A pénznek köszönhetem a barátságot. Pontosabban a pénz hiányának. Jól emlékszem a pillanatra: az Államigazgatási Főiskola Ménesi úti klubjában próbáltunk szegény Szerdahelyi Skatc-cal (őrzöm utolsó üzenetét: “Köszi Balázs, nélküled nem lett volna Azok a fiúk, vagy ha igen, akkor nyilván más formában.”), épp egy új szintetizátor (Roland JX 8P) prospektusát lapozgattam, mondván, istenem, ha az enyém lehetne, lejátszanám a csillagokat az égből („homo sapiens dominabitur astris”), amikor Fehér Tamás, a klubvezető lépett közelebb: mennyibe kerül, kérdezte, százötezer forint, morogtam lemondóan, tudok annyit adni, most nyertem a totón. Így gazdagodtam egy baráttal. Egy gazdag baráttal; gazdag: csupa ötlet, vállalkozókedv, némi szerencsejáték. Az elmúlt negyven év közös történetünk is, szép vastag könyv, tele színes képekkel, tanulságos, emlékezetes, gondterhes, maradandó, szórakoztató, bánatos, kitörölhetetlen, nyomasztó, mulatságos, felejthetetlen, keserű, lehangoló, vidám, örömteli, életszerű momentumokkal. Gründoltunk korlátolt és betéti társaságot, sportújságot, nyelviskolát, lemezkiadót, könyvkiadót, és én hasznot húztam a barátságunkból; a pénznek köszönhetem a barátságot. Tamás vagyonos ember lett, én nem vágytam gazdagságra, elég volt arra gondolnom, hogyha úgy döntök, gazdag lehettem volna. Persze úgy sokkal könnyebb kevélykedni, ha az embernek gazdag barátja van. Vagyis a gazdag nem elég; nagylelkű, önzetlen társ kell. A barát nem (sem) természeti jelenség, a barát emberi alkotás, az elménkben születik, csinálni lehet. A „barát” egy szó, a szótárunkból. Szóhasználat! Egy emberöltővel később empirikus megalapozottságú definíciót fogalmazhatok: barát az, akinek fontos, hogy otthonosabbá, biztonságosabbá tegye a bennünket körülvevő, gyakran ellenséges világot.
[Caius Cilnius Maecenas, Octavianus barátja (szintén barát), és a róla elnevezett műpártoló jut az eszembe, kacsintgat a Tanár úr, esetleg a reneszánsz és barokk zeneszerzők patrónus-rendszere; a pártfogó éppúgy lehetett kifinomult ízlésű műértő, mint újgazdag nyárspolgár.]
Aztán jött a Pénz zenekar. A keresztapa, Lengyelfi Miklós, ő mondta: legalább a névben legyen pénz, ha már a művészkedéssel egyetlen ruppót se fogunk keresni. (Felhagynék a muzsikusszakmával, ha másból is meg tudnék élni, mondta Tartini.) Készpénz! Igazi, kézzel fogható biztosíték csak a készpénz lehet, mondja az általam rajongva tisztelt nemzeti államférfi. Johann Christian Bach aforizmája jut az eszembe: én sohasem hamisítottam hangjegyet. De Mikusnak nem volt igaza: a Pénzzel kerestünk pénzt. Áruba bocsátottuk a tehetségünket, sikeres énekesnők, énekesek lemezein, koncertjein, tévéműsoraiban vállaltunk feladatot. Dőlt a pénz.
De az ellentmondás másképp is feltűnő volt: amikor a saját zenénket játszottuk, fütyültünk a pénzre; saját kedvünkre, pro bono publico muzsikáltunk, például csütörtökönként a John Bullban. Saját örömünkre játszottunk.
[A zene játék. A kultúra, a civilizáció játék. Az élet értelme, célja a játék. Játsszunk! - adoptálja Jan Huizinga elméletét a Tanár úr.]
