Péntek délután elindultunk észak felé. Az autópálya csak Gyöngyösig tartott, egy miskolci expedíció nem volt könnyű menet. Később még a főútról is letértünk, makadámutakon kanyarogtunk, hogy eldugottabb településeket is meghódíthassunk. Ritkán tévedtünk el, Jean (nagyszerű dobos és hakniszervező, a hőskorban a Kék Csillagban játszott, a hajdúszoboszlói strandon még láttam-hallottam is őket húsz év előtt) Wartburgja - abban utazott a főhős, a dobfelszerelés és az énekcucc, az én ezerkettes Zsigulimban (Barnabának hívtuk felismerhetetlenül barna színe miatt) a hangszereink, Csohány Gabi a basszusgitáros és Faragó Judy
[Övé az első Magyarországon megjelenő instrumentális rock&roll lemez. Külföldi előképe persze akadt, a Shadows együttes legendás gitárosa, Hank Marvin és az Elvis Presley-vel játszó Scotty Moore játékmódját igyekezett, ahogy abban a korban minden muzsikus, hallás után „lekoppintani”. Tökéletességre törekedve, még a felvételeken hallható hibákat is elsajátította. A Scampolo-béli társ, Komár László Emlék – Elvis Presley című albumának felvételekor közelharcot vívtunk egy-egy „mellényúlásáért”; az eredeti felvételek gitársávján hallható vendéghangokhoz is ragaszkodó Judy nem könnyítette meg a zongorista életét.]
-, sűrű kék füsttel mutatta a hátul jövőknek az utat.
Rendszerint hatkor, nyolckor, tízkor volt bevetés.
[A szakkifejezést a Békehadtesttől (a békemenet korabeli zenei megnyilvánulása) kölcsönzöm; nem emlékszem már a zenekarvezető nevére, csak a terepszínű Volga kombijára, a terepszínű fellépő ruhájukra, és arra, hogy leginkább laktanyákban játszottak, szovjet típusú tömegdalokat.]
Hatkor üzemcsarnokokban, vállalati ebédlőkben (szürke kőlap, fehér csempe, neonlámpa, fal mellé állított asztalok, hosszú padokon üldögélő fejkendős konyhásnénik ééés… rákkenroll), nyolckor falusi kultúrházban (a proletárdiktatúra kiépítette a hálózatot, és valamennyi pénzt juttatott a működtetésre is), tízkor étteremben vagy valamiféle éjszakai szórakozóhelyen.
Felléptünk ragyogó kastélyban, lakótelep szürke kockájában, trágyaszagú téesz-raktárban, lerobbant-felrobbant (az olajkályha robbant fel, minden csupa korom, szakadt függöny, egyetlen százas égő világít a színpad fölött) színházteremben, szocreál diszkóban (a pléjbek hakni egy későbbi kor vívmánya), fülledt erotikától bűzlő night-clubban . Az enteriőr, benépesítő közönség nélkül is, komplett szociológiai kutatási anyag lehetett volna egy velünk utazó szakember számára, de a zeneszociológia - “ismeretek a zenét hallgató egyének és a zene viszonyáról” - akkoriban még csak flörtölt a populáris zenével. Pedig használható adatközlő lehettem volna; idővel már a közeledő falu tornyáról meg tudtam mondani, milyen társadalmi helyzetű emberek élvezik majd a koncertünket.
A szekszárdi húskombinát ebédlőjében rendezett hangverseny után sok kilónyi bolyhos frottír törülközőt pakolt Komár a Zsiguli csomagtartójába.
Tanuld meg szeretni a pacalt
(korabeli reklámszlogen parafrázisa, úgy emlékszem, a Sztár toniké. Manapság egy ilyen tonikos üveg értékes árucikk a bolhapiacon), mondta.
Megtanultam.
A metódus a következő volt:
a konyhában kazettás magnóról mutogattam a készülő lemez
[Ez a divat, Németh Lehel slágerei korszerűsítve, induló példányszám kétszázötvenezer; az első lendülettel el is fogyott.
„Szia! Komár vagyok. Presser Pici még a Padláson van, és azt üzeni, helyettesítened kell pár napig a stúdióban.” Nem tudom, a „padlás” miféle jelszó, de nem kérdezem: teljes súlyával nehezedik rám a feladat. Mélyvíz! Mint a zene templomába, lépek be Kóbor Mecky hűvösvölgyi stúdiójába [az első maszek (jó szó, de nem tudom, érti-e a fiatalabb olvasó) hangstúdió Magyarországon]: a keverőpultnál Karácsony James az LGT hangmérnökével, Farkas Lobóval beszélget, a pihenőben a vokalisták - Malek Miklós és Malek Andrea, Bubnó Tamás, Fekete Gyula, Victor Máté - osztják szét egymás között a szólamokat. a feljátszóhelyiségben Solti Jánoska a pergődobot hangolja, Faragó Judy pedig éppen húrokat cserél a gitárján. Dés László, miközben a „csövet” tisztogatja felém fordul: a második refrén után tizenhat-ütemes szóló van? Csak bólintok, mert nem tudom eldönteni, tegezhetem-e az isteneket.
A helyettesítés sikeres, a huszonnégy-sávos magnóra (a számítógép születése előtti kor) rögzített szólamok többségét, basszust, dobgép-programot, az eredeti felvételekből leszedett vonós, fúvós, billentyűs arranzsokat egyedül játszom (Mirage sampler); a Mambó kombó én vagyok! Ezt Presser Gábortól tudom meg, az ő leleményeit örökíti meg a Komár-lemezborítókon olvasható közreműködő-lista.
A honorárium (percpénz - a Rádióban megszokott számítási mód: a hangmérnök leméri a magnósávokon halható hasznos zenei anyag hosszát, a perceket pedig megszorozzák az aktuális árfolyammal) huszonhétezer háromszáz forint. Nem tudom, sok ez vagy kevés (’87 körül egy éves tanári fizetés).
Néhány évvel később Komár alkoholmámor fűtötte érzelmes pillanatban meghatottan ölelget, és elárulja: ennél többet érdemeltem volna.
Na ja, a tanulópénzt meg köll fizetni, mondja erre Pici bácsi.]
hangszerelési vázlatait, a főhős közben főzte a csülkös pacalt. Minél kevesebbet fintorogva próbáltam az orrom helyett a fülemre, a szagok helyett a zenére összpontosítani; mintha beavatási szertartás vagy vizsga-féle lenne:
minden jó zenész szereti a pacalt.
[Egy kottáért csöngettem be Szakcsi Lakatos Bélához kora reggel, a kotta Nádas Gyuri lemezéhez köllött. A tanár úr épp’ reggelizett, hideg pacalt kanalazott jó étvággyal, a kenyérkosárban rántott hús.
A jó zenész rántott hússal szereti a pacalt - és piros paradicsommal, nem sárgával (de ezt csak a történelmi kitekintés kedvéért.)]
A stúdióban dél körül már korgott a gyomrunk; nemsokára ebédidő. Komár meglepetést ígért. Megterített a pihenőhelyiségben, aztán: tutti a tavola!, túlharsogva a magnón forgó Mambo Italiano frissen fölvett vokóder-szólamát (Hej mambó!). Karácsony Jamesnek nem kellett kétszer mondani, már ott is ült az asztalnál. Almapaprika, egy-egy pohár vörösbor, friss kenyér, szalvéta, ééés… a pacal!
(Később Török Ádámtól megtudhattam:
a jó zenész köret nélkül, kenyérrel szereti a pacalt)
Hát olyan finomat ritkán eszik az ember. Rögvest megtanultam szeretni.
Esztendő múltával (megjöttem Gyurkával) egy Kazincbarcika melletti zsákfaluba wartburgoztunk. Nem lepődtem meg túlságosan: a barátságos kultúrház közönsége cigány emberekből állott. A magyar Elvis hamisítatlan józsefvárosi vagányságával pompás hangulatot kerekített, a buli végén, az elismerő vállveregetések mellé szívélyes vacsorameghívást is kaptunk. Hangulatos kerti partiba csöppentünk. Vendéglátóink énekeltek, táncoltak, szólt az autentikus roma rákkenroll, a gitár, kanál, kanna ellenállhatatlan groove-ja, ééés… a pacal!
A jó zenész szereti a pacalt. Én nagyon megszerettem.
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
