Azt hiszem Einstein mondta (szinte biztos vagyok benne), hogy a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is. A relativitáselméletből egyetlen ütemet sem értek, de a zenében ezt a makacs illúziót jól hallom; a zenében a múlt valamiképpen jelen idejű. A hang úgy alakul zenévé, ahogyan az idő történelemmé: emlékezünk rá, s emlékezetünk által adunk neki formát.
A zenéhez tehát nem pénz kell, nem hangszer, nem tehetség, a zenéhez elsődlegesen idő kell.
[In music, we are trapped in time. Each note is gone as soon as it is sounded and it can never be recontemplated or heard again in that particular instance of rightness. It is always too late for a second look, said the Tutor.]
Azonban a zenével biztonságosan múlik az idő, mert a zenész nem bánhat nagyvonalúan vele; odalenne a mensura (nehezen találnánk a ritmust).
A zene Négy perc harminc másodperc!
Ne állj meg soha
Ültem moccanatlanul a hangszer mögött a Kisstadion fénybeborult színpadán, és ahelyett, hogy a nekem rendelt szólamot játszottam volna, lenyűgözve hallgattam a zenét.
[Ez előfordul velem néha nagyszerű zenészek mellett: figyelmező csenddel veszem ki a részem a közös muzsikálásból.]
Az orkeszter pompásan szólt, virtuóz gitározás – Fischer László -, lendületes basszusgitározás – Fekete Samu Tibor -, fegyelmezett kibordozás – Herrer Pál – szenvedélyes és nem kevéssé látványos dobollás(sic!) – Dorozsmai Péter – hallatszott, de a protagonista! – Balázs Fecó! -: a Hammond-orgonából áradó erő ragadott magával! Tolultak az emlékek [a mester (ő itt kevéssé konkrét személy), az emlék és az élmény összevonásából keletkeztetett szép szavával: emlények]: ahogy álltam kockás flanelingben, csöves farmernadrágban, a császárkörte-likőrös üveget szorongatva; mintha fekete bárány, a Bosnyák téri Rózsavölgyi kertmozi ócska nézőterén.
„A koncerteken minden este az első sorban álltam, és üvöltöttem, ha szólt az én zeném.” Ez irigyelhető ettől a nemzedéktől: fiatalságu(n)k közösség-élménye.
Kevesen voltunk; aznap választani kellett: Boney M a Kisstadionban [motívum!] vagy Korál a Rózsavölgyiben. Ahogy Fecó kijött a színpadra, néhány erőteljes, de odaillő mondatban (ő is szorongatott félig üres üveget) összefoglalta a rockzene szubsztanciáját, felemlítvén a Boney M-et, szórakoztató ipart, diszkót, pléjbekket, ilyesmit. Aztán odalépett az orgonához.
És: a Hammondból áradó erő magával ragadott…
Amikor az utolsó hang is szétfoszlott már (de nem is foszlott szét; valahogy ott visszhangzott a kiürült nézőtér fölött) visszasétáltam a színpadra, felidézni, elraktározni a friss emlényeket, Horváth Attilát találtam ott, szomorúan elgondolkodva üldögélni. Kérdés nélkül kezdte mondani:
„Annak idején mindannyian a muzsikálás, az önkifejezés öröméért akartunk színpadra lépni, dalokat írni. Meg akartuk mutatni magunkat a világnak. Ez akkor természetes módon működött. Miután egyre többen lettünk, úgy gondoltuk, akkor leszünk érdekesebbek, akkor fognak odafigyelni ránk, ha megmutatjuk, hogy mi mást is tudunk, mint a többiek, nekünk van saját arcunk, különbözünk másoktól. A mai zenében, mintha egy fordított folyamat zajlana: felejtsük el azt, amit mi a saját magunk egyéniségéből adni tudnánk, idomuljunk azokhoz, akik már sok lemezt eladtak, csináljunk mi is olyat, mert akkor majd biztosan ránk is kíváncsiak lesznek. Ez szerintem nagyon egészségtelen folyamat, uniformizálódik a dolog, teljesen egyforma produkciók születnek, amiket aztán egyszeri hallgatás után el is dobunk, mert jön a következő ugyanolyan.
Igazából ez a trend akkor kezdődött, amikor az ősidőkben fölfedezték, hogy ebben a dologban pénz van; születik egy műfaj, amire sok ember kíváncsi. Annak idején voltak a lemezcégeknek úgynevezett A&R (Artist and Repertoir) menedzsereik, akik jártak koncertekre, hátha fölfedeznek egy olyan zenekart, amelyik eladható. Ma már gyártják a zenekarokat, nem tehetségkutatás folyik, hanem „sztárgyártás”. Ez ellene dolgozik mindannak, amit eddig természetesnek vettünk.
Annak idején, egy-egy lemez megjelenése nagy esemény volt, vártunk rá, készültünk rá. Ma már olyan méretű tömegtermelés folyik, hogy ekkora várakozás már egyetlen lemez megjelenését sem előzi meg. Sokkal több lemez jelenik meg, mint amennyit nem csak anyagilag, de idővel és befogadóképességgel követni tudunk. A zeneipar viszont nagyon intenzíven, agresszív reklámmal próbál a legújabb termékének vásárlóerőt toborozni. Ez is agymosás, de ennek gazdasági okai vannak.
Az egésznek igazából nincs köze művészethez, zenéhez. Egyéniségeket keresni kockázatos. Ha most akarnánk elindítani a pályán egy Janis Joplint, az annyira megosztaná a közvéleményt, hogy abban benne lenne a bukás kockázata.
Merem mondani, hogy most még rosszabb a helyzet, mint amikor annak idején nekünk egy sanzonbizottságon vagy Erdős Péteren kellett keresztülverekedni magunkat, hogy nyilvánosság elé állhassunk. Akkoriban volt néhány szempont, amire fel lehetett készülni, körülbelül tudtuk, hogy mi az, amit lehet, mi az, amit nem. Meg kellett kötni bizonyos kompromisszumokat, és utána vártuk, hogy a Nagyember rábólint-e, vagy élből ellenszenvesek vagyunk neki, és többet nem rúgunk labdába. Most nem politikai, hanem gazdasági meg mittudoménmilyen szempontok szerint döntenek, de ez most még kiszámíthatatlanabb.
Mi azt hittük, hogy ha nem egy rádió, televízió, lemezgyár lesz, akkor sokszínűbbé válik a világ. Most rengeteg kereskedelmi csatorna van, de abszolút ugyanolyan mechanizmusok működtetik mindet. Az egymással versenyhelyzetben lévő médiumok egymást másolják. Ebben a helyzetben a közönségnek nincs választási lehetősége.
Ezért elmész egy kis klubba, ahol húsz ember ül, issza a sörét, és tetszik nekik, amit a kétezer forintos gázsiért a zenekar ott produkál. És bármelyik klubba mész el, nagyjából ugyanezt tapasztalod. Tehát nem lett mindenki torzított agyú bunkó, csak nem egy (Kis)stadiont fog megtölteni egy zenekar, akit mindenki szeret, hanem sok tehetséges muzsikus pici klubokban fog örömet szerezni húsz embernek. A dolog lényege mindig is ez volt. Ez a zene valamikor a kis klubokból indult, hatalmas népszerűségre tett szert, eljutott a stadionokig. A stadionok azt az intimitást, ami ennek a zenének alapfeltétele már nem tudják nyújtani. Innen nincs tovább. A következő lépés az lesz, hogy vissza fog menni a kis klubokba, ott fogja újból megtalálni önmagát.”
A Kisstadionból vissza a Kisklubba (legyen ez a kis klub a Nyitott Műhely); ez tetszik, gondoltam, de az ellentmondás - utolsó hangként - még ott visszhangzott a kiürült nézőtér fölött.
