A Balatonföldvári Pártüdülő mintha földi paradicsom; portaszolgálat, őrzött parkoló, elkerített strand, vitorlás jacht (újkori szimbólum), a MOKÉP legfrissebb filmjeit játszó házimozi, biliárdszoba, edzőterem (1980-at írunk!), pompás ellátás, a presszóban – ott játszott a zenekar négytől tízig, remek beosztás, napközben nyaraltunk, este még mehettünk az éjszakába –, a skót whisky, az orosz vodka, a francia konyak mellé amerikai cigarettához jutott fillérekért a pártapparátus (tekintélyparancsoló fogalom bennfenteseknek) beutalt dolgozója.
[Akkoriban az Egri Dohányipari Vállalat a Symphonián (szűrős, szűrőtlen) kívül, licencszerződéssel Marlborót is gyártott, ha jól emlékszem harminchat forintba került a trafikban, azt töltötték Pártkongresszus feliratú dobozba az elvtársaknak.]
Felmerülhet a gyanú, hogy ezt a különleges szerződést – százötven forint volt naponta a gázsi (a tanári fizetés havi két-háromezer) plusz teljes ellátás – elvtársi párt(!)fogásnak köszönhettük, a valóság azonban kevésbé becsületbe vágó; Lukácsi Laci, az Alfa együttes vezetője ajánlott be minket OSZK-s ismerősei jóindulatába – köszönjük; életre szóló emlék.
Szívesen írnám: zenekarunknak szép sikere volt, de túlzásnak is túlzás lenne. A délutáni kánikulában a presszó üresen tátongott, csak közvetlenül a vacsora előtt és után népesült be, de akkor sem zenét hallgatni jöttek a vendégek. Pedig.
Az általunk progresszívnek ítélt zenei irányzatok gyöngyszemeit játszottuk, jó hangosan, mit sem törődve a cultural backgrounddal.
[A rockzene a tizenévesek közkedvelt irányzata. Hódításának igazi színterei a nagy tömegeket lázba hozó koncertek, ahol a lázító rock elsöprő élménye mellett agresszivitása, a szövegek jellemző zaklatottsága, túlfűtöttsége mellett a mesterséges konfliktusok, indulatok keltése, a negatív társadalmi nézetek szuggerálása is megjelent.].
Az önfelismerő rockforradalmárok visszaemlékezéseinek tükrében - na és a helyszín!; az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Bizottsága (Petőfiről is elnevezhették volna?) is Földváron üdülhetett – akár a fennálló társadalmi rendszer megdöntésére irányuló megmozdulásnak, a hanyatló nyugat! felforgató üzenetének is tűnhetne a műsorválasztásunk, de sajnos szó sem volt ilyesmiről.
A hetvenes évek vége felé a beat-mozgalom már kifulladt, elzúgtak forradalmai, és szabadságát nem vívta ki. Az illúziók elvesztek. A hőskor ellenállói beilleszkedtek, betagozódtak, beépültek, beszivárogtak, beolvadtak a rendszerbe, alkalmazkodtak a kihívásokhoz, csöndben elfogadva a cserébe kapott kiváltságot, engedményt, jutalmat. Ahol nincs mit legyőzni, ott nincs művészet - ez a gondolat sértheti a legújabb kor hatalompárti rockereinek (oximoron!) fülét, viszont a 3T-korszak aktualizálására fittyet hánynak (a három t-ből a középső mintha kimaradna a keresztény-nemzeti kulturkampfból). Nem vagyok benne biztos, hogy Aczél elvtársnak (nem egy demeterszilárd; nagyobb formátum) volt kiérlelt koncepciója a beatzene társadalmiasítására (Erdős Péternek volt, erre később még visszatérek), de arra emlékszem, hogy súlyos zeneesztétikai kifogásai voltak: “a táncdalok muzsikája a zene megcsúfolása”.
Hát mi épp’ a tánczene ellen lázadtunk a földvári pártüdülő présszójában.
[A beat-rock pedig egyszerre válik ifjúságszociológiai és zeneesztétikai problémává, a műfaj a giccsesnek minősített tánczenéről leválva, annak pozitív ellenképévé magasztosul.]
Elképzelhetetlen volt, hogy Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Szécsi Pál és a Tánczenei Stúdió dalait játszuk, helyette bonyolult instrumentális kompozíciókat, nagyívű hangszerszólókat élvezhetett (volna) az üdülni vágyó. A vezetőség feltűnő liberalizmussal tűrte-támogatta művészi hitvallásunkat (többszörösen árnyalt kifejezés). Módos elvtárs és Bolygó elvtárs - ők voltak a pártállam ügyintézői, előbbi az üdülő igazgatója, utóbbi a helyettese - néha betévedt a presszóba, olyankor elegáns dzsessz-sztenderdekkel hígítottuk a (tánczenei) koktélt. Mondták, hogy kicsit halkabban, meg hogy fogyasszunk kevesebbet az alkoholtartalmú italokból, de semmi feszültség; nem fedezték fel bennünk a rendszer ellenségét.
A balatonföldvári MSZMP-üdülő tehát frekventált hely volt. Sűrűn látogatták a korszak potentátjai, és közismert, hírneves személyiségek.
[A celebritás csak később kap fogni vajszínű árnyalatot, az ismertség többnyire, (társadalmi)rend szerint kulturális megalapozottságú volt; a bulvarizmus ópiuma nem szivárgott át a szocialista néplélek ártalmára a Vasfüggöny túloldaláról, a korszellem népszerű, tisztelhető közszereplőket (újbeszél) népszerűsített, nem jött még el a gúnyolható vagy szánható, a figyelmet feltűnő ostobaságukkal, gátlástalanságukkal önmagukra felhívó médiasztárok, megosztó személyiségek (szóösszetétel!) ideje - az üdülőben találkoztam például először Somló Tamással.]
Egy zenekari szünetben például Regős István a Magyar Televízió [a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vagy a még rémisztőbb Közszolgálati Közalapítvány elnevezés – és ami mögötte van! – még nem borzolta az idegeinket] szerkesztő-riportere kopogtatta meg a vállamat: mit szólnátok egy koncerthez a kalocsai női börtönben?
De erről majd a következő tételben.
vendégszöveg: Lendvai Ildikó, Alberf Camus, Aczél György, Ignácz Ádám: Milliók zenéje: Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
