Truba. Így emlegették egymás között a felsősök az Újvidék téri általános iskolában az énektanárt. Sejtelmem sem volt, hogy becenévként vagy csúfnévként használják, mert nem ismertem a szót, és közelről az embert sem. Engem nem tanított, az igazi nevére sem emlékszem [Ági néni (Németh Bertalanné, az ő nevére emlékszem, és az az elegáns kalapként viselt rézvörös konty!) volt az én énektanárom, inkább: patrónusom. Meg volt győződve róla, hogy tehetségesebb vagyok az átlagnál, rám osztotta az énekkar első rádiófelvételén Mozart Bűvös csengettyűjének (Varázsfuvola) szoprán szólamát, kár, hogy megbotolván a férfikor küszöbében, az édes hangú csengettyűm (bárcsak mindig szólna, éltünk napja gyönyörű, mindig boldog volna) elhallgatott. Később is támogatott minden kísérletben, ami közelebb vitt a zenéhez.], csak arra, hogy nem idegenkedett a nevelési eszközként alkalmazott fizikai erőszaktól. A tanító néninket helyettesítve zenei kulcsokat rajzolt a táblára, basszus!, vihogott fel Kazár Laci, ami kiváltotta Truba haragját, anélkül, hogy megfordult volna, a kezében lévő krétával fejbe basszuskulcsozta Lacikát, olyan erővel, hogy szegénynek leesett a szemüvege, a svédcsavart Benedek Tibor is megirigyelhette volna, a basszuskulcs azóta is kedvenc szimbólumom.
(Túl messzire kanyarodnék a mondandómtól, ha kitérnék Romhányi Tóni bácsi, ő volt a tornatanár, pajeszhúzós, maflással kombinált seggberúgás-technikájára is, ezért erre később, Hoffmann Rózsa és társai érdemeinek taglalásakor - időrend! - keresek alkalmat.)
A trubadúr rövidített alakja a truba, magyarázta a nővérem. Találó gúnynév, a krétadobáló erőszakos énektanár figurája helyett, a zuglói iskolában kóborló, hősszerelmes lovagot láttat, aki szívhez szóló dalt énekel Dulcineájának (Columbiájának). Lenne némi romantikus felhangja a szónak, bennem mégis az egyszemélyes énekes-zeneszerző-költő alakja maradt meg, a képességes alkotóé, aki egymaga írja és játssza a dalt. A zenetörténet aranykora - a zenetörténészek többsége szerint a barokk idejére tehető - a zeneszerző és előadó, és nem kevésbé hangsúlyosan: a komoly- és szórakoztatózene esztétikai minőségének különválásával végződik, az újraegyesülés lehetőségét pedig a beat-pop-rock-jazz kínálhatja [újra emlegetném a zenei köznyelvet, a zene és a közönség kapcsolatát]. A zeneszerző, akinek megszólaltatják a művét, a szövegíró, akinek megzenésítik a versét, az énekes, akinek szerzőtársai vannak, teljesítménye nem kevésbé elismerendő, de az egy tőről fakadás különleges; nagyobb esély a hitelességre. Még akkor is, ha a kvalitások nem egyenrangúak. Freddie Mercury zeneszerzőként, zongoristaként, dalszövegíróként, énekesként, előadóként is kiemelkedő, ő a tökéletes trubadúr (ez a mondat alighanem az alaptörvény(ük)be ütközik, de nem bánom: a nemzeti együttműködők, keresem a stílszerű szófordulatot: bekaphatják!). Aztán Bob Dylanra hivatkoznék, akinek énekhangja nem a legkellemesebb a fülnek, muzikalitása sem közmondásos, de! - és itten a de lenne a lényeg – előadásmódjával meggyőzte a Nobel-bizottságot is. Ha nem személyesen közvetítené poézisét, a (szub)kulturális fenomén egyetemes jelentőségét, a művészetekre gyakorolt hatását nem elemezgetné tudományos alapossággal a művészettörténet; ha Mercury énekelné Dylan dalait, lenne belőle irodalmi Nobel-díj?
A modernkori magyar poptrubadúrok közül Pierrot-val hozakodnék elő a fenti axióma bizonyítására (az elfogultságom indokolható: amikor megtudta hogy Pannus a farsangi bálon a dalaiból jól ismert szomorú bohóc jelmezében vágyik tündökölni, Tamás (Pierrot álneve) magától értetődő kedvességgel vállalta, hogy megfesti a maszkját (másfél órás procedúra!), ezzel életre szóló emléket (és Pedrolino figurájával a kultúrtörténet egy darabját) ajándékozva a kislányomnak), nem azért, vagy nemcsak azért, mert volt alkalmam testközelből, élőben a gezámkunsztverkje - a festett arcú, síró-nevető bohóc, aki leveleket küld a Holdba - működését figyelhetni, hanem ellenpróbaként is: a tétel vitatandó, vitatható-e. (“I am Pierrot. I am every man.”)
A dalolás meglehetősen intim foglalatosság, gondoltam magamban, és próbáltam erősen összpontosítani, minél kevesebb hamis hang szökjön át a fülem szűrőjén. De Pierrot tisztán énekelt, így nagyobb figyelem jutott a szövegre. És Pierrot dalszövegeire érdemes odafigyelni. Mint szavakat (a popzenében szokatlanul választékos szókészlet) megszólaltató hangszeren, játszik a nyelven, nyelvvel. Ez a játék kifinomult, összetett, elegáns, szellemes, intelligens, sokszínű, színpompás, mesés, izgalmas, rejtelmes. A vers lendületét nem akadályozza erőltetett rím, a tökéletesen illeszkedő prozódia, mint önmagában élvezetes összetevő, ritmikusan beépül a zene szövetébe. (Saját verset saját dallamra szabni a sajátszájúlag éneklő trubadúroknak jobban kézre áll.) Másképp: a dal szövege nem hajszál a levesben*. Több mankónál, segédeszköznél a zenére kevésbé érzékenyek számára. (Már nem emlékszem, melyik lemezen dolgoztunk, de történetünk szempontjából nincs is jelentősége.)
A felismerés nem jött könnyen. Addig a 19. század második felének és a 20. század elejének zeneíróival tartottam inkább, akik a szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségesség, a szenvedély, a spirituális vigasz tisztán zenei eszközökkel jelenik meg. A fölülmúlhatatlan Beatles dalok, a nyelvismeret hiányában sem jelentettek nekem sem többet sem kevesebbet (mindent, és ez nem kevés), mint amikor már értettem miről énekel Paul, John, George és néha Ringo. A Hey Jude nánánánájának sem kerestem az értelmét, amikor zongorázni próbáltam; nem különböztettem meg az előtte hallható soroktól. Nem becsültem alá a szavak jelentését, jelentőségét, épp ellenkezőleg: a szöveg elterelte a figyelmem a zenéről. A zenének nincs értelme, de nekem nem hiányzik belőle. A szavaknak van. Velem született rendellenesség: nem tudok egyszerre figyelni a kettőre; amikor Pierrot piszkos fehér farkasbundáról énekel, én kalandfilmet látok és nem kottát. A szövegtől megváltozik a zene (a zenétől alig a szöveg).
Két dallam, két felvétel, két koncert (vagy két falat) között sokat beszélgettünk (írtunk is különféle szakfolyóiratokba) PRO-val. A zenéről. Is. Beszélgetőtárstól függően bírom a sok beszédet. (Bár Salamon szerint sok az alja: A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; a ki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes. (Péld. 10:19) Nyilvánvaló bölcsesség vagy szófacsaró (ön)ellentmondás?)
Anyai nagyapám halászember volt, a Dunát járta Tolna és Bécs között. Mindig utolsónak mert a bográcsból, a halászlé alját. Csak a velejét!, mondta.
Tudható, hogy a nyelv nem csupán tükrözi, hanem teremti is a világot (csak amire szó van, az van, mondja az író, de nincs szava (szó se lehet?) a tiszta zenéről). Legyen szó zenéről vagy bármi másról, a szavak alakítják a gondolkodásmódunkat. A gondolkodásmódunk pedig hatással van a zenélésre. Ha tehát beszélünk róla, elmondjuk, mit gondolunk a zenéről, attól a zene megvalósul.
*Nicholas Cook: Zene - Nagyon rövid bevezetés
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
