A dalnokverseny inspiráló feladat volt, emlékezetes momentumokkal. És rengeteg munka, kimerülésig, fásultságig, csömörig. Nagyképűen burnout szindrómának nevezhetném. Rosszul mondom: inkább a kút effektus a helytálló; ha túl gyakran mersz a kútból, előbb, utóbb kiszárad. A harmadik sorozat végére csitult az eufória, megkopott az eredendő báj, csökkent a lelkesedés. A műsor készítőit az elvárás valóságshowba kényszerítette, a zene háttérbe szorult. Túl sok lett a háttérzaj. A zaj.
(Évről évre lármásabb a világ, már fölösleges studírozni azon, van-e köze a zenének a bennünket körülvevő világ zajához. Az ember elvesztette a csendet. A kéretlen, erőszakosan ránk telepedő, szünet nélkül harsogó háttér?zene zajjá válik, ezt nem kell magyarázni.)
Csendre vágytam. Vágytam a csendre. Szükségem volt rá.
Igenis lehet egyszerűen a zenélés kedvéért zenélni, parafrazeálta Umberto Ecót Bakács Tibi, amikor két (jónagy) pohár vörösbor között elpanaszoltam neki a kiszáradt kutat. Otthon zongorázgatva, komponálni az alkotás öröméért, megkeresni a dalok természetes formáját, kötetlenül, szabadon, felvételeket készíteni, lemezzé formálni, aztán elégedetten hátradőlni! Így szólt a Bakáts-féle ukáz. Hát egyszerűbb, mint farkasrehabilitációs farmot létesíteni, bólogattam (ha valakit részletesebben érdekel a hasonlat, utána olvashatunk Hélène Grimaud élettörténetében). Tetszett az elképzelés. Nem akartam semmit (sikert, pénzt, csillogást) egy lemeztől, tehát nem volt miért izgulni. Tehát szabad voltam. Szabadnak lenni jó („a szabadság az erő egy kellemes definíciója”), és jólesik azt gondolnom, hogy a zene valahogy mindig a szabadsággal függ össze.
[Muszáj felolvasnom egy részletet az Iskola a határonból, szól közbe a Tanár úr: a szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott fennkölt eszme, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége, és a rabság, tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.]
Kötetlenül, szabadon zongorázgatni, az alkotás öröméért komponálgatni; könnyű azt mondani.
Leültem a zongorához, de csak bámultam meredten a háromlábú szörnyeteget (billentyűzete vicsorgó fogsor). Ellenségesen bámult vissza. Mint az írók klasszikus rémülete az üres fehér laptól. „Szörnyen nehéz elkezdeni egy művet, sajnálom, hogy nem mészégető vagy buszvezető vagyok, amikor nem kell olyan dolgoktól függeni, amiket nem tudok irányítani”, morogtam magamban, és lassan, nagyon lassan lenyomtam egy billentyűt. A kalapács nem emelkedett fel a húrig, a hangszer néma maradt. A csend nem némaság (a némaság nem csend!).
Először csak kis csend támadt, aztán hatalmas csenddé terebélyesedett. Akkora volt a csend, mint egy ágasbogas tölgyfa. Csend honolt a valami! fölött. A csend pedig nagy érték. Próbáltam őrizni. (Sosztakovicsnak sikerült. Telefonozott a Moszkva másik végében lakó Rosztropovicsnak: gyere, siess! Amikor a csellista megérkezett: ülj le, most egy kicsit csendben lehetünk. Fél óra múlva Sosztakovics felállt: köszönöm, viszlát, Szlava! Rosztropovics úgy érezte, katartikus élményben volt része.)
Leütöttem a billentyűt újra. Hangosan. (Eltaláltam a hangot.) Azt vártam, széttöri a csendet, de még kifejezőbbé, sűrűbbé tette; körülfogta a tisztán, fényesen zengő hangot, ott volt alatta, fölötte, mellette, előtte, mögötte, sőt: benne; ahogy a csendben ott lapul a világ összes hangja, minden hangban ott rejtőzik a csend. A csendből mindig születhet valami.
A hang (a zene) elválaszthatatlan a csendtől, ahogy az Ég a Földtől. A csend a rend. Az Istentől kapott csend (rend), folytatnám, de akkor magyaráznom kellene, mit vagy kit értek isten alatt (Olvastam valahol, hogy az Úrnak botfüle volt, és hogy mindenható volt, egyet nem tudott: szaxofonozni. De zongorázni vajon tudott-e? A legegyszerűbb az volna, ha én lennék az Isten; Följebb, följebb! De itt nincs senki és semmi. Na, az vagyok én.)
Játszani kezdtem a zongorán, a zongorával, a hangokkal, dalammal, ritmussal (“hangokból építettem katedrálist”). Ha játszunk a zongorán, akkor a zene játék, nemde? A játék mint művészet. (Jan Huizinga szerint minden játék, a játék az élet értelme; Isten is játszik (de nem szaxofonon). A játék mindig a szabadság lehetősége.
Jó úgy zongorázni, hogy az ember közben nem gondol semmire, (semmire gondol). A kéz mozog, az agy mozdulatlan. Hallgattam, amit játszom. Mintha kibicelnék a zenének. Én voltam a hallgató.
J.e.: a zene hallja önmagát? Másképpen: a hallgató megváltoztatja a zenét, mint a kép nézője a képet (megfigyelő-hatás)?
A zene elandalított, akárha koncertteremben, rajtaütésszerűen elálmosodtam, ásítozni kezdtem, le-lecsukódott a pillám, megdöccent a fejem. Azt álmodtam, hogy a Zeneakadémia csillárjai gyöngéden phalloszt formáznak. Arra ébredtem (ráébredtem), hogy ez nem álom.
[Ezt csak úgy ideteszem, somolyog a Tanár úr: “az alvás a legősibb ritmusunk kifejeződése, egy arra rátelepedő, ráépülő komplex rendszer, ami finoman egyensúlyoz a prediktív és a reaktív homeosztázis között, részt vesz a hálózati restaurációban és a neuronok kollektív viselkedését jelenti.”]
Gyönyörű lemezborítót rajzolt Rófusz Ferenc: zongorista a Holdon.
Igen, a zongorázás lehet roppant magányos mulatság is. De ez jó magány. Csendes magány. A csend lehet szomorú vagy vidám, halk vagy hangos, élettel teli, eleven, halk, hangos. A zene is lehet szomorú vagy vidám, halk vagy hangos, élettel teli, eleven, szomorú vagy vidám (Schubert: Ismer ön vidám zenét? Én nem ismerek.), halk vagy hangos. (A halk zene különleges!)
És a csönd lehet hamis. Hazug. Halott; csönd és hallgatás. A zene nemkülönben: hamis, hazug, halott.
De én kinek játszom? Akarom-e, hogy más is hallgassa? Azoknak játszanék, akik meghallják. Nagyon nehéz felhívni bármire a figyelmet, ami nem harsány, agresszív, és nem érthető könnyedén, Esterházy Péter szép szavával: bonyi. Próbáljunk meg visszatérni a zenehallgatás kultúrájához! Nincs „soha nem hallott” revelációs irányzatra szükség, játsszunk finoman, kifejezően, és reménykedjünk benne, van, aki zenét akar hallani a zajban.
Talán a siketek mindebből többet hallanak.
A Csend lapjai XLVI. fejezete
