Oly korban éltem én e földön, hogy turnézhattam a Szovjetunióban, a Független Államok közösségében, aztán Oroszországban, Ukrajnában, Belorussziában, Grúziában és így tovább; közelről láthattam, ahogy elszáll az idő vasfoga egy birodalom fölött. Vagy megrágja az “újjászületett idő” a birodalmat, hogy aztán lenyelje és emésztetlenül visszaböfögje.
(De van, aki nem sokat ad olyan apróságokra, mint az idő.)
A szülői házból hozott leküzdhetetlen érdeklődésem a világ dolgai iránt,
[Édesapám gyakran vitt magával a munkahelyére, előbb a Magyar Nemzet, aztán a Magyar Hírlap szerkesztőségébe, később a Bródy Sándor utcába, a Magyar Rádióba (Politikai Adások Főszerkesztősége), amikor a gyermekfelügyelet nehézséget okozott a családnak. Remekül éreztem ott magam, közelről figyelhettem igazi! újságírók (és nyomdászok! - a földszinten zakatoltak a hatalmas nyomdagépek) munkáját, gyűjthettem az újságkészítéshez, rádiózáshoz fűződő, máig eleven emlékeket.]
és az orosz kultúra belém nevelt tisztelete
[Orosz tanítási-nyelvű gimnáziumban érettségiztem (ebből a szempontból (az egyetlen!) egy halmazhoz tartozóként kell gondolnom magamra az ismeretlen arcok dalszerzőjével; nem lehetek rá büszke, sőt!: nem vagyunk egy vérből valók),
oroszul tanultam irodalmat, történelmet, és biológiát, fizikát is - tantárgy volt még a világnézet.
(Mostanában a Nagy Magyar Keresztény Köznevelési Forradalom tudatosította bennem: hálás vagyok, lehetek, hogy nagyszerű, emberséges, mondhatni liberális! pedagógusoktól tanulhattam a nyelvet, ismerkedhettem az orosz kultúrával, művészettel - nem rendőrminiszter felügyelte az oktatást!) Az eredeti elképzelés szerint, felnövés után újságíró lettem volna, ehhez a Lomonoszov Egyetemen szerezve képesítést, de a világmindenség harmóniája [syderei chori (angelorum]* el(meg)térített; a fülemmel kezdtem gondolkodni.]
ellenére sem vettem észre, hogy a történelem kereke milyen gyorsan forog.
Egy komcsi turné nem volt kéjutazás. Szebbnél rosszabb szállodákban aludtunk, és irdatlan távolságokat küzdöttünk le embert próbáló körülmények között. Utaztunk második világháborús autóbuszban (kidughattam volna a lábam, ha akarom, a padlólemez résein át, mint a kőkorszaki szakik), csirkékkel, kiskecskével piacra tartó fejkendős paraszt nénivel közös vasúti kupéban (a gyezsúrnájától kapott túlontúl frissen mosott ágyneműből még csavarni lehetett a vizet) uszályból átalakított szállodahajón (pompás kaviárt és pezsgőt kaptunk reggelire - ezt nem sorolnám a megpróbáltatásokhoz), csapkodó szárnyú repülőkön (mint a hatos villamoson, állva kapaszkodtam a Tu-154-esen, Tbiliszi és Moszkva között, mert a járaton már nem volt elég ülőhely; a turnémenedzser “levajazta”, hogy mégis felszállhassak a gépre (a szovjet légiközlekedés nem volt a szabályok rabja), és örülhettem, hogy nem ragadtam a grúz fővárosban a három nappal később induló repülőig).
[De szép gép, maga csinálta?, kérdezte Komár Laci az atlétatrikós, tarkóra tolt tényérsapkás, félfenékig lecsúszott gatyás - csak a lapos üveg hiányzott a farzsebéből - pilótától, aki a létra mellett álldogált, amin a fedélzetre köllött fölkapaszkodnunk.]
A végeérhetetlen utazás közben volt alkalom a töprengésre kulturnosztyon (The Adventures of Soviet Music in the West), a zenei köznyelv Szabolcsi Bence-féle definícióján, a marxista zenetudomány szociológiai diskurzusain, a polgári, paraszti és proletár zene közti ellentéteket feloldó közösségi zenekultúra alapjain** - a populáris zene mint rendszeralkotó elem.
(Tömeg)Kulturális tevékenységünk sem zajlott ideálisnak mondható körülmények között. Játszottunk hatalmas hodályokban (Zsiguli-lámpák elé ragasztott műanyagfólia mint fénytechnika; a közönség nem sokat láthatott a produkcióból), kutyahideg jégcsarnokban (színpad a két hokimeccs között a jégpályára fektetett deszkákon), falelátós futballstadionban (az esőtől felázott gyepen néhány dobogó, mögötte pöfögő ZIL generálta a háromszáznyolcvan voltot; de nem kellett megijednünk a túl erős áramtól, a koncert zenei anyaga egy háromezer forintos walkmanról szólt (a használattól kissé megnyúlt magnókazetta fokozta az akusztikai élményt); be sem kellett kapcsolnom a hangszereimet). A lelkes közönség nem mindig tudta, mit lát és hall, előfordult, hogy a hangverseny után Madonna, ABBA, még Elvis lemezt is hoztak aláíratni a “világhírű művészekkel”.
Tehát hiába figyelhettem alulnézetből a történelmet, hiába az érdeklődés és a nagyképűen tájékozottságnak vélt (hely)ismeretgyűjtemény, a látókörszélesítő vodkázás ukrán, grúz, belorusz kollegákkal, fogalmam sem volt, mi épül a peresztrojkából. Azt hittem, egy bonyolult és hosszú folyamat, évek, évtizedek múlva változik csak a világrend, ha változik egyáltalán. Annál nagyobb volt a meglepetésem. És az öröm! De nem tartott sokáig. Számomra ugyanilyen váratlanul lett Gorbacsovból Putyin.
Néhány napig egy mariupoli szállodában dekkoltunk két koncert között [1989. szeptember közepe, Kijevből érkeztünk, Odesszába utaztunk tovább]. Délelőtt a városban sétálgatva tévedtem be egy lakótelepi pincébe (akkor még nem óvóhely) zsúfolt bútorboltba. Mintha elvarázsolt kastély; kifogástalan állapotban lévő szobabelsők, jómódú polgári családok enteriőrje, úrilakok komplett berendezése egymásra halmozva! Az egyik "mellékeshelyiségben" zongorák álltak. Bösendorfer, Blüthner, de ott láttam életemben először Bechsteint is. Nem akartam hinni a szememnek. A kék köpenyes, svájcisapkás eladó magyarázta: az Auróra előtti korokból elszármazott bútorok nem férnek be a panelbe. Zongorán kísért a múlt. Órákig próbálgattam a csodálatos hangszereket, közben tervezgettem, hogyan hozhatnék haza egyet. Pénzem bőven volt; akkoriban a zsebünkbe kaptuk a rubelt koncert után, a nálam lévő kötegből több zongorát is vásárolhattam volna. Másnap, harmadnap is visszamentem, de végül csak az emléket hozhattam magammal. Az emléket azóta is féltve őrzöm; azt szétbombázni sem lehet.
* Bartolomeus Ramus: De musica practica
** Szabolcsi Bence: A művész és közönsége
lásd még: Pernye András: Zene és közönség
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
