Tegnap jó napom volt.
A Sanremói Fesztivál döntőjét néztem,
[Sosem hagyom ki, élvezettel figyelem minden momentumát: a műsorból tévén keresztül is áradó derűt, érzelemgazdagságot, intelligens bátorságot, kifinomult eleganciát, toleranciát, emberséget; a hangulat magával ragad. Ilyen pompás zenekart – in diretta! -, és hangtechnikát is ritkán hallani televíziós műsorban (a látvány külön fejezetet érdemel), még a legkényesebb triangulum-ütés is kristálytisztán, tökéletes arányban, térben hallható.
Nincs nemzeti összehasonlítási alapom – a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (sic!) által rám oktrojált műsorokat képtelen vagyok nézni -, de kétrészes riportműsorban meghallgathattam a Magyar Zene Háza (vigyázat! metafora!) igazgatójának (álruhában az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának ellenőrzéséért felelős kormánybiztos) kedvcsinálónak szánt erőfeszítését; hát inkább az Olasz Zene Házába látogatnék.
de délután még a Roma is játszott.
[Amióta nemzeti lett a magyar foci, a családi tradíciók és a féltve őrzött személyes emlékeim dacára már nem nézem, inkább az Olasz Futball Házába látogatok.
A meccs a himnusszal kezdődik - de nem kigyúrt, kopasz, tetkófejű futballszurkolók gyalázzák a nemzeti himnuszt, szó sincs egyvérbőlvalókvagyunkról, az As Roma sem egy neonáci focicsapat (ugye, Gábor György, Professzor Úr? ) és Antonello Venditti, a dal szerzője sem egy ismerős arc(!) – és a lelátón lelkesen éneklő jóarcú embereket mutat a kamera. Köztük Damiano David, a Sanremói Fesztivál tavalyi győztesének, a Måneskin együttesnek az énekese.
A zenekar nemrég Magyarországon is járt, nem utolsósorban az Orbán Viktor-féle homofób törvény ellen tiltakozva az MTV-gálán. Gondolom Rákay Philip egykori zenetévésből kikelt nemzeti keresztény mozgalmárnak és kollegáinak sokatmondó tény: a Måneskin az Eurovíziós Dalfesztivált is megnyerte, hatvan országban, köztük az USA-ban vezették a slágerlistákat.
(Sajnos Zaniolo gólját a bíró nem adta meg; maradt a döntetlen.)
