Komcsi turnéra indult volna a Zoltán Erikát kísérő zenekar - úgy emlékszem, Joós Pistitől, Erika férjétől kapta a nevet: Erotic együttes - de a hivatal feltételt szabott: csak érvényes ORI-engedéllyel utazhatunk. Kekeckedésnek tűnt, a meglehetősen sikeres tavaszi turné után eszembe sem jutott, hogy bizottság előtt köllene bizonyítanunk zenei felkészültségünket, de köllött. Volna.
Bekerült a turnétervbe a dátum: május 18. Fővárosi Művelődési Ház. Nincs biztos tudásom róla, de úgy hiszem, az utolsó szervezett ORI-vizsga időpontja. Gondoltam, puszta formalitás, de tévedtem: szigorú bizottság akart meggyőződni alkalmasságunkról. Fenyő Miklós volt az elnök, mellette Katona Klári ült (a többiekre nem emlékszem). Formalitás. Barátságosan váltunk néhány szót, mosolygunk, és mindenki mehet a dolgára. De Katona Klári ránk ripakodott: játsszatok valamit! („This is the beginning of a beautiful friendship.”)
Talán a Hotel Mentholt?, én még mosolyogni próbáltam (már a hátam mögött volt néhány Fenyővel abszolvált koncert, és a hátam előtt is; egy évvel később a Zoltán Erikáéhoz hasonló sikerű Szandi-turnéba hívott zongorázni), de Katona Klári nem tágított. Mindannyian tudtuk, az Erotic együttes kizárólag Erika kísérőzenekaraként funkcionál, a koncerteken játszott műsoron kívül nem játszottunk semmit, de énekesnő hiányában abból a repertoárból aligha válogathattunk.
Jobban tettem volna, ha hagyom a fenébe az egész cirkuszt, és lejövök a színpadról, de magam sem tudom miért, zongorázni kezdtem valamit, remélve, hogy a többiek jönnek utánam. Bardóczi Gyuszi annak rendje és módja szerint belépett (hogyne lépett volna be, a Geminiben vagy a Neotonban volt alkalma felkészülni a hasonló zenei megpróbáltatásokra), két gitárosunk azonban csak nézett, mint hal a vízben. Kínos pillanatok következtek. “Rengeteg pénzt kerestetek ezzel a produkcióval, és nem tudtok zenélni!”
Talán célját tévesztett személyes indulat, ellenszenv támasztotta a vihart.
[Néhány évvel később Katona Klári-lemezről volt feladatom kritikát írni a Zenészmagazinba. Olyasmit írtam: a művésznő zeneköltőként könnyűnek találtatott, és erről nem is lenne több mondanivalóm (ez is mondanivaló), ha a Titkaimat nem a magyar popzene történetének csúcspontjaként tisztelném; aki alkotóként részese lehetett annak a lemeznek, nem veheti gátlástalanul kézbe Presser és Dusán arannyá vált pennáját, tudnia kell, a zeneszerzés, szövegírás nem pusztán elhatározás kérdése. „Lárika” rossz néven vette a kritikát. úgy vélte nem vagyok elég kifinomult ahhoz, hogy értékelni tudjam az elém szórt gyöngyöket, Babos tanár úr pedig - férjként és zenei producerként - a sérelmemre elkövetett könnyű (vagy súlyos?) testi sértést gondolta méltó elégtételnek, amit fizikai erőszakban járatos, büntetett előéletű barátai révén szerzett volna meg. A fenyegetés, bár több közvetítőn keresztül is eljutott hozzám, szerencsére fenyegetés maradt.
Ezekkel az emlékekkel birkóztam a Megasztár döntőjében, miközben Tóth Vera a Titkos szobák szerelmét (Presser-Dusán remekmű) énekelte; ütemet tévesztettem, hirtelen fogalmam sem volt, hol tartunk. A tévéfelvételen (jutyúb) jól hallható (1:18), ahogy elemeltem a kezem a zongorától. Talán Vera is hihette: szándékos zenei fordulat; alla capella énekelt tovább, így a hibám (C'est pire qu'un crime.) rejtve maradt a nagyközönség előtt.]
Kláhika ihigykedik, mondta Erdős Péter, amikor szaladtam hozzá panaszkodni; ő vezényelte a túl szexi lányt (Pásztor-Jakab-Hatvani) is. Kedveltem az öreget, okos, művelt ember volt, határozott, élénk színekkel festett világképpel (kétségkívül a vörös dominált), meggyőződéssel, keservesen gyűjtött élettapasztalattal, követhető elvekkel. Ezekért az elvekért vállalt kínzást, börtönt, ami némi erkölcsi megalapozottságot jelenthetett számára.
[Érdekelne az unoka, Vitézy Dávid véleménye az elvekről, erkölcsről, a generációk közti különbségről, vagy Csepregi Éva tisztességről alkotott ideája az Erdős Péter-Szíjjártó Péter (ha mond ez a név valamit) korrelációban, a személyiségfejlődés dallama, ahogy az Erdős Péterbe vetett hit (“Péter hihetetlenül tisztességes ember volt”) Szijjártó Péter iránti rajongásba (“Lenyűgöz Szijjártó Péter munkabírása és a kitartása.”) modulál.]
Otthonosan mozgott a személyes ellenszenv-rokonszenv dichotómiában, hivatali döntéseit is meghatározta, de nyílt volt, szókimondó és egyenes, nem rejtegette a véleményét, vállalta a konfrontációt (talán élvezte is); mindenki pontosan tudhatta, mire számíthat, nem köllött hátsó szándékra gyanakodni. Mostanában ezek az erények felértékelődni látszanak (a hipokrácia, a köpönyegforgatás akkoriban még nem bizonyult keresztény nemzeti értéknek). Zeneesztétikai, művészetfilozófiai tanácsért nem fordultam volna hozzá, de élveztem a beszélgetéseinket; ízesen mesélt a közelmúlt történelméről, kultúrpolitikáról, kulturálatlan politikáról, emberismeretről és nem utolsósorban: a (szocialista típusú) szórakoztató iparról. Előtte nem használtam ezt a szót: menedzser; a szó általa kapott körvonalat mifelénk.
[Később kapott ijesztőbb árnyalatot is: az Éva-Neoton nyári turnéjának első állomására, Balatonboglárra indultunk a Novotel-parkolóból, amikor öreg Zsigulim vízpumpája felmondta a szolgálatot. Baracs Öcsi együttérzően integetett: siess, ötkor hangbeállás. Izgalmas momentum következett, de jött Sanyi bácsi, a maszek sárgaangyal, ott a parkolóban kicserélte a hibás alkatrészt, és már indulhattam is Öcsiék után. Csak pár percet késtem, de a turnémenedzser fenyegetően ott állt a zongora mellett (pisztolytáskával a hóna alatt!) ne forduljon elő még egyszer!
Ő volt Fenyő János.]
Erdős doktor a Neoton Família kettéválásakor arról győzködött, vegyem át Jakab György helyét Éva mögött. Megtisztelő, de lehetetlen feladat volt, Gyuri billentyűsként is nagyszerű, de énekesként pótolhatatlan volt. Professzionális szerződést kínált, szigorú feltételekkel, kötelezettségekkel, nagyvonalú fizetséggel. Ilyesmi ezidőtájt mintha fehér holló.
Én viszont független muzsikusként szerettem magamra gondolni, elkötelezettség nélkül röppeni virágról virágra. A zenében is vágytam a változatosságra, ami egyben anyagi biztonságot is jelentett; rendre sikerei csúcsán lévő produkciókhoz társulhattam. Ráadásul bennem még “élt egy, megengedem, idealizált elképzelés a progresszív zenéről” (a Csend lapjai XIII. fejezetéből idéztem: Nehéz vagy könnyű), arrafelé törekedtem volna.
Saját zongora-lemezt szeretnék; tiszta zenét, bizonygattam a menedzsernek,
[A 19. század második felének és a 20. század elejének zeneírói tiszta zenén olyan zenét értettek, amely semmi más, csakis önmaga, vagyis zene: nem valamilyen szöveget fejez ki. A szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép és értelmes, sokan pedig amellett érveltek, hogy csakis szöveggel együtt lehet képes a zene arra, hogy teljes mértékben kiaknázza a jelentés benne rejlő lehetőségeit. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségességet, a szenvedélyt, a spirituális vigaszt kizárólag tisztán zenei eszközökkel jelenítik meg.]
de Erdős csak cinikusan nevetett: Jakab Gyuri is művészkedni akart, most meg színes tévé van még a WC-jében is. A végső érv pedig így hangzott: Balázs, ha közmegelégedésre ellátja itt a feladatát, kiadom minimális példányszámban a szólólemezét! Gondolkodási időt kértem. Február 21-ig kaptam. A sorsdöntő válasszal aznap kellett Erdős doktort hívnom. Utcai fülkéből telefonáltam. Csepregi Éva vette fel a kagylót. Szia, Éva, Erdős doktort keresem, megígértem neki, hogy ma reggel jelentkezem. Síri csönd, aztán:
“Péter egy órával ezelőtt meghalt”.
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
