A fejemben szünet nélkül szól a rádió; zenét hallgatok. Komolyzene vagy komolytalan, szomorúzene vagy vidám, menzúraként működik. A Nibelung gyűrűje kilógna a műsorból, túl nagy lélegzetű mű (a lélegzet mint mértékegység), de a háromperces tojást tökéletesre főzhetem egy rádióbarát popsláger időtartama alatt. Utálatos jelző a „rádióbarát”. A zene legyen hallgatóbarát, esetleg emberbarát. A rádió is.
[A Bartók Rádióban délelőtt fél tíz körül a hátborzongató szignál után egy kellemetlen női hang: "Következő műsorunk tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott!" Utána: "A Magyar Rádió Gyermekkórusa felvételt hirdet hat-tizenhárom éves gyermekek számára." Ha kedvezményes nemváltó műtét-akciót hirdetnének! De nem. (Bár ki tudja; a sötét lelkű EU a kappanhangú, mutáló fiúkból még kontratenort farigcsálhat.) Médiatörvény - az aljas képmutatás több mint nevetséges!]
Édesapám („lefordíthatatlan szójáték”) a Magyar Rádióban dolgozott. ’89-ben ment nyugdíjba; hangsúlyoznám az időpontot. Amikor iskolai szünetben szüleim nem tudták másképp megoldani a felvigyázásomat, gyakran vitt be magával a munkahelyére. Így lettem Rádiós.
[„Éry Balázs apja őskomcsiként a Magyar Rádió egyik korlátlan ura volt a valódi diktatúrában, szerkesztők, újságírók, kritikusok keresték a kegyeit. Ezért lehetett a kisfia is “ünnepelt” tehetség és megnyílhatott előtte a szereplés lehetősége.” (Olvasói levél a Kanadai Magyar Hírlapból.) Édesapám érdemei elévülhetetlenek.]
Híres-neves műsorkészítők, szerkesztők, újságírók, kritikusok munkáját figyeltem közelről (lábatlankodtam), technikusok tanítgattak a stúdióban magnószalagot vágni-ragasztani, hangmérnökök magyarázták a keverőpult működését; hallgattam, hallgathattam (és lát(hat)tam) a r(R)ádiót belülről.
A Klubrádióban a Rádió szellemi alkotóműhelyének lebarmolásáról van épp szó, Hárs Istvánt, volt elnököt méltatják, mondván: neki volt köszönhető a kultúra, a művészet viszonylagos szabadsága a pártállamban, megvédte a tehetséges szakemberek biztosította magas szakmai színvonalat, gyakran a szakembereket is védeni köllött a politikai ellenszélben, emberséges, megbízható, szerethető médiumot elnökölt. Azt is mondják: Hárs Istvánnal ért véget, véget ért a klasszikus Magyar Rádió. A rádiós-külvilág egyre nyomasztóbb, kietlenebb, egyszínűbb lett. A közszolgálat megszűnt; a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legádázabb kultúrharcosai sem vádolhatják a műsorkészítőket Kossuth, Petőfi, Bartók (a szignál!: a Bartók-zongoraverseny taktusait lecserélni Ákos förmedvényeire istenkáromlás) szellemiségével. Az összevásárolt csatornákból (kanális) az újkori állampárt agitációs propagandaosztálya által szerkesztett (hamisított) hírfolyam ömlik. Külön adót kapott a giccs (a giccsadó ellentéte). Frekvenciaengedély, médiahatóság, reklámfelügyelet, állami támogatás és így tovább; az Isten fiának anyjáról elnevezett rádió költségvetéséből például jól látszik: a politika a szó soros (tollhiba!) értelmében kifizetődő.
Zenészként a Rádió Nyolcas stúdiójának voltam rendszeresen visszatérő vendége – a zenész is rádiós? - a stúdió hangja-csendje azóta is a fülembe cseng, játszottam a Márványteremben, kávéztam a Pagodában, zenei szerkesztők szobájában hallgattam lemezújdonságokat. Megszólalni Göczey Zsuzsa és Csiba Lajos műsoraiban volt először lehetőségem. Kritizálhattam hanglemezeket, elmondhattam a véleményemet koncertekről, a popkultúra háttéreseményeiről. Jóleső izgalommal ültem a mikrofon elé; úgy éreztem, a Rádió hitelessége a mondandómat kihangsúlyozza, felhangosítja. Így is volt.
Ilyeneket beszéltem: „a Fool Moon, kevés kivétellel, butácska magyar popslágereket énekel, amelyeket világhírű, virtuóz énekegyüttesek sem adaptálhatnának sokkal ízlésesebben, élvezhetőbben”, lett is erre haddelhadd. Az együttes tagjai este odaültek családostul a rádió elé, meghallgatni a műsort, másnap szembesülhettem a rádióhallgató véleményével: a kritika kritikája.
Fodor János közbenjárására a Rádió Bézs műsorkészítői közé kerültem. Itt maradhattam Rádiós.
A Rádió Bézs - Fodor főszerkesztő úr szándéka szerint - politikamentes csatorna. (Csatorna - jó szó (lásd még: köz!mű), de a kanális (azt hiszem, nem megkerülhető a huzavona a médiákok (ragozása a vakond mintájára) körül; el-eltréfálkozunk itt, de azért fölteszem kedvetlenül a kérdést: kinek áll érdekében az a szellemi, politikai és szakmai tahóság, mely most a tévében, rádióban regnál?) kifejezőbb lenne.) Horváth Attilával (kollega!) szólva: minek mindig belekeverni a politikát a politikába. Nekem ez nehezen fért a fejembe: a politikamentesség is politika (sőt!), ha valamiről nem beszélünk, akkor hallgatunk róla, és ez a hallgatás is jellemzi a dolgot magát. Tehát próbáltam a Csendben (péntekenként délben) feszegetni a határokat. Szerkesztettem zenei! műsort háborúról-békéről, xenofóbiáról, homofóbiáról, fasizmusról, antiszemitizmusról, rasszizmusról, jobb- és baloldalról, zsidókról, cigányokról, menekültekről, buzikról, ateisták szakrális zenéjéről, puncilázadásról, Brexitről, amerikai elnökökről, halszagú Magyarországról, Mándokiról (Mágáról nem) meg pénzről, kultúráról, művészetről. Színtiszta politika. [„A politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz.” – Koncz Zsuzsa is határon kívül-belül.] A főszerkesztő úr ráncolta a szemöldökét, de hagyta, hogy Aurórám ágyúi dörögjenek (a Csendben). És már értem Fodor főszerkesztő úr szándékát: a minőség, az ízlés, a hitelesség, az igényesség, a higgadt, okos szó mostanában már önmagában is politika hitvallás; a bátorság, a civil kurázsi mint szakmai szempont.
Aztán felhívott Reményi Zsuzsi szerkesztő asszony: szignál kell a Gay Rádiónak! Milyen rádiónak? Gay: „Gay Rádió - Színezd ki a világot!" és „Gay Rádió - nem csak melegeknek”. Mi az a Gay Rádió? Gyere el egy műsorba, és meghallod, meglátod! Elmentem. Egy meleg fiatalemberrel beszélgettem majd’ órán keresztül zenéről, művészetről, politikáról - közben Freddie Mercury Mr. Bad Guy című lemezét hallgattuk -, és újra megbizonyosodtam: a kisebbségek érdekeit a többségnek kell képviselnie a demokráciában. Másnapra elkészült a szignál. A Gay Rádió már nem szól. „De igény az vóna rá”.
Amikor ezt írom éppen a keresztény bengázer rombolja porig a nemzeti értékeket, konkrétan a Pagodát, a Márványtermet, a páratlan akusztikájú 6-os stúdiót; pótolhatatlan műemlékeket. Egy kollega a Rádiózenekar utolsó próbájáról osztott meg egy fényképet, ahogy az utolsó leoltotta a villanyt a 6-os stúdióban, és odaírta alá, hogy nem kér politikai hozzászólásokat; lehet ezt a förtelmet politikamentesen kommentálni? A “menjenekezekabüdöspicsába” politikai hozzászólás?
Beethoven Esz-dúr Emperor (a hangsúly keltsen gyanút) Zongoraverseny II. tétel, Daniel Barenboim zongorázik, a New Philharmonia Orchestrát, Otto Klemperer vezényli. Ahogy az utolsó hang is szétfoszlik, a katartikus csendbe belerondít a bemondó: Híreink következnek! A mikrofonnál Szlotta Judit [vajon mire gondol, miközben olvassa az elé tett szöveget?], hírszerkesztő Gál Andrea. Bartók Rádió 2017. szeptember 13. 9:00 Hírek: A jövő évi választás igazi tétje, hogy ki védi meg az országot, és ebben kire lehet számítani… A migránsok többsége okmányok nélkül érkezeik a magyar határra… Fizikai védelem nélkül nem lehet megállítani a migrációs nyomást, ezért van szükség a kerítésre… Mégis korlátozzák a menedékkérők beutazását az Egyesült Államokba… Hazánk az Unió átlagánál sokkal többet költ az iskolák és az oktatási rendszer fejlesztésére... Hazánk élenjár az életkorhoz kötött védőoltások tekintetében… Időjárásjelentés... Szervilizmus? Alkalmatlanság? Ostobaság? Hit? Meggyőződés? Számítás? Haszonelvűség? Pragmatizmus? Gyakorlatiasság? Engedékenység? Alkalmazkodás? Gerinctelenség? Tisztességtelenség? Szégyentelenség? Hitványság? Gazemberség? Sunyiság? Alamusziság? Galádság? Aljasság? Alávalóság? Alattomosság? Romlottság? Elvetemültség? Megalkuvás? Meghunyászkodás? Behódolás? Opportunizmus? Jellemtelenség? Erkölcstelenség? Képmutatás? Szemforgatást? Akárhogy is: Gál Andrea édesanyjának van oka a büszkeségre.
Aztán újra zene.
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
