkacsarnokban”.

Az utak szinte járhatatlanok, a leesett hóréteg jégpáncéllá fagyott, olyan az út, mint egy korcsolyapálya. A semmi hóval borított közepén, ötven kilométerre Kalocsától a busz lecsúszik az útról, oldalára dől, a fűtés felmondja a szolgálatot. A sofőr lakonikusan ennyit mond: befagyott a féklégkör, megyek, hívok segítséget. Hosszú időbe telik, mire visszaér - a telefonálás nem volt akkoriban könnyű mutatvány mifelénk, kellett hozzá például egy nyitott postahivatal a legközelebbi helységben -, kapunk ígéretet, hogy elindul értünk egy másik busz, és egy üveg cseresznyepálinkát, hogy addig se fagyjunk meg. (Soha nem tudtam jóízűen belekortyolni ebbe a bűn rossz italba, de most ráfagy(!)alodom; a Mágikus Utazás az alkoholmámorban még misztikusabb lesz.) Már hajnalodik, mire a börtön elé, a város központjába érkezünk. Szemben a város egyetlen szállodája - nem egy Hotel Taverna. Néhány óra alvás, kusza álomképekkel, és máris kopog szobánk ajtaján a gyártásvezető-asszisztens (csinos, fiatal nő, de ennek abban a pillanatban még nincs jelentősége): kamerapróba!

Mintha éber álomban, pereg tovább a film: a börtön kapujában egy nevelőtiszt fogad, idegenvezetőként kalauzol végig a földszinti folyosón: ez a fegyház rész, itt az életelleneseket (terminus technicus) őrizzük, ahogy végigvonulunk izgatott moraj kísér, a felénk dobált pikáns megjegyzésekből egy pornófilmrendező teljes életművéhez anyagot gyűjthetne, az egyik zárka előtt idősebb férfi külsejű [óvatosan írom le, mert szándékom ellen való lenne ostoba, rossz szándékú előítéletek hangsúlyozása:] cigányasszony ül egy stokin, csíkos rabruhában, félve pillantok rá, arcát mintha baltával faragták volna, karja vastagabb mint a combom, rajta hatalmas tetovált kereszt, nyílvesszővel átlőtt szív, néhány név, egy modern tattoo-szalon tudna díszíteni rajta (amennyiben a test díszítésének gondoljuk az ilyesmit), gyilkosság miatt ül (a stokin), az élettársát ütötte agyon (balta itt is); gyerekgyilkosok, mutat kísérőnk két átlagos külsejű, derűsen cigarettázó fiatalasszonyra (egyik sem cigány!), de nem látszik haragudni rájuk, a börtönben nem az elkövetett bűneik, hanem benti magatartásuk alapján ítélik meg (el) a fogvatartottakat, egy kedélyes, alkalmazkodó gyilkost a társai és a személyzet is többre becsülhet egy valutával üzérkedő (akkoriban ilyesmiről még rendelkezett a büntetőtörvénykönyv) prostituáltnál, mire a folyosó végére érünk kezem, lábam, gyomrom remeg, a zajok, a szagok, a légkör, jaj hogy lesz ebből muzsika?

Ezredes Asszony, a zenekart előállítottam, jelenti tréfásan a foglár a börtön parancsnokának, kényszeredetten nevetgélünk, a börtön parancsnoka úgy sem. Hivatalos hangon eligazít bennünket: a kultúrkörletben készülődhetnek, csak kísérővel hagyhatják el, ne beszélgessenek az elítéltekkel, ne felejtsék, börtönben vagyunk! (mintha felejthető lenne), de aztán megenyhül: “tudomásunk szerint, eddig egyedül a New York-i Sing-Sing fegyházban rendeztek beatkoncertet, mi vagyunk a másodikak. Köszönöm, hogy eljöttek, sok sikert”!

A kultúrkörletben nevelőtisztünk börtönmesékkel szórakoztat bennünket. Dermedten hallgatjuk, úgy teszünk, mintha nem azon járna az eszünk, hogy minél előbb szökni kellene a börtönből. Szürkekosztümös csinos fiatal nő tálcán szendvicset, kávét, Traubisodát hoz; nyolc év, gyilkossági kísérlet - halálosan szerelmes volt.

Sápadtnak tűnsz, mondja a Regős István; egy kupica konyakkal próbál lelket önteni belém. De nem a lélek hiányzik, a börtön valóságosabb a vártnál. Túlontúl valóságos. Nem bűnözőket látok, hanem embereket, személyes tragédiákat, drámákat, sorsokat, életutakat; bűnt és bűnhődést.

Istvántól megtudjuk: a forgatás a végéhez közeledik, összeállt a film, a koncert lenne a katartikus záróakkord. A rendezői instrukciókhoz egy kérés: játsszátok el a Mennyből az angyalt.

[Elképzelem az olvasó megrökönyödését, hiszen a keresztényüldözött nemzeti slágerénekesnő evangéliumából tudható, hogy a vörös csillaggal ékesített karácsonyfa mellett a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelhette legfeljebb a megfélemlített hívő (emlegetném itten Novák Katalint is, ha mond ez a név valamit, aki csukott szájjal is tudta énekelni a Himnuszt, mert a diktatúra tiltotta neki, hogy szájára vegye Isten nevét (hátha egy óvatlan pillanatban megáldja a magyarokat)), de tanúsíthatom: a népi demokrácia börtönében senki nem rémült meg a műsorválasztástól.]

„Este hatkor az elítéltek elfoglalják a folyosókat. Legalább ötszázan préselődnek össze a zárkacsarnokban.”

A háromemeletes zárkacsarnok középső körfolyosóját összekötő hídra zsúfolódnak a hangszerek. A Fender-zongorámnak már csak egy zárkaajtó előtt marad hely. Testközelség. Ha nagyon mély hangokat ütök le, összeér a könyököm egy idős asszonyéval, akit két lánya támogat. Hárman összesen huszonnégy évet kaptak, mert védeni próbálták a kisunokát a részeg nagyapától.

“Ezredes Elvtárs, jelentem, az elítéltek az ön parancsára együtt állnak! Az ezredesnő a mikrofonhoz lép: Az ünnepi műsorok befejezéseként ezt a koncertet ajándékozom önöknek. Kérem a koncertet megkezdeni!”

És eljátszuk a Mennyből az angyalt. Mágikus Misztikus Momentum.

Az angyal nem jön le közénk; elszáll a Kalocsai Női Börtön felett. Előbb mindenki énekel, aztán mindenki zokog. Ahogy az utolsó hang is szétfoszlik már, a csendben a bukott angyal szárnyainak suhogása.

Aztán a hangorkán, amilyet talán csak a Beatles tagjai hallhattak. Hátborzongató (írnám: libabőr, ha nem irtóznék a modorosságától).

Érzelemkitörés! Tudom, a körülményeknek szól; ennek a koncertnek nem a zenekar (sem a lelket nemesítő zene) hanem a közönség a főszereplője.

Gépiesen nyomkodom a billentyűket, alig hallom, mit játszom, a körülöttem gomolygó ködből felbukkanó arcokat bámulom. És megrémülök attól, amit látok.

Inkább: attól, amit nem.

Nem látok megátalkodottságot, gonoszságot, aljasságot, becstelenséget, hitványságot, kegyetlenséget – embertelenséget!

Nem látom a bélyeget, a bűnöst az ártatlantól megkülönböztető (vész)jeleket.

(Negyven évvel később az ötszázakból bárkit el tudnék képzelni igazságügyminiszterként, köztársasági elnökként, tankerületi vezetőként.)

Nincs itt semmi látnivaló, kiabálná túl Lucifer a Strawberry Fieldset, minden ember bűnös, ki súlyosabban, ki kevésbé, hiába rimánkodnak, hogy ne vigy minket a kisértésbe, szabadíts meg a gonosztól!

De én nem hiszek az eredendő bűnben (sem).

Kilépve a börtön kapuján a szabadságérzet hiánya megdöbbent. Visszaülünk a buszba (az utak már biztonságosak), Pestig egyikünk sem szól egy szót sem, gondolatainkba merülve hallgatunk.

A misztikus utazás Kalocsánál sokkal messzebbre vitt.

Az idézett mondatokat Regős István Bűn című dokumentumregényéből másoltam.

(részlet a Csend lapjai című könyvből)

Az atya, a fiú, a szentlékek nevében. Erre kinyitottam a szemem. Nem aludtam; egy kórházi ágyon fekve vártam, hogy megmentsék az életemet. Mondhatni: lebegtem élet és halál között. Mit ad isten, egy pap állt a kórterem ajtajában, se’ bent, se’ kint. Sátáni kacaj lett volna az adekvát válasz, de féltem, hogy egy kényszeredett mosoly is fájna. Mindenfele csövek álltak ki belőlem, a nyugtatók és fájdalomcsillapítók dacára nem esett jól a legkisebb mozdulat sem. Lehunytam a szemem, hátha továbbáll a jelenés.

Dermesztő gondolat ütött szöget a fejembe: lemondtak rólam az orvosok? Már csak az ima segíthet? Az utolsó kenettel még várnék. Akár ítéletnapig.

[Olvastam a nagy imádkozás-kísérletről; lenne helye a gúnynak is, de inkább így: sziklaszilárd hit hitetheti el csak az emberrel, hogy Isten létezése statisztikailag bizonyítható.]

Aztán arra gondoltam, mi van, ha Magyarország olyan gyorsan ment előre a hátrafelé vezető úton, hogy orvosok helyett már papokra bízhatja a közgyógyítást. Hallottam szóbeszédet arról is, hogy élt és uralkodott Magyarországon miniszternek kinevezett farizeus, aki tízparancsolattal gondolta kezelni a betegségeket, de nem ültem fel a mendemondáknak (nem mendemonda az, kisfiam!). Az is eszembe jutott, hogy jó lenne olyan országban élni, ahol az egészség többet jelent emberi erőforrásnál.

Egyedül voltam a kórteremben (Vas bácsit délelőtt már hazaengedték; megállapodtunk, ha mindketten túl leszünk a nehezén, megiszunk egy kupicával), a látogató láthatóan az én válaszomra várt (invokáció).

A papi gallér fölött a kenetteljes arckifejezésbe némi türelmetlenség látszott vegyülni (lám, elhozza nekem az isteni vigaszt, én pedig reménytelenül hallgatok), a szemekben nem csillogott az őszinte meggyőződés, de az együttérzésnek sem volt nyoma. Pedig ennél nagyobb szükségem vigaszféleségre még sosem volt. Irigykedve gondoltam a lelki szegényekre, mert, ha igaz, Isten megvigasztalja őket minden nyomorúságukban. Én nem meríthettem erőt ebből a forrásból, gyerekkorom óta leküzdhetetlennek bizonyuló ellenérzéssel kerültem minden vallást; a hitelességet hiányoltam leginkább. A természetet. A természetességet, a gondolat szabadságát, a nyitottságot, a más vallású, urambocsá: vallástalan ember iránti megbecsülést. A Magyar Hipokratikus (Köz)Társaság államrenddé szilárdulása csak fokozta az idegenkedésemet. Pedig - Isten látja lelkem -próbáltam átszellemülni. Reménytelenül.

A takarítónő [ukrán-magyar-cigány asszony, a belügyminiszter cégének alkalmazottja] hozta a (utolsó?) vacsorát- egy kockasajt és egy szelet kenyér (Krisztus teste?) -, ja, maga nem ehet, mondta szánakozva, de letette a tányért a kisasztalra. 

A lelkigyakorlat félbeszakadt. A pap mondott még valamit pokolról, mennyországról, a Mindenható mindenhatóságáról, aztán az esti vizitig magamra maradtam félelmeimmel, fájdalmammal.

(És) jöjjön inkább a doktor!

(részlet a Csend lapjai című könyvből)

A Balatonföldvári Pártüdülő mintha földi paradicsom; portaszolgálat, őrzött parkoló, elkerített strand, vitorlás jacht (újkori szimbólum), a MOKÉP legfrissebb filmjeit játszó házimozi, biliárdszoba, edzőterem (1980-at írunk!), pompás ellátás, a presszóban – ott játszott a zenekar négytől tízig, remek beosztás, napközben nyaraltunk, este még mehettünk az éjszakába –, a skót whisky, az orosz vodka, a francia konyak mellé amerikai cigarettához jutott fillérekért a pártapparátus (tekintélyparancsoló fogalom bennfenteseknek) beutalt dolgozója.
[Akkoriban az Egri Dohányipari Vállalat a Symphonián (szűrős, szűrőtlen) kívül, licencszerződéssel Marlborót is gyártott, ha jól emlékszem harminchat forintba került a trafikban, azt töltötték Pártkongresszus feliratú dobozba az elvtársaknak.]



Felmerülhet a gyanú, hogy ezt a különleges szerződést – százötven forint volt naponta a gázsi (a tanári fizetés havi két-háromezer) plusz teljes ellátás – elvtársi párt(!)fogásnak köszönhettük, a valóság azonban kevésbé becsületbe vágó; Lukácsi Laci, az Alfa együttes vezetője ajánlott be minket OSZK-s ismerősei jóindulatába – köszönjük; életre szóló emlék.

Szívesen írnám: zenekarunknak szép sikere volt, de túlzásnak is túlzás lenne. A délutáni kánikulában a presszó üresen tátongott, csak közvetlenül a vacsora előtt és után népesült be, de akkor sem zenét hallgatni jöttek a vendégek. Pedig. 

Az általunk progresszívnek ítélt zenei irányzatok gyöngyszemeit játszottuk, jó hangosan, mit sem törődve a cultural backgrounddal.
[A rockzene a tizenévesek közkedvelt irányzata. Hódításának igazi színterei a nagy tömegeket lázba hozó koncertek, ahol a lázító rock elsöprő élménye mellett agresszivitása, a szövegek jellemző zaklatottsága, túlfűtöttsége mellett a mesterséges konfliktusok, indulatok keltése, a negatív társadalmi nézetek szuggerálása is megjelent.].

Az önfelismerő rockforradalmárok visszaemlékezéseinek tükrében - na és a helyszín!; az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Bizottsága (Petőfiről is elnevezhették volna?) is Földváron üdülhetett – akár a fennálló társadalmi rendszer megdöntésére irányuló megmozdulásnak, a hanyatló nyugat! felforgató üzenetének is tűnhetne a műsorválasztásunk, de sajnos szó sem volt ilyesmiről.

A hetvenes évek vége felé a beat-mozgalom már kifulladt, elzúgtak forradalmai, és szabadságát nem vívta ki. Az illúziók elvesztek. A hőskor ellenállói beilleszkedtek, betagozódtak, beépültek, beszivárogtak, beolvadtak a rendszerbe, alkalmazkodtak a kihívásokhoz, csöndben elfogadva a cserébe kapott kiváltságot, engedményt, jutalmat. Ahol nincs mit legyőzni, ott nincs művészet - ez a gondolat sértheti a legújabb kor hatalompárti rockereinek (oximoron!) fülét, viszont a 3T-korszak aktualizálására fittyet hánynak (a három t-ből a középső mintha kimaradna a keresztény-nemzeti kulturkampfból). Nem vagyok benne biztos, hogy Aczél elvtársnak (nem egy demeterszilárd; nagyobb formátum) volt kiérlelt koncepciója a beatzene társadalmiasítására (Erdős Péternek volt, erre később még visszatérek), de arra emlékszem, hogy súlyos zeneesztétikai kifogásai voltak: “a táncdalok muzsikája a zene megcsúfolása”. 

Hát mi épp’ a tánczene ellen lázadtunk a földvári pártüdülő présszójában.
[A beat-rock pedig egyszerre válik ifjúságszociológiai és zeneesztétikai problémává, a műfaj a giccsesnek minősített tánczenéről leválva, annak pozitív ellenképévé magasztosul.]
Elképzelhetetlen volt, hogy Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Szécsi Pál és a Tánczenei Stúdió dalait játszuk, helyette bonyolult instrumentális kompozíciókat, nagyívű hangszerszólókat élvezhetett (volna) az üdülni vágyó. A vezetőség feltűnő liberalizmussal tűrte-támogatta művészi hitvallásunkat (többszörösen árnyalt kifejezés). Módos elvtárs és Bolygó elvtárs - ők voltak a pártállam ügyintézői, előbbi az üdülő  igazgatója, utóbbi a helyettese - néha betévedt a presszóba, olyankor elegáns dzsessz-sztenderdekkel hígítottuk a (tánczenei) koktélt. Mondták, hogy kicsit halkabban, meg hogy fogyasszunk kevesebbet az alkoholtartalmú italokból, de semmi feszültség; nem fedezték fel bennünk a rendszer ellenségét.

A balatonföldvári MSZMP-üdülő tehát frekventált hely volt. Sűrűn látogatták a korszak potentátjai, és közismert, hírneves személyiségek.
[A celebritás csak később kap fogni vajszínű árnyalatot, az ismertség többnyire, (társadalmi)rend szerint kulturális megalapozottságú volt; a bulvarizmus ópiuma nem szivárgott át a szocialista néplélek ártalmára a Vasfüggöny túloldaláról, a korszellem népszerű, tisztelhető közszereplőket (újbeszél) népszerűsített, nem jött még el a gúnyolható vagy szánható, a figyelmet feltűnő ostobaságukkal, gátlástalanságukkal önmagukra felhívó médiasztárok, megosztó személyiségek (szóösszetétel!) ideje - az üdülőben találkoztam például először Somló Tamással.]
 Egy zenekari szünetben például Regős István a Magyar Televízió [a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vagy a még rémisztőbb Közszolgálati Közalapítvány elnevezés – és ami mögötte van! – még nem borzolta az idegeinket] szerkesztő-riportere kopogtatta meg a vállamat: mit szólnátok egy koncerthez a kalocsai női börtönben?

De erről majd a következő tételben.

vendégszöveg: Lendvai Ildikó, Alberf Camus, Aczél György, Ignácz Ádám: Milliók zenéje: Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon

 (részlet a Csend lapjai című könyvből)

Május 20-án az Esti Csend című előadássorozat huszadik tételéhez érkeztünk - a szabadság kis köreit őrizgetjük, a bennünket körülvevő világról, kulturális életünkről, művészetről, zenéről beszélgetve általunk nagyrabecsült vendégeinkkel, közbe-közbezongorázva. Vendégünk ez alkalommal a szemiotika doktora: Bakács Tibor kritikus.

Videó: Vadimír Ernesto

plakátterv: Pierrot 

Március 18-án az Esti Csend című előadássorozat tizenkilencedik tételéhez érkeztünk a Nyitott Műhelyben - a szabadság kis köreit őrizgetjük, a bennünket körülvevő világról, kulturális életünkről, művészetről, zenéről beszélgetve általunk nagyrabecsült vendégeinkkel, közbe-közbezongorázva. Vendégünk ez alkalommal Horváth Attila dalszövegíró volt.

plakátterv: Ernesto Vladimír fénykép: Szabó Adél, B. Molnár Béla

 ’79 nyarán - még gimnazistaként - a Pihenő étteremben játszottunk az Y zenekarral, Szabadiban, a vasútállomás mellett. Igazi szocreál nano-vúdsztok; x-lábú, zöldre festett fémasztalok mellett, vagy a zenekari dobogó előtt a táncaszfalton kuporgó, krigli söröket szorongató hippiknek - többségük a közeli KISZ-táborból jött - játszottunk Deep Purple-t, Santanát, Pink Floydot, Led Zeppelint meg Beatlest, Illést, Omegát, Fonográfot, LGT-t.

Sokszor záróra után is együtt maradtunk; a Pannónia Szálloda- és Vendéglátóipari vállalat által a zenekarnak bérelt kis házikó valódi hipster commune egynyári otthona lett.  Szabadság, szerelem (fontos megjegyzés: a Pihenőben ismerkedtem a meg a feleségemmel!), béke, tolerancia, egyenlőség, testvériség.

Hát innen az én máig ható elkötelezettségem pacifizmus, zöldmozgalom, feminizmus, LMBTQ, BLM, ilyesmi iránt.

A hippiké meg egészen az ókori görög filozófusoktól; Diogenész és a cinikusok lehettek az elsők a sorban. (Vagy Jézus?)

 [A hatalompárti rocker hamisítatlan nagymagyar oximoron, afféle hungarikum. Senki nem látta jönni a megzenésített könnyű- és nehézipari seggnyalást, ami harminc-negyven évvel később művészi hitvallássá (hitvallás; erről később még bővebben) magasztosul.]

 A szabadságvágyam kifejezésében a hatalom erőszakszervezetének képviselői működtek közre.

A rend őrei sűrűn bejártak a Pihenőbe: ne zúgjatok olyan nagyon!, pedig a kerítés túloldalán csikorogva fékező vonatok menetrendszerűen elnyomták a Vermona erősítőnk hangját. Nem volt nekik rokonszenves a liberális KISZ-taggyűlés (ez a szóösszetétel a posztmodern diktatúra történelmi áspektusából értelmezhető, akkoriban röhögtünk volna rajta, ma már nemzeti szójáték), de az üzletvezető féldeci örmény konyakot rejtett a kávéjukba, ami átmenetileg belátóbbá tette őket.

Egyik este sötétben bujkáló Zsigulival várakoztak a strand mellett. Nem hinném, hogy rám vártak, de én akadtam a horgukra. Gyakran éjszaka is kerékpárral tettem meg a hippitanyához vezető utat, a hiányzó biciklilámpa és az elfogyasztott alkoholtartalmú italok dacára, és ahogy a strandhoz értem, felkapcsolták a kék fényt, üldözőbe vettek, megállítottak: mutassa a személyigazolványát! Szóváltásba keveredtünk. A fakabátok [így csúfoltuk a rendőröket, azt hiszem az utcákon sűrűn álldogáló, szürkére festett egyszemélyes deszkabódék okán, ahova a körzeti megbízottak a zord idő elől behúzódhattak] finom homofób hangsúllyal [ez viszont újkeletű kifejezés, a hetvenes években kevésbé volt divat a buzizás] szóba hozták lányos frizurámat, nem mulasztva el megjegyezni: a szüleim hiába próbáltak rendes embert faragni belőlem. Én viszont a liberális alapértékeket kértem tőlük számon. Sikerült felbőszítenem őket (mondhatni: túltoltam a biciklit), de ez amolyan szocialista-realista felbőszülés volt; maradt benne valami emberi gesztus, az emberiesség paránya. Mintha a biztos elvtársak sem vették volna egészen komolyan (ahogy a rendszer sem saját magát). Feljelentés azért lett belőle; a tizennyolcadik születésnapomra kedves üdvözlőkártyát hozott a postás: elővezettetés terhe mellett jelenjek meg gondviselőmmel a tizennegyedik kerületi rendőrkapitányságon (nyílt levelezőlap, a postás elégedettnek látszik, amikor átadja)!

Balsejtelmektől gyötörve vonatoztam fel a Balatonról; vérbe fojtják privát szabadságharcomat?

Úgy tűnt, apám sem örül a cirkusznak, egy szót sem szólt hozzám a Népstadion útig, de a kapusnak önelégült grimasszal vetette oda: a főkapitány elvtárs vár bennünket. [A Népstadion-kapus szókapcsolat távoli emléket idéz: Szentmihályi Antal parádés védéseit az Újpest-Fradi rangadókról, de itten egy másik kapusról, a főkapitányság bejáratánál őrt állóról lenne szó (bár, Anti bácsinak is volt némi köze a rendőrséghez; az Újpesti Dózsa a belügy csapata volt).]

Hamar megtudhattam, apám és a főkapitány (az elvtársak) osztálytársak is voltak a gimnáziumban. A pécsi cisztereknél [alma mater, igaz Lili?]. Kedélyesen elbeszélgettek, egy stampedli jófajta cserkúti pálinka is lecsúszott, aztán az elöljáró (jó szó!) személyesen kísért bennünket a büntető eljárást vezető rendőrtiszthez: csak szigorúan, Hajdú elvtársnő! Hajdú elvtársnő – főhadnagy volt, úgy emlékszem - szigorúan ismertette a tényállást, szigorú megrovásban részesített hatósági közeg intézkedésének akadályozása miatt, és nem kevésbé szigorúan felhívta a figyelmemet, ezentúl óvakodjak a törvénysértésektől.

E történet hitelességéhez nem illő túlzás lenne, ha hősies antikommunista helytállásomért önálló tárlót követelnék a Terror Házában? De én az odatartozók helyett a tekintélyuralmi rendszer ellen, az oktatásügyért lázadó, kordonbontó, könnygázzal megalázott, megfélemlíteni próbált fiatalok elődjeként szeretnék gondolni magamra.

 Így végződött hát az egyszemélyes forradalom; lecsendesültem, de szabadságomat, ha mond valamit ez a szó, nem vívtam ki (szégyen reám). Vagy mégis? Tíz évvel később a balatoni rendőrök rendszere átalakult. Írnám: véget ért, de nem lennék pontos. A váltás nekem nem kínál több szabadságot.

Esti Kornél ellenségesen méregette a zongora kottatartóján árválkodó rongyosra lapozott agyonjátszott partitúra fedőlapját rajta a szerző neve Soros György na ebből se’ játszhatunk többet

                                                              grafika: Ernesto Vladimír

de akkor mit egy jobbilliberális kánont kérdezte bizonytalanul a zenekar hátulütője a Csend Zenekar egyemberként fordult feléje az milyen mióta a központi bizottság állásfoglalása nyilvánosságra került fel kell venni a harcot a popzenében uralkodó balliberális diktatúra ellen a zenészek csak egyvalamiben lehettek biztosak ha nem tudják jólhallhatóan bizonyítani antiballiberalizmusukat nem lesz gázsi sokan közülük tévedhetetlen biztonsággal találták el a domináns [2rule] hangnemet volt aki nem először a történelmi változások kakofóniájában de a többség az egységes zenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztos karmesteri pálcáját leste vállaljuk fel bátran a konzervatív értékeket(sic!) játsszunk mindent Hisz(I mean: belief)-dúrban ott jó sok kereszt az előjegyzés lelkesedett a bőgős hogy a fekete billentyűk elvegyék a fehérek munkáját horgadt fel a zongorista tán még az asszonyaikat is megerőszakolják de ezt ő maga is túlzásnak érezte és szerinted az ítészek között kinek van abszolúthallása és rúgjuk ki a zenekarból a gyermekteleneket pengessünk hazafias húrokat a gitáros tanácstalanul forgatta hangszerét de melyik lehet az a D vagy az Á neked csak hazafias húrok maradtak a többi el(meg)pattant amelyik még nem az is tervezi

[Strjanyin elvtárs, a Kommunista Párt szervező funkcionáriusa, aki a kujbisevi járás Besszonovszkij kerületének a Gigász nevű kolhozáról ismert Besszonovka falujában született, 1932-ben elhatározta, hogy készít 23 húrú elektromos gitárt. Anyagi támogatásért fordult helyi feletteséhez, Voszkobojnyikov elvtárshoz, Voszkobojnyikov elvtárs azonban nem merte a döntést meghozni, tovább küldte a kérvényt a Krupszkajáról elnevezett kultúrháznak. Az ottani vezetés sem tudott mit kezdeni a kérvénnyel, még feljebb küldték. Ez így ment majdnem két évig. Intézmények és hivatalok hada foglalkozott a kéréssel, végül sohasem született döntés és Strjanyin elvtárs sohasem kapta meg az 500 rubeljét.]

a hippis gitár helyett citerázzunk a dzsesszes szaxofon helyett fújhatnánk a tárogatót forduljunk a NERvous Pataki Attila ufóihoz és fénylényeihez [Magyar Égre Magyar Ufót!] kérjük segítségüket a hangszerelésben talán még nem késő iratkozzunk be a Póka Egon Popzeneművészeti Főiskolára ááá úgysem vennének fel bennünket a kontrapunkt meg olyasmi mint a fékek és ellensúlyok a több szólam is afféle liberális cucc játsszuk inkább mindannyian ugyanazt jó hangosan szép egysíkúan unisono főleg pentaton skálát

[Kliment Klivka, a szovjet zenei etnográfia egyik megteremtője 1932-ben azt hallotta, hogy a bécsi egyetemen tanító Nyikolaj Trubeckoj (1920-ban hagyta el Oroszországot) könyvében azt írta: Nyugat-Európában nem létezik a pentaton skála. Klivka ennek akart utánajárni, de mivel a könyv nem volt elérhető a szovjet könyvtárakban, néhány napra kölcsönkért egyet filológus barátaitól. A barátokat hamarosan letartóztatták, és orosz nacionalista szervezkedés vádjával elítélték. Klivkát három év szibériai kényszermunkára ítélték.]

vigyázni a ritmussal még a végén már-már asszimilálódott idegen elemek keverednek az előadásunkba Mars-tempó egy-két egy-két jobb-bal jobb-bal nehogy véletlenül ütemet tévesszen valaki vagy a hazaárulók kettő-négyet tapsolhassanak a 2/4 meg a 4/4 helyett próbálkozzunk 2/3-ban [tartózkodás nincs!] az énekes mély hangon lalázzon nincs az a szöveg ami ne keltene gyanút [Fogynak a szavaink.] de miért mély hangon hogy férfias legyen ez a trendi genderstílus nyugtalanító és persze nem játszhatunk semmit a csatakbuzi Elton Johntól a migráns Mercuryról nem is szólva de mit szól ehhez a közönség közönség már nincs elvesztette közönség jellegét magánönség méginkább magánság van [magániskola magánkórház magánstadion magánkisvasút magánmigráns magánkülpolitika magánbelpolitika magángazda(g)ság magánpénz magánlaksértés magánéletsértés magánbörtön magánigazságszolgáltatás magánjog magánhadsereg… magánmagyarország-magánügy] szerencse hogy nem rockzenét játszunk mert most veszélyben lennénk. Legjobb lesz, ha maradunk Csendben!

Innen, a NER szellemi honvédőinek (Győzike, Rákay Philip, Tóth Gabi, Bayer Zsolt, Mága Zoltán, Nagy Feró, Zalatnay Sarolta and so on) (hát)országából nézve a Sanremo 2023 távoli varázslatnak tűnik; a zene, a művészet, a kultúra, az ízlés (közízlés), a kifinomultság, az együttérzés, az emberség, a valódi érzelmek, indulatok, lelkesedés (nem utolsó sorban a közszolgálati televíziózás!) utolérhetetlenül távolodó varázslatának.

Megbabonázva nézem (inkább hallgatom, mert bár a látvány is lenyűgöző, a sanremói zenekarnál pompásabbat nehéz elképzelnem), mint évek óta mindig, és az jár az eszemben: hiába ünnepelte győzelemként Orbán Viktor a nagyonjobboldali Giorgia (mint az énekesnő! � ) Meloni megválasztását, Olaszország miniszterelnöke nem vállalta a közösséget; Európa talán mégsem tér vissza „a józan ész és a valódi európai értékek talajára”, hálisten.

Az idei Fesztivál csúcspontján, az eredményhirdetés előtti feszült várakozásban a műsorvezető az ukrán elnök levelét olvassa fel. Zelenszkíj megköszönve az olasz nép és az olasz politikusok támogatását, arról ír:

 A dal az emberi civilizáció egyik legnagyszerűbb alkotása, de az ember nem csak szép dolgokat hoz létre. Hazájában ma nem zene, hanem fegyverropogás, bombarobbanás hallatszik. De a győzni fognak, „hála a szabadság és a demokrácia hangjának, és minden bizonnyal a kultúrának is”. A dalverseny győzteseit pedig meghívja Kijivbe, a győzelem napjára.

„A Sanremo 2023 közönsége percekig felállva tapsol”.

A májusi Zenészben olvastam Maróthy György Balázs Fecóval és Horváth Attilával készült riportját. Az a beszélgetés persze legújabb közös munkájukról szólt, de én szerettem volna, ha Horváth Attila, akit én – elsősorban a Piramis és Korál együtteseknek írt dalszövegei miatt – a rock-korszak leghitelesebb szövegírójának tartok, továbbfűzi az épphogy megkezdett gondolatsort: „Régi arcok, a régi dolgokkal a hátuk mögött – vajon mit keresünk az egészen más stílusoknak kedvező mai zenei közegben? Nem kakukktojás-e az, amit csinálunk?” Megkértem hát, hogy folytassa:

 - Annak idején mindannyian amatőrök voltunk, a muzsikálás, az önkifejezés öröméért akartunk színpadra lépni, dalokat írni. Meg akartuk mutatni magunkat a világnak. Ez akkor természetes módon működött. Miután egyre többen lettünk, és kezdett a piac telítődni, úgy gondoltuk, valószínűleg akkor leszünk érdekesebbek, és akkor fognak odafigyelni ránk, ha megmutatjuk, hogy mi mást is tudunk, mint a többiek, nekünk van saját arcunk, különbözünk másoktól. Tehát mi tudjuk körülbelül azt szakmailag, emberileg, mindenféle módon, amit a többiek tudnak, de bennünk van valami plusz, amitől meg tudjuk különböztetni magunkat másoktól – mi kiválunk. A mai zenékben, mintha egy fordított folyamat zajlana: felejtsük el azt, amit mi a saját magunk egyéniségéből adni tudnánk, idomuljunk azokhoz, akik már sok lemezt eladtak, csináljunk mi is olyat, mert akkor majd biztosan ránk is kíváncsiak lesznek. Ez szerintem nagyon egészségtelen folyamat, mert uniformizálódik a dolog, teljesen egyforma produkciók születnek, amiket aztán egyszeri hallgatás után el is dobunk, mert jön a következő ugyanolyan.

 Igazából ez a folyamat akkor kezdődött, amikor az ősidőkben fölfedezték azt, hogy ebben a dologban pénz van. Tehát itt születik egy műfaj, születnek olyan produkciók és olyan egyéniségek, akikre sok ember kíváncsi. Lehet, hogy annyira kíváncsiak rá, hogy ezért hajlandók pénzt is áldozni. Ha jól tudom a lemezipar – bár most minden résztvevője panaszkodik, hogy a helyzet katasztrofális - világszinten még mindig a harmadik legnagyobb profitot szállító iparág tudott maradni. Igaz, hogy ehhez nagyon sok mindennek kellett változnia az évtizedek folyamán. Most már fölülről diktált valóban a működés. Annak idején is voltak a lemezcégeknek úgynevezett A&R (Artist and Repertoir) menedzsereik, akiknek az volt a dolguk, hogy járták az országot, a világot, mentek koncertekre, mentek klubokba, hátha fölfedeznek egy olyan zenekart, amelyik eladható. Ma már gyártják azokat a zenekarokat, akik eladhatóak. Van egy minta, amin persze időről időre picit változtatnak, hogy ne legyen tökéletesen ugyanaz, vagy a csomagoláson, vagy a tartalmon változtatnak egy icipicit, és ahhoz megkeresik a figurákat, akik majd a színpadra, a közönség elé viszik. Már nem tehetségkutatás folyik, hanem „sztárgyártás”. Erre jó példa, amikor a tévécsatorna pályázatot ír ki: lehet jelentkezni, összehozunk egy zenekart. A világon semmilyen kritériumnak nem kell megfelelni, az a fontos, hogy azzal az ipari háttérrel, amelyik létre hozta, eladható legyen. Nem is a produkció, hanem inkább a figurák. Ez szerintem rossz. Ez ellene dolgozik mindannak, amit eddig természetesnek vettünk. Amikor emberek hangszereket vesznek a kezükbe, mert saját magukat szeretnék megmutatni a világnak, és közben egyszerre örömüket lelik abban, amit csinálnak - ez mintha egy másik dimenzió lenne.

Nem tudom megmondani, hogy megváltozott-e a közönség ízlése. Az biztos, hogy átrétegeződtek, átsruktúrálódtak a dolgok. Egész biztos, hogy ekkora változás, amekkora látszólag van, nem történhetett. De saját magamat is tetten értem már azon, hogy annak az előadónak, zenekarnak vagy szerzőnek, aki nekem annak idején a mindent jelentette, és ma is őket tartom a legtöbbre, a legújabb lemezét már nem veszem meg. Ha ők már a huszonharmadiknál tartanak, akkor lehet, hogy elveszítettem a fonalat. Mert az a tíz-tizenöt lemez, ami tőlük megvan, az maximálisan betölti azt a szerepet, amit szántam nekik. Örömmel veszem elő és hallgatom újból és újból a régi dalokat, de

emiatt én nem jelentkezem újból, mint vásárlóerő. Nem telefonálok, nem küldök sms-eket, hogy én őket szeretném látni, (dehát ennek nyilván a koromhoz is köze van, mint, ahogy amiről én most, mint jelenségről beszélek, az nyilvánvalóan valahol kor kérdés is), már nem nyomulok annyira, nem látnak engem mindenhol tömegesen megjelenni azért, hogy demonstráljam: én ezt a zenekart szeretem még a mai napig is. Látensen biztosan létezik ez a réteg, de erre nem lehet piacot alapozni. Mi ebben a pillanatban csak potenciálisan létező vásárlók vagyunk, már a család, a munkahelyi gondok, a felnőtt élet, a polgári jólét foglalkoztat bennünket inkább. Már nem feltétlenül fontos, hogy a harminckettedik Elton John lemezt megvásároljuk. Esetleg nem is tudunk róla.

Annak idején, amikor a piac még nem volt ilyen telített, egye-egy lemez megjelenése nagy esemény volt, vártunk rá, készültünk rá. Ma már olyan méretű tömegtermelés folyik, hogy ekkora várakozás már egyetlen lemez megjelenését sem előzi meg. Sokkal több lemez jelenik meg, mint amennyit nem csak anyagilag, de idővel és befogadóképességgel követni tudunk. A lemezipar viszont nagyon intenzíven, agresszív reklámmal próbál a legfrissebb, legújabb – és itt a minőség csak másodlagos szempont – termékének vásárlóerőt toborozni. Ez egy másfajta agymosás, mint ami, annak idején, itt Magyarországon politikai értelemben volt.

Ez is agymosás, de ennek gazdasági okai vannak. Ennek semmi köze sem minőséghez, sem értékhez, mindenegyes új terméket megpróbálnak úgy eladni, úgy bevinni a köztudatba, hogy „ez aztán a csúcsok csúcsa”. Mindent el lehet adni, ha elég erőszakosan beszéled rá az embereket, hogy ezt-és-ezt vegyék meg. Te akkor ebből újra tőkét kovácsolsz és lassan - tégláról téglára - így épül fel az a ház, amiben a művészet, az érték, az ízlés nem tud lakni.

Igazából nem arról van szó, hogy szándékosan, rosszul éneklő, jellegtelen, arctalan figurákat akarnak teremteni, termelni. Az egésznek igazából nincs köze művészethez, zenéhez, a lemezkiadók vezetői ehhez egyszerűen nem értenek. Valami számológép ketyeg egyfolytában a szemük előtt, és azt mondják: ami tegnap eladható volt, az egy kicsit feltupírozva eladható ma is. Egyéniségeket keresni az kockázatos. Például, ha most akarnánk elindítani a pályán egy Janis Joplint, az annyira megosztaná a közvéleményt, hogy abban benne lenne a bukás kockázata. Ráadásul, amit én terveztem iparszerűen - hogy ennyi befektetéssel ennyit kell nekem profitálnom -, az lehet, hogy át lenne húzva egy hülye, bedrogozott éjszaka után.

Ha van egy zenekar, amelyik elkezd dolgozni, és küszködik, mert nem abba a csapásirányba akar menni, amelyik generálisan működőképes, annak borzasztó ellenállást kell leküzdenie. Merem mondani, hogy most még rosszabb a helyzet, mint amikor annak idején nekünk egy sanzonbizottságon, vagy Erdős Péteren kellett keresztülverekedni magunkat, hogy nyilvánosság elé állhassunk. Akkoriban volt néhány szempont, amire fel lehetett készülni, körülbelül tudtuk, hogy mi az, amit lehet, mi az, amit nem. Meg kellett kötni bizonyos kompromisszumokat, és utána vártuk a jó szerencsét, hogy a Nagyember rábólint-e: mehet! vagy élből ellenszenvesek vagyunk neki, és többet nem rúgunk labdába, ha ő azt mondja: állj! De most nem egy ilyen döntéshozó ember van, hanem negyvenkettő, de mind ugyanolyan. Most nem politikai, hanem gazdasági, meg mittudoménmilyen szempontok szerint döntenek, de ez most még kiszámíthatatlanabb.

Mi azt hittük, hogy ha nem egy rádió, televízió, lemezgyár lesz, akkor jobb lesz a helyzet, sokszínűbb lesz a világ. Most rengeteg kereskedelmi csatorna van, de abszolút ugyanolyan mechanizmusok működtetik mindet. Az egymással versenyhelyzetben lévő médiumok valami nagyon buta gondolkodás eredményeképpen egymást másolják. Nem jutottak még el odáig, hogy a versenyhelyzetet úgy lehet feloldani, ha megpróbálnak különbözni egymástól. Ebben a helyzetben a közönségnek nincs választási lehetősége.

Ezért elmész egy kis klubba, ahol húsz ember ül, issza a sörét, és iszonyúan tetszik nekik, amit a kétezer forintos gázsiért a zenekar ott produkál. És bármelyik klubba mész el, nagyjából ugyanezt tapasztalod. Tehát nem lett mindenki torzított agyú bunkó, csak nem egy stadiont fog megtölteni egy zenekar, akit mindenki szeret, hanem sok tehetséges muzsikus pici klubokban fog örömet szerezni, ha húsz embernek, akkor húsz embernek. A dolog lényege mindig is ez volt. Ez a zene valamikor a kis klubokból indult, hatalmas népszerűségre tett szert, eljutott a stadionokig. A stadionok azt az intimitást, ami ennek a zenének alapfeltétele már nem tudják nyújtani. Innen nincs tovább. A következő lépés az lesz, hogy vissza fog menni a kis klubokba, ott fogja újból megtalálni önmagát.

A zenész: Éry Balázs

A tanár: Simkó Edit

Nyitott Műhely 2022. december 17.

 #érybalázsblog #erybalazsblog #esticsend 

Az Esti Csend című előadássorozat tizenhetedik tétele:

A zenész: Éry Balázs

A filozófus: Gábor György

Nyitott Műhely 2022. szeptember 24.

De akár még sárga is lehet!

A Megasztárban, annak idején, a Roland gyártól kapott zongorán játsztam. Akkoriban az egész ország nézte szombat esténként a tv-közvetítést, így az együttműködésnek reklámértéke is volt. A Roland igazgatója mesélte, hogy a márkaboltba egy kopasz, kigyúrt, "újgazdagember" tévedt, hogy lányának olyan zongorát venne, mint, amit a Megasztárban látnak, és van-e pirosban, mert az jobban megy a tapétához. Nagyon nevettünk. Most nem nevetek Bogányi Gergely szemkápráztatóan piros csodazongoráján, mert hallom magamban, ahogy Szakcsi Lakatos Béla a Piros volt a paradicsomot pötyögteti rajta a Magyar Zene Házában. Vagy elképzelem, ahogy az én adóforintjaimból (is) fejlesztett instrumentumot nemzeti színűre festik; jaj de szépen játszhatná rajta a Liszt-rapszódiát Varga Judit, esetleg a híres barát, Németh Szilárd kedvéért disznósajt- és szenteltvíztartó- alakú zongorát is építenek. Vagy migránsölő gépfegyverré alakíthatják; ne feledjük: az akkor még fekete csodazongorán írta alá, ünnepélyes keretek között, Bogányi művészúr az anti-migráns petíciót a honvédelmi alminiszter társaságában.

Egy komcsi turnén (Presser Gábor szövegleleménye) néhány napig egy mariupoli szállodában dekkoltunk két koncert között [1989. szeptember közepe, Kijevből érkeztünk, Odesszába utaztunk tovább]. Délelőtt a városban sétálgatva tévedtem be egy lakótelepi pincébe (akkor még nem óvóhely) zsúfolt bútorboltba. Mintha elvarázsolt kastély; kifogástalan állapotban lévő szobabelsők, jómódú polgári családok enteriőrje, úrilakok komplett berendezése egymásra halmozva! Az egyik "mellékeshelyiségben" zongorák álltak. Bösendorfer, Blüthner de ott láttam életemben először Bechsteint  is. Nem akartam hinni a szememnek. A kék köpenyes, svájcisapkás eladó magyarázta: az Auróra előtti korokból elszármazott bútorok nem férnek be a panelbe. Órákig próbálgattam a csodálatos hangszereket, közben tervezgettem, hogyan hozhatnék haza egyet. Pénzem bőven volt; akkoriban a zsebünkbe kaptuk a rubelt koncert után, a nálam lévő kötegből több zongorát is vásárolhattam volna. Másnap, harmadnap is visszamentem, de végül csak az emléket hozhattam magammal. Az emléket azóta is féltve őrzöm; azt szétbombázni sem lehet.

[Mariupolt, ahol mintegy 400 000 ember élt, hetek óta heves bombázások érik. Az ott rekedt civilek pincékben húzódnak meg, ahol alig van élelem, áram vagy folyóvíz.]