Vigyázat! Allegória!
A Háttér-rovatban immár hosszú-hosszú ideje a magyar könnyűzene-ipar szerkezetét elemezgetjük. Próbálunk ráismerni az infrastruktúra fontos szereplőire, megismerni szándékaikat. Igyekszünk felismerni a mozgatórugókat, a kínálatot, a színvonalat meghatározó szempontokat, felmérni a pop-piac szereplőinek mozgásterét. De az utóbbi időben komoly zavar támadt a zenésztársadalom identitás-tudatában. Már mi magunk sem igazán tudjuk, ki számít zenésznek, ki nem, mint ahogy lassan abban sem lehetünk biztosak (én legalábbis egyre bizonytalanabb vagyok), hogy amit a rádiókban, hanglemezeken, diszkó-klubokban, és mindenütt a nap huszonnégy órájában hallunk az zene-e valójában, s ha igen, akkor mitől az. Magyarországon a hanglemez eladási siker-listákat lemezlovasok kiadványai vezetik, s ezzel a beat-pop-rock zene fejlődése beteljesedni látszik. Kár, hogy a Világpiac nem tud a mi tökéletes zenénkről, sokan még mindig hangszerekről, hangversenyekről, dalokról beszélnek, még mindig azt hiszik, hogy Sir Paul McCartney, Carlos Santana, Sting, és a többi elaggott hippi az igazi zenész. Nevetségesen idejétmúlt erőfeszítéseik eredményeképpen sorban jelennek meg lemezeik, az elavult eljárás során többen próbálnak együtt muzsikálni, hangszereiken eljátszva indokolatlanul sok harmóniából, verse-ből, refrénből álló anakronisztikus kompozícióikat, miközben az énekelt szöveget is gondolatok közvetítésére próbálják felhasználni. Ezekből az albumokból ugyan több millió példányt értékesítenek szerte a világon, a sikeres felvételeket hatalmas (gazdaságilag is sikeres) rádióadók játsszák - igaz ezek legnagyobb része felnőtt-adó - az AOR (Adult Orianted Rock) a nem tinédzser-központú popzene gyűjtőneve, soroljuk például ide, a nemrég a Petőfi Csarnokban erőlködő Toto-t! -, de büszkén jelenthetjük: nem nálunk, nem Magyarországon! Mi már az új idők új dalait hallgatjuk, túllépve a zenetörténet ásatag értékein, feledve melódiát, harmóniát, dinamikát, tulajdonképpen mindent, amit egykor esztétikusnak, élvezhetőnek hittünk a zeneművészetben. Persze néhányan még itthon sem értik a változás nagyszerűségét, ők képesek megtölteni lelkesedésükkel a Kisstadiont Sting budapesti fellépésekor, és tájékozatlanságukban mondjuk Pat Metheny lemezt vásárolnak. De előbb-utóbb mindent elmos az új kultúra özönvize, semmi nem marad a régiből. Hogyan jutottunk idáig?
Mindeddig nem gondoltam rá, de most már értem: a pléjbek jelenség természetes következménye a d.j.-ék előadóművésszé nemesedése. Megmagyarázom: 1. Ha a kép és a hang különválik, akkor a közönségnek végülis teljesen mindegy, hogy ki tátog a hangzó anyagra (sőt, előnyösebb, ha nem csúnyácska, kevésbé vonzó, ámbár remek hangú, csodálatosan éneklő lányt, fiút /lányokat, fiúkat/ lát, hanem ragyogóan kimunkált, bámulatosan mozgó-táncoló szexuális bombázókat). 2. Ha már az előadó személye nem kötődik a zenéhez (azzal sem mondok nagy újdonságot, hogy tulajdonképpen a technikai fejlődés eredményeképpen a Zenész közreműködése sem alapfeltétel – ugye?) akkor bárki képes lehet pótolni a hiányzó idolt, betölteni az űrt, ami a pop-rocksztárok funkcióinak átértékelődése révén támadt. 3. Tehát kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a diszkók közönsége által rajongva tisztelt lemezlovasok lépjenek a tátogó műanyagbábok helyére. A dolog még érthetőbb, ha tudomásul vesszük, hogy egy diszkóklub már jóval több, mint egyszerű szórakozóhely. Az ott hallható zene és a köré épített szubkulturális környezet a fiatalok számára a beat- és a rockzene történetében is meghatározó, az éppen érvényes értékrend, hierarchia ellen forduló, világmegváltó lázadás kerete. Ily módon az elektronikus gépzene sokkal több, mint a popzene egyik ága. Ezért beszélhetünk progresszív, underground tánczenéről, hallunk „újfajta, felszabadult világról. Guy Ornadel, híres-neves dancemester mondja a FREEE Magazin júniusi számában: „A dance angliai robbanását az a fiatal generáció indította el, melynek tagjai már picit unták a rockot. Az ectasy megtette a dolgát, és a többi már ismert… Itt, most elmélkedhetnénk a zene szerepéről, az elszállásról, lebegésről, belassulásról, spirituális törzsi szertartásról, hi-tech futurizmusról és így tovább, de ez a gondolatmenet kivezetne a Háttér-ből, inkább térjünk vissza a lemezlovasokhoz, az arány- illetve szereptévesztéshez…
Persze, hogy nagyon komoly feladat a diszkóklubban táncoló sokaság hangulatának emelése, nagy felelősség az egymást követő zeneszámok kiválogatása, sorbarendezése, átkeverése, a kívánt tempó biztosítása, de ez nem zeneművészet, ez egy másik területe a szórakoztatásnak. Most mégis lemezlovasok nevén megjelenő albumok vezetik a slágerlistákat, már nem dalokról, hanem track-ekről beszélünk, a sikeres d.j.-ék nem feltesznek egy-egy lemezt, hanem játszanak a partykon (csak azt nem tudom, hogy akkor a lemezjátszó mit csinál), és művészi koncepciójukról nyilatkoznak a médiában. Olyan ez, mintha a könyvtáros kapná a Nobel-díjat, mert jókor adta a kezünkbe mondjuk a Száz év magány-t.
Pedig a modern tánczenére olyan nagyon nem is lehetünk büszkék. A zenei teljesítmény elég nehezen érhető tetten a „dance szcénában”, például D.J. Budai, Sterbinszky - DJ. JESZI, ha mond ez a név valakinek valamit - és a többiek műalkotásaiban. A lemezek legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy folyamatos. Nincs szünet a dübörgésben, és ahogy én értem: pontosan ez a cél. Minél felkészültebb, tehetségesebb egy didzsé, annál zökkenőmentesebb az átmenet. A tempó sem gond, mert a különböző irányzatokon belül nincs kívülálló számára érzékelhető jelentős eltérés. A felvétel több mint hetven perce alatt nem hallunk egyetlen akkordot sem (tudjátok: legalább három különböző magasságú hang egyidejű megszólalása), de minek is kellene az összhang, hiszen dallam sincs. Akkor mi marad a zenéből? Naná, hogy a ritmus. Tehát van mindenféle loop, körbe-körbe, lehetőleg az egész lemezen ugyanaz a tempó, (talán ugyanaz a dob-pattern is, de ebben nem vagyok biztos, mert bevallom őszintén: én nem tudtam végighallgatni mind a tizennyolc művet) és a legnagyobb változást a kimaradó percussion sávok hiánya, az abbamaradó, aztán újrainduló basszus, az analóg szűrők folyamatos állítgatása, esetleg az időnként értelmetlen szövegrészletek gajdoló géphang „éneksáv”-ja jelenti („The music is power…”). „Hát, ami szép az szép – de ez nem az…”
Persze, hogy a kiadók örömmel jelentetik meg sorra hasonszőrű kiadványaikat, hiszen – gondolom – fillérekért készülhet egy-egy belőlük. Nem kell professzionális stúdió, nem kell sok stúdió-idő, nem kell zenész, szövegíró stb. Tehát a dolog kifizetődik, de vajon teljes lehet a műélvezet? Yehudi Menuhin azt írja: “… tulajdonképpen a zene maga az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál…” Csak azt nem tudom, hogy mi jár azoknak a fejében, akik ezt és csak ezt hallgatják.
Az eredeti szöveg a Zenészmagazinban jelent meg húsz évvel ezelőtt
