Ahogy levegője fogytán befordult a sarkon, már biztos volt benne, nincs hová menekülnie; mindenfelől üldözői veszett ordítozását hallotta. Reszkető kezébe temette arcát, mintha elrejtőzve a rá váró gyötrelmek elől, és a reménytelenek utolsó menedékeként imádkozni próbált. A mindenható istenek helyett a mindenható emberekben hitt. Az érinthetetlen kiváltságosokban, az egyenlőknél egyenlőbbekben, akik közé tartozni vágyott. Meg is tett mindent, amit a diktátor kért tőle, pillanatnyi kételkedés nélkül. [A lelkiismeret a gyengék mentsvára.] A sovány, rongyos, emberi mivoltukból kivetkőztetett nyomorultak fenyegetően vették körül, szemükben fokozhatatlan gyűlölet lángolt.
Ezek nem nyúlhatnak hozzám! Én vagyok a képviselőjük! Ezeknek nincs joguk engem elítélni. Egyáltalán nincsenek jogaik! Ezek nem emberek! Ember az, akinek nagy háza, nagy autója, sok pénze van, a Családhoz tartozik, alacsonyabb rendű egyedeket irányít! De ezek a senkik föllázadtak, bosszút állnak! Kinek mije van, annyit is ér – de ezeknek a bosszún kívül nincs semmijük!
Kétségbeesetten felemelte a fejét, értetlenül bámult a dühtől eltorzult arcokba. Nemrég még együtt meneteltek fel-alá a városban békés egyetértésben: Nem leszünk gyarmat! Aki agresszív [nincs vessző!] fél! Mi nem félünk! Élő isten!...
Látta rajtuk, nem várhat tőlük kegyelmet. Az egykori hívek a legkegyetlenebbek; nekik saját elvakult ostobaságukkal, gerinctelenségükkel is le kell számolniuk. Hörögve, vicsorogva vették körül, ütötték, ahol érték. Ott fetrengett a saját mocskában védekezésre képtelenül, aztán elvesztette az eszméletét…
Ahogy az üldözők között befordult a sarkon, már biztos volt benne: a békemenet célba ért. [Bármi is volt a célja.] A farkassá vált birkák üvöltve gyűltek a rettegve földre rogyó pásztoruk köré. A kiszolgáltatott tömegek józan ítélőképességét rajongássá formáló forradalmi hevület [ami hatalomban tartja a nép nevében küzdő zsarnokot], fokozhatatlan gyűlöletté változott. A rezsiharc gátlástalan szemfényvesztésnek bizonyult, nem maradt hinnivaló, már minden Nemzeti Jelszó kibírhatatlanul hamisan hangzott.
És a hiszékeny ostobaság, a tudatlan tájékozatlanság vagy a vakbuzgó hit mégsem védett meg bennünket, igába hajtott barmokat. [Az istenadta nép mégsem oly boldog!] Hiába ordítoztuk lelkesen, egy a tábor, egy a zászló, semmink sem maradt! Amink van, annyit is érünk – és a bosszún kívül nincs semmink!
Viszolyogva bámulta a sovány, rongyos, emberi mivoltukból kivetkőztetett nyomorultakat, a szemükben nem látott mást, csak fokozhatatlan gyűlöletet. Ez a mi képviselőnk?! Undorodott a saját mocskában fetrengő alaktól, akin látszott, képtelen felfogni, hogy ellene fordult a szabadságharc. [A lelki, vagy a fizikai kín lehet az elviselhetetlenebb?] Hörögve, vicsorogva ütötte, rúgta, ahol érte, még az után is, hogy a képviselő elveszítette az eszméletét.
Hát a rezsiharc áldozatokkal jár, gondolta keserűen, de nem érzett elégtételt, megkönnyebbülést, csak sivár reménytelenséget...
