És akkor kurva nagy lendülettel visszafordultunk. A zsákutcába. Ottlik szép szavával: a segg tökmagyarok forgatták a kormányt. Már évek óta gyülekeztek fejünk fölött sötét fellegek, tehát nem írhatom: váratlanul, de a nyaktörő sebesség tüneményes volt.
[A történelemben nincsenek tényleges ismétlődések, mert minden történelmi esemény egyedi és szituált az ismétlődés csak analógiásan, típusszerűen vagy motívumként értelmezhető, de sosem ugyanaz történik újra, csak az ismétli önmagát, amit kivonnak az időből, ám a történelemben semmi sem vonható ki az időből, hiszen a történetiség, a historikum maga az idő, aki azt mondja, a történelem ismétli önmagát, az vagy nem érti a világ dolgait, vagy metaforikusan beszél, int óvatosságra a Tanár úr.]
A zsákutcából aztán alagút lett, egyre sötétebb, fenyegetőbb, kilátástalanabb. Megérkeztünk. Néhányan rémülten kiabáltak, de a kétharmad büszkén és elégedetten lett magyar, jelentsen ez bármit (olcsó magyarnak híg a leve). Büszkeségben én nem voltam túl jó.
Freud óta tudjuk, hogy mindenkiben ott rejtőzik a szemétkosár, de ilyen látványos bizonyíték ritkán adódik; a magyarok országának lakói modellt álltak a tablóhoz. Szépen, nyugodtan, magabiztosan.
Nem hittem, hogy magunkat lehet szőnyeg alá söpörni, csodálkozva figyeltem, ahogy egy fél ország próbálkozik vele. És régi-új szavakat tanul: gyűlölet, ellenség, iIyesmi. Másokat pedig elfelejtett; a magyar szótárból eltűnt a jószándék, az együttérzés, a béke alatt háborút értettek (nem használható a többes szám első személyt!), hogy isten, haza, család, nemzet, kereszténység alatt mit, az a szóhasználatból nyilvánvalóvá vált. Ha a nemzet elképzelt közösség (Benedict Anderson), itt lett volna mit elképzelni. Én próbáltam inkább eltekinteni ettől. Megtudhattuk, azt is, hogy ezentúl minden másképp volt. Virágba borult az anakronizmus. Jelszavaink valának: ispán, vármegye; lehetett röhögni, röhögtünk is (ha például Szörényi Levente, aki a szakmájában kiváló és fontos férfiú, eltéved és hihetetlen ostobaságokat lagybatyol, akkor azt bizony ki kell nevetni, ezzel teszünk jót Szörényinek, az országnak és saját magunknak, Szörényi a gitár mellett van a helyén, akkor van a világ rendben, amíg fáj minden csók, nem pedig, ha Szent Istvánról rizsázik rőzseláng mellett), de aztán a humor is eltűnt a süllyesztőben.
És elkezdődött az „átalakítás”. Iskola, kórház, színház, rádió, tévé, újság, közbeszéd, közgondolkodás, köztisztelet; kultúra, hagyomány, gazdaság, politika – társadalom.
Elkezdtem félni; fogytán a levegő! Hogy a magamfajtának kellemetlen lesz itt élni. Dühödten zenélni akartam, hangokból építeni saját világot, elefántcsonttornyot, mikroszemétdombot, ahol kukorékolhatok, elegánsan távol maradva a közszemétdombtól. Remélni, hogy nem érinthet meg az idiótaságból következő kiszolgáltatottság, szegénység, durvaság, lepusztultság, kifosztottság, üresség.
Nem sikerült. Inter arma elhallgattak a múzsáim. Hangról hangra lehet muzsikálni, életre-halálra nem. A Csendből fásult csönd lett. Legföljebb a zaj zuzalékai csikorogtak fülsértően (Ha zaj van az emberben, nem lehet muzsikálni. Az ember ez esetben én lennék.) És kinek köllött volna zenélni? A zenész nem válogathatja meg a közönségét, és ordítva nemzeti meg keresztény, teli szájjal migránsozó, buzizó zenekedvelőknek játszani nem tűnt kellemes elfoglaltságnak.
[Igaza lenne Johannes Cottoniusnak, a művésznek a komponálás során mindig szem előtt kell tartania annak a közönségnek a sajátosságait, amelyre hatni akar, kérdezné a Tanár úr, de inkább hallgat.]
A csend sem veszélytelen. Azt hisszük, hogy a csendbe bármit bele tudunk gondolni, de a csendért meg kell szenvedni; gondoljunk arra, mennyire más a némaság és a hallgatás! (Viszont semmi sem erősíti annyira a hatalmat, mint a csend, zörgethetném Leonardo bölcsességét, ha nem mást akarnék épp mondani.)
Próbáltam leírni magam a sárga földig. A Népszabadság akkoriban indított blog-rovatot: megfelelő médiumnak tűnt az indulatterápiához.
Idemásolom a XXV. fejezet részletét, a visszalapozást elkerülendő.
Az írásaimból kezdett kikopni a zene. Figyelni kezdtem a politikát mint művészetet, a politikust mint zenészt. Hallgatható, harmonikus, öncélú, tiszta vagy hamis? Egyre magabiztosabban ismertem fel a disszonanciát, a modorosságot, a közvetített üzenet hitelességét. A közírások mozgatórugóiként a reményt és a félelmet szokás említeni, azaz érdemes és van mit veszíteni. Az érdemesről, a vanmitveszíteniről pedig már csak maroknyi lázadó írt. És maroknyi lázadó olvasott.
A Csend lapjai LII. fejezete
