Számos (a kettő egy szám) oka volt, hogy zenekritikát kezdtem írogatni.
Azon is túl, hogy Lengyelfi Mikus erőszakosan kényszerített, mert az általa főszerkesztett Zenészmagazint meg akarta tölteni betűvel (és magvas gondolatokkal, tehát tartalommal); úgy gondolhatta, a vele egy zenekarban játszókat könnyebb rávennie ilyesmire. [A lapot Soltész Rezső elegáns liberalizmussal tulajdonolta, azt és úgy írhattam, ahogy jólesett, ami néhány évvel korábban (a kilencvenes évek elején tartunk) és néhány évvel később! (ki gondolta volna?) szokatlan jelenségnek látszott-látszik. Az újságot író híres-neves muzsikusokból, énekesekből, zeneszerzőkből, szövegírókból pedig szupergruppokat lehetett volna összeállítani bármilyen műfajban.]
Egy: jólesett írnom a zenéről. Szóba hozni a zenét. A szavakon keresztül is, gondoltam, közelebb lehet jutni hozzá. (Nem csupán érezni, olvasni is - a zene persze nem leírható, de olvasható, nem a leírása: a kotta). Megismerni, tanulmányozni, gondolkodni róla, elemezgetni, boncolgatni, elemeire bontani, felismerni, mitől hallok valamit szépnek, kellemesnek, ihletettnek, megindítónak, közlékenynek, érdekesnek, érzelmesnek, vagy ellenkezőleg, kellemetlennek, mesterkéltnek, modorosnak, hiteltelennek. (Ez fontos!: az élménynek az is része, ha disszonáns, hamis (a szó szoros értelmén túl is), fülsértő zenét hallgatunk. Azzal is dolgunk van.) És végül, minél érthetőbben körülírni, mit hallottam, minél pontosabban megfogalmazni, mit éreztem, gondoltam zenehallgatás közben. Mindez, úgy hittem, jóra vezet (a zenekritikus önmagáról ír, akkor is, ha nem). A hangjegyeket betűre fordítani reménytelen próbálkozás - a kritikus mint tolmács - de kedvet csinálni a muzsikához nemes föladat. Felhívni rá a figyelmet, hangsúlyozni! segíteni a tájékozódást (turistajelzés). És figyelmeztetni a hatásvadászat, az érdemtelenül szerzett elismerés, a (művészi) szélhámosság veszélyeire; némi bizonytalanságot kelteni: ne fogadjunk el mindent magától értetődően, amit a zenészek kínálnak nekünk (áthallás?).
Az axióma - mindenki mást hall ki a zenéből - igazságát volt kedvem keresgélni (a ki milyen színt lát zenehallgatás közben kérdéskör másik fejezetre tartozik). Nem megérteni akartam a zenét, azt nem lehet, legfeljebb a csinálás technikáját, mikéntjét, a szándékot megfigyelni. Felbecsülni a szerző által létrehozott értékeket. Aztán leírni, ami zenehallgatás közben az eszembe jutott. Három évtized előtt írtam az első kritikát (még nyoma sem volt szövegszerkesztőnek - baby boomer-generáció -, a Béla-szomszéd ajándékozta írógépen pötyögtem), tehát mostanában már szembesülhetek a szövegeim időtállóságával (vagy az általam alábecsült művész ennyi idő alatt pillangóvá változhatott - volna :) ). Próbáltam kerülni a tévedhetetlenség látszatát, és úgy fogalmazni, hogy minden gondolat, minden mondat tisztességesnek bizonyuljon, akkor is, ha később kiderült, hülyeséget írtam (a véleményünkből önmagunkat ismerjük meg). Többnyire a populáris zenéről írtam, de én is üdvözölném, ha nem uzsonnázni járnánk az Operába (ezért fölösleges fenntartani ezt a borzasztó drága intézményt). [Steve Reich magyarázta egy Fáy Miklósnak adott interjúban: Vannak amerikai meg német egyetemeken emberek, akik nagyon bonyolult elektronikus műveket hoznak létre, aztán ők öten meghallgatják, és meg vannak vele elégedve. Aztán velük szemben ott van például Paul Simon, aki ír egy dalt, ami nem olyan bonyolult, nem olyan összetett, és mindenki azt énekli. Akkor most melyik a fontosabb?]
A másik ok: a vitára érdemes (sőt!) ízlés. Számos - itt a kettőnél jóval nagyobb számra gondoljunk: számtalanra - órát töltöttem el hangszer mellett zeneiskolában és otthoni gyakorlással, zenekari próbán és koncertszínpadon, stúdióban, az üvegfal előtt és mögött; szívesen gondoltam magamra zenészként. Másképp: otthon éreztem magam a zenében. Megtanultam értékelni a muzikalitást, a kifejező erőt, a tehetséget, a produkcióba fektetett energiát. Felfedezni a rosszban a jó ígéretét is. Megismerkedtem a zene törvényszerűségeivel, de próbáltam elkerülni a bennfenteskedő “szakmaiságot”. A zene nem kizárólag a fülükkel gondolkodóké. Nem köll jó zongoristának lenni a megfontolandó vagy érdekes, megvitatható kritika megírásához. Nyilván fontos volt nekem, hogy a saját borsómat hányjam a falra, legyen jelentősége, visszhangja a kritikámnak (és a zenének, amiről írtam), tetszeleghessek a kultúrbiznisz Che Guevarájának rám osztott szerepében. [Egy olvasóm dehonesztálónak szánta a kinevezést (Ujj Péter, Zenészmagazinban olvasott, plasztikus szóösszetételét használva), de engem büszkévé tett.]
“Azahriah egy gagyi!”, harsogja megfellebbezhetetlen véleményét a botcsinálta műítész a fészbúk zajába. Kritika ez is. Üzenőfalán megtalálhatjuk a sommás ítélet alapozottságát biztosító összehasonlítást: értékrendje alappillére Mága Zoltán, ahogy a Nélküledet húzza Szakcsi Lakatos Béla! kíséretében. (Itten az indulat kér szót. Azzal most nem babrálnék, hogy ezek az indulatok miből kerekednek.) Komolyan vehető?
Én komolyan vettem a véleménynyilvánítást. És az indulatot is. Kurvára (hogy lenne oroszul?).Nem mindenki hazudik, aki hamisan énekel, de a hallható giccs (a védendő nemzeti érték) és a hallható megtévesztés minden formája tisztességtelen. A zenekritika-írás, mint egy mély lélegzetvétel, csökkenti az émelygést is. (Megint az áthallás; mintha nem a zenéről írnék!) Utálatos foglalkozás a (zene)kritikusé a szó szoros értelmében, hiszen a legtöbb esetben sértődötten, gyakran felháborodással fogadják a mégoly megalapozott bírálatot is az érintett művészek, és gyakran fogadatlan prókátoraik. [Volt már szó ilyesmiről néhány fejezettel korábban: „Lárika” rossz néven vette a kritikát, úgy vélte nem vagyok elég kifinomult ahhoz, hogy értékelni tudjam az elém szórt gyöngyöket, Babos tanár úr pedig - férjként és zenei producerként - a sérelmemre elkövetett könnyű (vagy súlyos?) testi sértést gondolta méltó elégtételnek, amit fizikai erőszakban járatos, büntetett előéletű barátai révén szerzett volna meg. A fenyegetés, bár több közvetítőn keresztül is eljutott hozzám, szerencsére fenyegetés maradt.] Szóba sem kerül, hogy hibáival, jellemző tulajdonságaival szembesülve később jobb teljesítményre lehet képes az önkritikára hajlamos alkotó. Esetleg a kevésbé tehetséges önjelölt géniusz feladva a kilátástalan küzdelmet, a képességeinek jobban megfelelő foglalkozás után néz, ahol több sikerélmény érheti. Inkább afféle verbális párbajban igyekszik mindenki elégtételt venni a sérelmekért a „gonosz, tisztességtelen, dilettáns” újságírón. Gyakran olvasom: a zenészek nem szívesen hallgatják újra saját felvételeiket. Én, azt hiszem, képes vagyok kívülállóként, elfogulatlanul figyelni, értékelni: feltűnnek a hibák, de büszke vagyok a jólsikerült momentumokra (csak az arány, mon ami, az arány!).
Pierrot Café című lemezéért például vállalnom is kell a felelősséget. Amikor a Nekem senki nem hegedül című albuma megjelent, írtam róla egy kritikát a Zenészmagazinba. Arról szólt, hogy a szerző különös érzékkel fogalmazza meg a gondolatait, de túl sok gépet használ, ami kissé személytelenné teszi a produkciót. Aztán egy hangszerkiállításon véletlenül találkoztam Pierrot-val. Beszélgettünk, s a végén abban maradtunk, a következő lemezt együtt csináljuk.
Részlet a Csend lapjai című könyvből
