Ültem moccanatlanul a hangszer mögött a Kisstadion fénybeborult színpadán, és ahelyett, hogy a nekem rendelt szólamot játszottam volna, lenyűgözve hallgattam a zenét.
[Ez előfordul velem néha nagyszerű zenészek mellett: figyelmező csenddel veszem ki a részem a közös muzsikálásból.]
Az orkeszter pompásan szólt, virtuóz gitározás – Fischer László -, lendületes basszusgitározás – Fekete Samu Tibor -, fegyelmezett kibordozás – Herrer Pál – szenvedélyes és nem kevéssé látványos dobollás(sic!) – Dorozsmai Péter – hallatszott, de a protagonista! – Balázs Fecó -: a Hammond-orgonából áradó erő ragadott magával! Tolultak az emlékek [a mester (ő itt kevéssé konkrét személy) - az emlék és az élmény összevonásából keletkeztetett - szép szavával: emlények]: ahogy álltam kockás flanelingben, csöves farmernadrágban, a császárkörte-likőrös üveget szorongatva; mintha fekete bárány, a Bosnyák téri Rózsavölgyi kertmozi ócska nézőterén.
„A koncerteken minden este az első sorban álltam, és üvöltöttem, ha szólt az én zeném.” [Ez irigyelhető ettől a nemzedéktől: fiatalságu(n)k közösség-élménye.]
Kevesen voltunk; aznap választani kellett: Boney M a Kisstadionban [motívum!] vagy Korál a Rózsavölgyiben.
Ahogy Fecó kijött a színpadra, néhány erőteljes, de odaillő mondatban – ő is szorongatott üveget - összefoglalta a rockzene szubsztanciáját, felemlítvén Boney M-et, szórakoztató ipart, diszkót, pléjbekket, ilyesmit. Aztán odalépett az orgonához.
És: a Hammondból áradó erő magával ragadott…
