Szintén zenész, mutatott Flipper Öcsire a zenekedvelő századparancsnok, bevehetnék a bandába. Akkoriban sok remek zenész gyűlt össze az adyligeti laktanyában, az első három, aki az eszembe jut: Tarca Laci (Pokolgép), Gál Gabi (Takáts Tamás Dirty Blues Band), Németh Karcsi (Mini). A mérce ölég magasan volt, de a zenészeknek járó kedvezmények miatt azok is jelentkeztek meghallgatásra, akiknek a zenei előélete kimerült abban, hogy közelről látták a nagypapa citeráját. Öcsi egy Elvis számot énekelt, nagy átéléssel, de kevésbé tisztán. Jó figurának látszott (a jampi séró elrejtve a tányérsapka alá), de a zenekar(unk)ba nem fért be.Ezt a századparancsnok által rám ruházott (csalóka) hatalom tudatában, nagyképű arroganciával, öntelt bunkósággal, ellenszenves pökhendiséggel, lekezelő hivalkodással, megalázó kivagyisággal, fennhéjázó önelégültséggel, gizdán (az előbbiek korabeli, archaikus összefoglalója) a tudomására is hoztam, fényesen bizonyítva az axiómát: a katonaság a legrosszabbat kényszeríti ki az emberből. [Lásd még: fasizmus].
De visszakaptam. Legközelebb a Vörösmarty téren találkoztunk. Én kintről bámultam befelé az ORI-üvegpalotába, a Budapesti Geodéziai Vállalat [akkoriban sok remek zenész gyűlt ott is össze, az első három, aki az eszembe jut: Varga Miklós (P.Box), Paksi Endre (Ossián), Beck Zoltán (30Y)] földmérő segédmunkásaként ábrándozva arról, egyszer talán még főállású zenész lehetek. Flipper Öcsi akkor már hetedhét országra szóló megasztár volt, autogram-kérők gyűrűjéből szólt ki nekem, nagyképű arroganciával, öntelt bunkósággal, ellenszenves pökhendiséggel, lekezelő hivalkodással, megalázó kivagyisággal, fennhéjázó önelégültséggel, gizdán: szia, mi újság, zenélsz még?
Hogy főállású zenész lettem, lehetek, Galla Miklósnak köszönhetem - köszönöm Miklós! -, az ő közbenjárására hívott Novai Gábor a Dolly Roll ‘84-es országos turnéjába (újabb fordulat).
[Zsoldos Imre életműve azokban a napokban zárult le tragikus körülmények között; nem felejtem el a Vörösmarty tér mögött álló ORI-busz lépcsőjén ülve könnyeit nyelő Dedy arcát.]
Otthagyhattam a Geodéziai Vállalatot; szellemi szabadfoglalkozású előadóművésszé avanzsáltam. A változás nem okozott osztatlan örömöt a családban, Ági (a feleségem) nagyapja még évekkel később is aggódott leendő dédunokái várható sanyarú sorsa miatt: „mikor lesz végre becsületes, munkakönyves állásod?!”
Ha azt írnám, én voltam a produkció lelke, messzire rugaszkodnék el az igazságtól.
Illusztrációként jelenjen meg képzeletünkben egy egész alakos, színes, holografikus formátum, ahogy ott állunk Fekete Pistivel (pompás trombitás, Szakszi Maxi öccse, szintén segédzenész a turnéban) a kiürült vecsési közértben; a bolt azért üres, mert senki nem akart lemaradni a látványosságról, ahogy a mosolyogva integető Dolly Roll együttessel kikanyarodik az ORI-busz a főútra, és nagy lendülettel elszáguld Szolnok felé.
Ezidőtájt a benzinkutak csak benzint árusítottak (hanglemezt például nem), a turnézó zenekarok az útmenti boltoknál vásároltak útravalót. Így kerültünk mi is a vecsési közértbe. Álltunk sorban a pénztárnál, hierarchia szerint, elől a protagonisták, hátul, mondhatni, utolsósorban a mellékszereplők, Pisti és én. A sztárok sorát Flipper Öcsi zárta, kifizette a zacskós tejet (csokis tej?), a kifliket és a többiekkel együtt kivonult a boltból. A pénztáros kisasszony ügyet sem vetve ránk utána szaladt, integetni a távolodó busznak. Mi, Pistivel a közértben rekedtünk. Végül egy felismerhetetlenül barna Wartburg tulajdonosa vitt el bennünket a szolnoki sportcsarnokhoz. Félúton láttuk szembejönni a buszt. Judit, az ORI-ügyelő - szegénynek nem volt könnyű dolga, gardírozni a zenekart - rémülten mentegetőzött: amikor kérdeztem a buszon, mindenki itt van-e, egyértelmű választ kaptam: mindenki. (Senki sem hiányzott.)
Tehát nem én voltam a produkció lelke. Furcsa is lett volna. Amióta az eszemet tudom - vegyük az első tudatos momentumnak azt a pillanatot, amikor a nővéremtől megtanultam zongorázni a Hey Jude-ot (tíz éves lehettem), él bennem egy, megengedem, idealizált elképzelés a progresszív zenéről.Az elképzelésem az évek, évtizedek alatt a vajszínűnél sokkal több árnyalattal gazdagodott, a spektrum a zene társadalmi szerepétől, funkciójától, a zenével kapcsolatos magatartásformák típusaitól, a marxista zeneesztéták elgondolásain, a proletkulton és a kulturnosztyon keresztül,
[innen származik a könnyűzene társadalmasításának ideológiája; Demeter Szilárd, ha mond ez a név bármit, tiszta forrásból merített; talán megérjük még a tömegdal műfajának felértékelését is, a PEMA pedig káderképzőként is betöltheti a zaharovi* politikai elvárásokat (a névadó szellemi örökségével összhangban)]
a magas és alacsony művészetről, könnyű- és komoly- (miért nem a vidám a komoly párja?), populáris, közhasználati, szórakoztató vagy autonóm zenéről, irányelvű és élvezetelvű zenélésről, tömegkultúráról, zenei analfabetizmusról, zenei ostobaságról, zenei giccsről [manapság mintha már keresztény nemzeti érték!] szóló diskurzusokon át, a modern zeneszociológiai koncepciókkal való ismerkedésig terjed, de tízévesen beértem Novai Gábor (és Miklós Tibor) Dolly Roll előtti progresszív (Generál!) korszakából származó slágerének monokróm üzenetével: igazi zenész saját zenéjét játssza.
A fejem - színpadiasabban: a szívem-lelkem - és a fülem beat-, pop- rock- (art-, prog-, jazzrock) és jazz zenével - ELLENKULTÚRA! - volt tele, az esztétikai és funkcionális értékkülönbségek okán, sznobizmussal vegyes lenézéssel közelítettem a közvetlenül érintkező, kommersz umgangsmassige Musikhoz - különösebb esztétikai magatartás felvétele nélküli, pusztán szórakoztató zene [kár, hogy a kifejezést egy náci zeneszociológus, Heinrich Besseller használta először], bár ugyanezt az attitűdöt roppant ellenszenvesnek ítéltem a szomorúzenész-könnyűzenész viszonylatban.
Viszont a zajos siker elbizonytalanítja az értékítéletet. A Dolly Rollnál pedig akkortájt nem volt népszerűbb (Locating the People) együttes. Öntudatos segédzenészként pedig közelről (belülről), tisztán láthattam, hallhattam, hogy egy jól sikerült, ihletett pillanatban, tehetséggel ízléssel komponált, hitelesen előadott sláger tömegeket tesz boldoggá. Beszélhetünk kiszámított hatásról, hatásvadászatról, banális zenei fordulatokról, szabványosított dallamról, harmóniafűzésről, formáról, de az arrogáns morális fölény, az elitista kritika, a társadalmi-esztétikai előítéletek a vecsési közért pénztárgépe (azért a pénztárgép jó szó) mögül értelmetlennek tűnik. A zenekultúra megkerülhetetlen része az emberek túlnyomó többsége által fogyasztott zenei anyag; a pénztáros kisasszony szórakozni akar, derűt, gondtalanságot, örömteli életérzést vár és kap Flipper Öcsi(ék)től. Így az “ungangsmassige Musik művészi értelemben is bizonyítja létjogosultságát.
(Flipper Öcsi befér a zenekarba.)
*Vlagyimir Zaharov, zeneszerző, a Magyarországon is méltán népszerű Pjatnyickij kórus 1931-ben kinevezett vezetője, aki szovjetizálta a kórust, a repertoár eredeti népdalait saját, népzenei ihletésű műdalaira cserélve.
vendégszöveg: Ignácz Ádám, Hanns Eisler, Heinrich Besseler, Richard Midleton, Theodor W. Adorno
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
