Az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztos intésére Gergely Tiborovics Bogányi a csodazongorához ült és játszani kezdett. A művész Mihail Alexandrovics Berlioz, a Nemzeti Együttműködés himnusza című hőskölteményének Sztravinszkij professzor által megzenésített változatát játszotta. A varázslatos instrumentum hangja betöltötte a termet, a jelenlévők lelke megtelt muzsikával. A lelkesedéstől kipirult arcok, a jövőbe vetett hit hatalmától parázsló tekintetek a miniszterelnök felé fordultak. Az utolsó kristálytiszta hang is szétfoszlott már, de a teremre ereszkedő ünnepélyes csendben Viktor Viktorovics száját nyalogatva mereven ült a helyén. Ekkor váratlan dolog történt. A feszülten várakozó kormánybiztosok seregéből előlépett Andy Georgievics Vajna és érces baritonján énekelni kezdett:
Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok…
A miniszterelnök felesége önkéntelenül dúdolni kezdett:
Jó estét kívánok…
Hangjukhoz most többen csatlakoztak: a terem végében a szikár pénzügyminiszter reszelős kappanhangján, a kultúra fényes tekintetű felelőse repedtfazék baritonján. Nem maradhatott le mellőle táskahordózója sem; kissé érdes, de erőteljesen zengő, mély basszushangja kivált az egyre terebélyesedő kórusból. És nagyszerűen zengtek. A miniszterelnök pulykavörös arccal felpattant:
- Hagyják abba az éneklést! – ordította. Anna Sztyepanovna arcán meglátszott, hogy mindenét odaadná, ha abba tudná hagyni, de nem bírta, így a kórussal együtt férje tudtára adta: a fehérvári huszárok sok kislányt meghágtak. Elénekelték az első versszakot, majd szinte önkéntelenül a másodikat is. Két-három percig hallgattak, aztán újra és újra rázendítettek. Akaratuk, szándékuk ellenére kitört belőlük az ének. Hallgatnak – rázendítenek. Újra meg újra! No, ráébredtek, hogy baj történt.
- Úgy látszik, valami tömeghipnózis áldozatai vagyunk… Talán a csodazongora… - nyögte a Nemzeti Bank elnöke, de nem tudta befejezni a mondatot, a szavak a torkán akadtak, és hirtelen dalolni kezdett:
Jó reggelt kívánok, elmentek a fehérvári huszárok…
Egy jó negyedórával ezután egy teherautó érkezett a Zeneakadémia épülete elé, s felrakták a bemutató valamennyi résztvevőjét, élükön a miniszterelnökkel. Mihelyt a teherautó elindult, az egymást válluknál fogva támogató potentátok kitátották a szájukat, és az utca csak úgy zengett a népszerű daltól. A dolguk után siető járókelők csupán futó pillantásra méltatták a kocsit, nem lepődtek meg – tudták, hogy nem kirándulni mennek, hanem egyenesen Sztravinszkij professzor klinikájára.
A Zeneakadémia környéke hirtelen elcsendesedett, botránynak semmi nyoma. Rend, békesség, egyszóval minden úgy festett, ahogy egy ilyen tiszteletre méltó intézményhez illik.
Hontalan Iván a szemközti kapu árnyékába húzódva lekuporodott kartonpapírból, koszos rongyokból vackolt derékaljára, magára húzta takarónak használt nejlonzacskóit, és már-már elbóbiskolt, amikor három furcsa alak lépett ki a Zeneakadémia művészbejáróján. Egy magas, simára borotvált, finom szürke öltönyt viselő, negyvenvalahány éves, barna hajú férfi. Ferde szájában jobboldalt arany, baloldalt platinakoronák, hóna alatt nád sétapálca, amelynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz, jobb szeme fekete, a bal – hogy, hogy nem zöld, egyszóval: külföldi. Egy öles termetű, de valószínűtlenül sovány, kurta-furcsa kockás zakót viselő, levitézlett karnagyra emlékeztető úriember, arckifejezése – hadd hívjam föl erre a figyelmet – csúfondáros, és egy vadkanméretű, hájas fekete kandúr. A különös társaság elégedetten körülnézett, a professzor külsejű ismeretlen barátságosan odaintett a rémülten pislogó Hontalannak, és a tavaszi holdtöltében elindultak a Majakovszkij utca felé…
vendégszöveg: Mihail Bulgakov (fordította Szőllősy Klára) és Horváth Attila
