A korszak. amibe beleszülettem nem ígért nagy változásokat, legalábbis a felszínen nem fodrozódtak még a hullámok; a megszokott világ, hidegháború, rakétaválság, hiánygazdálkodás, ilyesmi.
Aztán hirtelen, váratlanul? megváltozott a rendszer. Ki változtatta meg? Mit változtatott? Magától változott? Egyre kevésbé látható, de az biztos, hogy a változástól jobbat, többet vártam (illúzió).
[A második rendszerváltás (2010) kevésbé homályos, látom, ki változtatott, mit; bár ne tette volna.] Volt időm ezen morfondírozni, mert úgy esett, hogy a zenélésbe kissé belefáradván
- zeneipari szakmunkásként a műélvezet csökken, ha a zene önmagunk feltérképezése, az én öntérképemen a zenéhez vezető út halványult el -,
kislányunk kisöccsének születését kihasználva főállású apa lettem.
Talán kisebb, mint az anyaság (a szűzanyasággal nem szöszölnék itten), de apának lenni! igazi csoda. (Ezért (is) viszolygok a “feláldozta egyszülött fiát” kezdetű rémtörténetektől.)
Fürösztöttem, pelenkáztam, etettem, büfiztettem, vártam rémülten Györgyi nénit, a gyerekorvost, babakocsiztam a friss levegőn, játszottam, felolvastam, meséltem; ma úgy mondanánk: minőségi időt töltöttem a gyerekeimmel, a családommal.
Kívül is bizakodó voltam: reméltem, Magyarország előre megy, legalábbis közelebb kerülünk - a többes szám első személy indokoltnak látszott – Európához, talán hittem is a jobbító szándékban; nem látszott opciónak a gátlástalan (szellemi) környezetrombolás (bár édesapám mondogatta: várjuk ki a végét).
Belül pedig újra keresni kezdtem a zenét.
A gyermekeim révén újra hinni kezdtem a B-dúrban.
Megint zongorához ültem, gyakorolni kezdtem (ez hatéves korom óta nem sűrűn fordult velem elő), Bachot, Mozartot, Beethovent, Bartókot játszottam; próbáltam komolyan venni a zenét.
A mindennapi zenénél többre vágytam. És jó lett volna visszahallani saját magam. Nem mindent és mindenkit túlharsogva – sosem vágytam arra, hogy elöl vagy egyedül álljak, üljek (állva pisálok, ülve zongorázom) a színpadon -, hanem: az együttzenélés;
Heller Ágnest idézve: egységes világlátás – közös éneklés*.
Az én zenémet nem szólista, frontember és kísérői, hanem együttes szólaltatja meg, zenekar, ahol mindenki egyenrangú; alkotó közösség [rock authenticity].
[Az első táncdalfesztiválon a televíziós rendező nem zenekarként kezelte a beategyütteseket, hanem kiemelték az énekest, előre vitték, a zenekar pedig a szólista mögött helyezkedett el.** Az áthallást (ne keverjük a politikába a politikát?) a rockzene pompás kifejezőeszköze, “az elektromos úton abnormálissá növelt hangerő” kiemeli.]
Hangokat (egyetlen hang önmagában még nem zene, nem jelent semmit, de ha rögtön utána játszunk egy másikat, már mozdul bennünk valami), motívumokat, frázisokat, dallamokat, akkordokat rakosgattam, dalok születtek (“apának lenni igazi csoda”). A külvilág bátorított: fényes szellők lengedeztek, beköszöntött az önkifejezés szabadságának szűkre szabott évtizede. (Aki a hatalomnak kedves üzeneteket önkifejez, annak ez az időszak persze hosszabbra nyúlik.) Nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a kultúrában az ízlés, az eredetiség, a tehetség, az alkotó- és kifejezőerő, a progresszivitás dominálhat, a hangnemváltás tisztán hallható lesz
[még a mindennapi tárgyi világ szépségének visszatükrözésére alkalmas, kritikai-ellenzéki szándékú beat-, pop-, rockzenében is], és
a giccs ízlésmintává válását, az illiberális művészet (oximoron!) kifejlődését - ahogy Szakcsi Lakatos Béla! a Magyar Zene Háza! Bogányi-féle “csodazongoráján”! a Piros volt a paradicsomot! (megannyi förtelmes szimbólum!) pötyögi -, az állami kitüntetések névsorának perverz cinizmusát, a kényszeres névadás hangsúlyozta értékválságot (Máté Péterről zenei díjat, Póka Egonról zeneakadémiát?! de a Szakcsi rádióra is várni kellett volna néhány évtizedet, amíg időtállónak bizonyul a vélt vagy valós érték) nem muszáj megérnem.
De a zene közügy (megint az áthallás!), nem lehet a zenész magánügye; hallgató nélkül nincs zene. Társak nélkül pedig nincs együtthangzás. Zenésztársakra a Gerendás Péter Társaságban találtam. ÖRÖMZENE!
Már a próbákat hallatlanul (tréfa!) műélveztem; együtt muzsikáltunk
[“a zene kapocs az emberek között]!
Eleinte nem volt szignifikáns különbség próba és hangverseny között. Az Eötvös klubban kezdtünk keddenként játszani, a színpadon többen voltunk, mint a nézőtéren a ránk kíváncsiak. A bevétel volt a miénk, tehát nem kerestünk pénzt (később: Pénzt). De pompás érzés volt pusztán az örömért zenélni; örömzene - a gázsi hiánya.
Tegnap hallgattam a Rádió Bézsben Gerendás Pétert, és – bár mennem kellett volna dolgaim után – ott ragadtam a számítógép előtt [online rádió], feltoluló emlékeimet rendezgetve.
Éveken keresztül játszottam a Gerendás Péter Társaságban, (Kassai söröző, Víghajós John Bull Pub!) de csak mostanában tudatosult bennem, mennyi mindent tanultam az alatt az időszak alatt zenéről, ízlésről, „együttmuzsikálásról”.
Még mielőtt valaki úgy gondolná, természetellenes vonzalmat érzek a jóképű „cuncimókus” iránt, sietek leszögezni: a főhősön kívül a zenekarban hosszabb-rövidebb ideig szereplő nagyszerű muzsikusok, Giret Gijo, Szentmihályi Michel, Lengyelfi Mikus, Zsoldos Dedy
(amikor Sárosi Katalin, Dedy édesanyja egy alkalommal meghallgatta a koncertünket, utána odajött hozzám, megölelt és azt mondta: szépen zongorázol; zenetörténeti momentum!)
hatásának is meghatározó jelentőséget tulajdonítok.
Azt hiszem, abban az időszakban alakult, kristályosodott ki a zenéről alkotott véleményemet mai napig meghatározó szakmai-kritikai értékrendem. Azóta tudom, hogy Gerendás Péter úgy énekel, mint nagyon kevesen errefelé, nagyon jó érzékkel, ízléssel, tehetséggel, hallható tisztelettel a Zene iránt (Gerendás Péter mint metafora).
És hirtelen, váratlanul? (meghökkentően rövid idő múltán)újra megváltozik a (hang)rendszer;
a derűs (B-)dúrból sötét mollba modulál. Förtelmes kakofónia támad, a nemzeti bárdok többsége a vértanúk dala helyett a király dicsőségét zengi, fülsértőn, ahogy a torkán kifér.
De vakmerőn, s hívatlanul előáll egy ősz bárd (kobzán a dal magára vall), s ez ige hallatik: Kikérem magamnak ezt a hangnemet!
*Heller Ágnes: Egy film tizenévesekről - negyvenéveseknek
**Kappanyos András: Az ellenkultúra domesztikálása
Részlet a Csend lapjai című könyvből
