Szeretném, ha a „régi iskola képviselői” kifejezés bekerülne a köztudatunkba, és azokat az igazi zenészeket értenénk alatta, akik saját kezükkel, valóságos hangszerek megszólaltatásával, valamiféle misztikus világformáló küldetéstudattal (tehát nem a pillanatnyi siker napjaink talán legerősebb motivációjától hajtva) játszanak, a zenehallgatás kifinomultabb élményét nyújtva az ilyesmire még fogékony, lelkes kisebbségnek. Ilyen anakronisztikus hősöket leginkább a „nagy generáció” tagjai között találunk. A beatkorszak három legjelentősebb honi együttese ebben az esztendőben közös koncerten lép a publikum elé a Népstadionban. Az előző fejezetben Zorán (Metró együttes) gondolatait olvashattátok, most következzen Benkő László az Omega képviseletében:
- Elkerülhetetlen, hogy amikor a könnyűzene helyzetét elemezgetjük, kitérjünk az alapvető társadalmi, politikai változásokra, elsősorban a pop-rockzene kifejlődésének körülményeit felidézve. Az előző rendszer alatt a hiánygazdálkodás keretein belül működő zárt piacon az utolsó másfél évtized konszolidációja egyre több lehetőséget adott arra, hogy az emberek önállóan vélekedjenek - már nem kellett annyira „bújtatni az üzenet”. Kialakult a hatalom feltételei mellett a könnyűzenei életet irányító réteg is - ezek nem hülye emberek voltak, a hétköznapi gyakorlatban tanulták meg, hogy lehet az adott politikai körülmények között „tiltani, tűrni, támogatni” -, s velük szemben kikupálódott az a művészcsoport is, amelyik fel tudta velük venni a versenyt, legalábbis csörtére tudta kényszeríteni őket. Annak az időszaknak volt egy hallatlan előnye a mostanihoz képest: a zenészgarnitúrának abban a kiélezett művészetpolitikai helyzetben az évek folyamán kialakult egyfajta kötelesség- és felelősségtudata. A társadalmon belül is más volt a megítélése az akkori zenészeknek, kiemelt státuszban voltak. Sokan visszasírják azokat az időket, de persze ebben benne van az is, hogy akkoriban könnyedén jöttek ki a kétszázötven, vagy ötszázezres példányszámú lemezek, ahogy bírta egyáltalán a dorogi gyár az utángyártást. A vezetők döntötték el, kit engednek el akár egy millióig, mert a magyar rockzene a hatvanas évek második felétől felépülvén azt a pozíciót foglalhatta el Kelet-Európában, amit az angolok a Vasfüggöny túlsó oldalán. Tehát, ahogy mindenki az angolokat figyelte odaát, úgy errefelé mi lehettünk a minta. Dacára annak, hogy a magyar nyelvet tíz-tizenötmillió emberen kívül senki sem érthette. Ehhez képest csodának tűnt, hogy a Lomonoszov Egyetemen a legkülönbözőbb országokból, különböző földrészekről érkező fiatalok megtanulták fonetikusan azokat a magyar dalszövegeket, melyeknek a jelentéséről halvány lila dunsztjuk sem volt. (Persze, amikor mi írtuk le az első angol számok szövegét, mi se nagyon tudtuk, miről is énekelünk.)
- Azt azonban tudni kell, hogy mindegy ki milyen politikai rendszerben élt - kommunista vagy kapitalista rendszerben, köztársaságban vagy királyságban - a hatvanas évtized a XX. századnak kulturális szempontból virágzó, pezsgő szellemiségű korszaka volt az egész világon, elsősorban szubkulturális vonatkozásban. Mindig a szubkultúra határozza meg, erjeszti a művészetek fejlődését is, mert harsányabb, szókimondóbb, többet tud, többet mer bármiről kijelenteni, többet kockáztathat. Ugyanis nincs vesztenivalója. Így lehetséges, hogy – amint azt Ruszt József az Egyetemi Színpad bezárásakor megfogalmazta – soha nem éreztük magunkat annyira közel Európához, mit a hatvanas évek második felében. (Érdekes kísérlet: ha ma egy tévéképernyőn megnézed mondjuk a 68'-as táncdalfesztivál zenekarait, gombafrizurával, zsabóval, aztán odarakod mellé a Beatles vagy Rolling Stones felvételt a saját külsőségeikkel, és leveszed a hangot, akkor – ha laikus vagy – el nem találod, hogy melyik a világsztár és melyik a magyar változat…)
Aztán jött egy új világ a maga radikális, kezdetben nagyon sok botlással járó átalakulásával. Először is megrendültek a monopóliumok, ezáltal a hangvétel sokkal keményebb lett. Amit még árnyaltan igyekezett megfogalmazni Bródy, Sülyi, Dusán, azt sokkal durvábban már a pofádba mondta a Nagy Feró. Ez egy rendszer bukása volt, a mi szempontunkból a hiánygazdálkodás helyébe lépett a piacgazdálkodás. Itt hirtelen minden az ellenkezőjére fordult.
Amikor az új rend alapján az addigi gyakorlat megszűnt, jöttek az ügyeskedők, az önjelölt kiadók, producerek, menedzserek. Minden szakértelem, előképzettség nélkül, a könnyen, gyorsan megszerezhető haszon reményében szervezkedni kezdtek. Nagy pénzekért magukhoz csábították a sztárokat, aztán egy-két lemez után csődbe mentek, fizetésképtelenné váltak. Ettől az egész szakma bizonytalanná, áttekinthetetlenné vált. Felborult az a viszonylagos morális rend, ami addig működött, egybe tartotta a dolgot.
Aztán megjelentek a „multik”. A száz-kétszáz lemezt árusító lemezboltba nem fért el a multinacionális kiadóóriások több ezres katalógusa, ezért megastore-okat nyitottunk. És kezdtük átformálni a tudatunkat is. Először nem is tudtuk, mi az a katalógus. Aztán rájöttünk, hogy egy multinacionális cégnek az a dolga, hogy az egész világon úgy adjon el minél több lemezt, hogy közben nem kockáztat, mint egy kisebb vállalkozás, ahol van két előadó, és abból muszáj sokat kitermelni, mert egyébként éhen halnak mindannyian. Ott van sok-sok címke, ebből is eladnak pár ezret abból is, aztán még tíz év múlva is eladnak belőle, és a végén milliók jönnek ki. Na ez az, amire nem voltunk felkészülve. Amikor mi annak idején bementünk Londonban, vagy Münchenben egy hatalmas lemezboltba, úgy jártunk, mint amikor az első szupermarketben odamentünk a sajtos pulthoz, és fogalmunk sem volt, mit válasszunk, mert addig csak a pálpusztait, a trappistát, és a Mackó sajtot ismertük. Vettünk mindenfélét, aztán otthon derült ki, hogy ez vagy az nekünk nem is ízlik. Ugyanígy van a zenével is, is hozzá kell szoknunk a hatalmas kínálathoz. A sokszínűség elkábíthat, de az agyad nem fogadja be a teljes arzenált, ki kell tudnod választani a neked szólót.
Ebből következik a globalizáció egyik nagy veszélye. Megpróbálnak rávenni, hogy mindenből minél többet vásárolj, fogyassz. Ez a zenére is éppúgy érvényes, mint bármi másra. Egyik oldalon van a tehetséges, a produkcióra becsületesen készülő, tanuló, gyakorló zenész, aki messze nem ér el olyan sikereket, mint amennyi indokolt lenne, hiszen nincs idő kivárni, míg a dolog összeérik. Vele szemben pedig a perc-sztárocska, akit valaki „kitalál”, s szegény nem is tudja, milyen körülmények közé keveredett, csak azt látja, hogy tegnap még nem ismerték, ma a média felkapta és hihetetlen népszerű lesz rövid időn belül, mert a fogyasztói kényszer egyszerűen követeli az újabb és újabb arcokat. (Ezt az utóbbit én rettenetesen féltem, és nagyon sajnálom. Ezek azok a kétéves produkciók, melyekről egy szerda délelőtti marketingértekezleten egyszercsak kimondják: befejeztük, nincs bennük több. És másnap az ünnepelt sztárt, akitől lépten, nyomon autogramot kért a lelkes rajongótábor, többé észre sem veszik. Ez borzasztó törést okozhat az emberben. Ez az egész hullámvasutazás Magyarországra még fokozottabban jellemző, mert ez egy kis ország, a történet gyorsabban lezajlik.)
Tehát van egy komplett fogyasztási szisztéma, ami a legnagyobb, legkönnyebben elérhető tömegfogyasztó elvárásai alapján, professzionális szinten működtetik a könnyűzeneipart, és kirakati bábukat választanak hozzá. A zenéhez kapcsolódik egy csomó más dolog, a diszkó, a diszkóban a kábítószer-fogyasztás, a kábítószeren keresztül más érdekek, melyek az egészet egy hatalmas világüzletté kovácsolják.
Ezzel együtt egy nagyobb piacon megtalálod azt a réteget, amelyik nem adja be a derekát, és nem akar ezzel a tömegtermeléssel azonosulni. Azt a réteget, amelyik változatlanul zenét akar hallgatni. Ha Frankfurtba a Musikmesse-re elmész, akkor középütt megtalálod az aulát, ahol reggel tíztől az esti zárásig szól a zene, de egyetlen pléjbekkelő figurát nem találsz. A világ legkülönbözőbb tájairól jönnek a jobbnál jobb muzsikusok, és játszanak, a közönség pedig tátott szájjal hallgatja őket. Tehát nem igaz, hogy az egész műfaj annyira megváltozott, oly mértékben átalakult, mint ahogy ezt a média a nagy tételű fogyasztás, a tömegfogyasztók megnyerése érdekében preferálja.
Én mindenesetre bízom a túletetésben. Azt gondolom: ha nálunk nincs az erős tiltás az elmúlt évtizedekben, akkor nem lenne a természetellenes kiéhezettség sem, ami ezt a látványos értékrend-borulást eredményezte. Talán gyorsan túl leszünk rajta…
A szöveg a Zenészmagazin 2001 májusi számában jelent meg.
