A májusi Zenészben olvastam Maróthy György Balázs Fecóval és Horváth Attilával készült riportját. Az a beszélgetés persze legújabb közös munkájukról szólt, de én szerettem volna, ha Horváth Attila, akit én – elsősorban a Piramis és Korál együtteseknek írt dalszövegei miatt – a rock-korszak leghitelesebb szövegírójának tartok, továbbfűzi az épphogy megkezdett gondolatsort: „Régi arcok, a régi dolgokkal a hátuk mögött – vajon mit keresünk az egészen más stílusoknak kedvező mai zenei közegben? Nem kakukktojás-e az, amit csinálunk?” Megkértem hát, hogy folytassa:
- Annak idején mindannyian amatőrök voltunk, a muzsikálás, az önkifejezés öröméért akartunk színpadra lépni, dalokat írni. Meg akartuk mutatni magunkat a világnak. Ez akkor természetes módon működött. Miután egyre többen lettünk, és kezdett a piac telítődni, úgy gondoltuk, valószínűleg akkor leszünk érdekesebbek, és akkor fognak odafigyelni ránk, ha megmutatjuk, hogy mi mást is tudunk, mint a többiek, nekünk van saját arcunk, különbözünk másoktól. Tehát mi tudjuk körülbelül azt szakmailag, emberileg, mindenféle módon, amit a többiek tudnak, de bennünk van valami plusz, amitől meg tudjuk különböztetni magunkat másoktól – mi kiválunk. A mai zenékben, mintha egy fordított folyamat zajlana: felejtsük el azt, amit mi a saját magunk egyéniségéből adni tudnánk, idomuljunk azokhoz, akik már sok lemezt eladtak, csináljunk mi is olyat, mert akkor majd biztosan ránk is kíváncsiak lesznek. Ez szerintem nagyon egészségtelen folyamat, mert uniformizálódik a dolog, teljesen egyforma produkciók születnek, amiket aztán egyszeri hallgatás után el is dobunk, mert jön a következő ugyanolyan.
Igazából ez a folyamat akkor kezdődött, amikor az ősidőkben fölfedezték azt, hogy ebben a dologban pénz van. Tehát itt születik egy műfaj, születnek olyan produkciók és olyan egyéniségek, akikre sok ember kíváncsi. Lehet, hogy annyira kíváncsiak rá, hogy ezért hajlandók pénzt is áldozni. Ha jól tudom a lemezipar – bár most minden résztvevője panaszkodik, hogy a helyzet katasztrofális - világszinten még mindig a harmadik legnagyobb profitot szállító iparág tudott maradni. Igaz, hogy ehhez nagyon sok mindennek kellett változnia az évtizedek folyamán. Most már fölülről diktált valóban a működés. Annak idején is voltak a lemezcégeknek úgynevezett A&R (Artist and Repertoir) menedzsereik, akiknek az volt a dolguk, hogy járták az országot, a világot, mentek koncertekre, mentek klubokba, hátha fölfedeznek egy olyan zenekart, amelyik eladható. Ma már gyártják azokat a zenekarokat, akik eladhatóak. Van egy minta, amin persze időről időre picit változtatnak, hogy ne legyen tökéletesen ugyanaz, vagy a csomagoláson, vagy a tartalmon változtatnak egy icipicit, és ahhoz megkeresik a figurákat, akik majd a színpadra, a közönség elé viszik. Már nem tehetségkutatás folyik, hanem „sztárgyártás”. Erre jó példa, amikor a tévécsatorna pályázatot ír ki: lehet jelentkezni, összehozunk egy zenekart. A világon semmilyen kritériumnak nem kell megfelelni, az a fontos, hogy azzal az ipari háttérrel, amelyik létre hozta, eladható legyen. Nem is a produkció, hanem inkább a figurák. Ez szerintem rossz. Ez ellene dolgozik mindannak, amit eddig természetesnek vettünk. Amikor emberek hangszereket vesznek a kezükbe, mert saját magukat szeretnék megmutatni a világnak, és közben egyszerre örömüket lelik abban, amit csinálnak - ez mintha egy másik dimenzió lenne.
Nem tudom megmondani, hogy megváltozott-e a közönség ízlése. Az biztos, hogy átrétegeződtek, átsruktúrálódtak a dolgok. Egész biztos, hogy ekkora változás, amekkora látszólag van, nem történhetett. De saját magamat is tetten értem már azon, hogy annak az előadónak, zenekarnak vagy szerzőnek, aki nekem annak idején a mindent jelentette, és ma is őket tartom a legtöbbre, a legújabb lemezét már nem veszem meg. Ha ők már a huszonharmadiknál tartanak, akkor lehet, hogy elveszítettem a fonalat. Mert az a tíz-tizenöt lemez, ami tőlük megvan, az maximálisan betölti azt a szerepet, amit szántam nekik. Örömmel veszem elő és hallgatom újból és újból a régi dalokat, de
emiatt én nem jelentkezem újból, mint vásárlóerő. Nem telefonálok, nem küldök sms-eket, hogy én őket szeretném látni, (dehát ennek nyilván a koromhoz is köze van, mint, ahogy amiről én most, mint jelenségről beszélek, az nyilvánvalóan valahol kor kérdés is), már nem nyomulok annyira, nem látnak engem mindenhol tömegesen megjelenni azért, hogy demonstráljam: én ezt a zenekart szeretem még a mai napig is. Látensen biztosan létezik ez a réteg, de erre nem lehet piacot alapozni. Mi ebben a pillanatban csak potenciálisan létező vásárlók vagyunk, már a család, a munkahelyi gondok, a felnőtt élet, a polgári jólét foglalkoztat bennünket inkább. Már nem feltétlenül fontos, hogy a harminckettedik Elton John lemezt megvásároljuk. Esetleg nem is tudunk róla.
Annak idején, amikor a piac még nem volt ilyen telített, egye-egy lemez megjelenése nagy esemény volt, vártunk rá, készültünk rá. Ma már olyan méretű tömegtermelés folyik, hogy ekkora várakozás már egyetlen lemez megjelenését sem előzi meg. Sokkal több lemez jelenik meg, mint amennyit nem csak anyagilag, de idővel és befogadóképességgel követni tudunk. A lemezipar viszont nagyon intenzíven, agresszív reklámmal próbál a legfrissebb, legújabb – és itt a minőség csak másodlagos szempont – termékének vásárlóerőt toborozni. Ez egy másfajta agymosás, mint ami, annak idején, itt Magyarországon politikai értelemben volt.
Ez is agymosás, de ennek gazdasági okai vannak. Ennek semmi köze sem minőséghez, sem értékhez, mindenegyes új terméket megpróbálnak úgy eladni, úgy bevinni a köztudatba, hogy „ez aztán a csúcsok csúcsa”. Mindent el lehet adni, ha elég erőszakosan beszéled rá az embereket, hogy ezt-és-ezt vegyék meg. Te akkor ebből újra tőkét kovácsolsz és lassan - tégláról téglára - így épül fel az a ház, amiben a művészet, az érték, az ízlés nem tud lakni.
Igazából nem arról van szó, hogy szándékosan, rosszul éneklő, jellegtelen, arctalan figurákat akarnak teremteni, termelni. Az egésznek igazából nincs köze művészethez, zenéhez, a lemezkiadók vezetői ehhez egyszerűen nem értenek. Valami számológép ketyeg egyfolytában a szemük előtt, és azt mondják: ami tegnap eladható volt, az egy kicsit feltupírozva eladható ma is. Egyéniségeket keresni az kockázatos. Például, ha most akarnánk elindítani a pályán egy Janis Joplint, az annyira megosztaná a közvéleményt, hogy abban benne lenne a bukás kockázata. Ráadásul, amit én terveztem iparszerűen - hogy ennyi befektetéssel ennyit kell nekem profitálnom -, az lehet, hogy át lenne húzva egy hülye, bedrogozott éjszaka után.
Ha van egy zenekar, amelyik elkezd dolgozni, és küszködik, mert nem abba a csapásirányba akar menni, amelyik generálisan működőképes, annak borzasztó ellenállást kell leküzdenie. Merem mondani, hogy most még rosszabb a helyzet, mint amikor annak idején nekünk egy sanzonbizottságon, vagy Erdős Péteren kellett keresztülverekedni magunkat, hogy nyilvánosság elé állhassunk. Akkoriban volt néhány szempont, amire fel lehetett készülni, körülbelül tudtuk, hogy mi az, amit lehet, mi az, amit nem. Meg kellett kötni bizonyos kompromisszumokat, és utána vártuk a jó szerencsét, hogy a Nagyember rábólint-e: mehet! vagy élből ellenszenvesek vagyunk neki, és többet nem rúgunk labdába, ha ő azt mondja: állj! De most nem egy ilyen döntéshozó ember van, hanem negyvenkettő, de mind ugyanolyan. Most nem politikai, hanem gazdasági, meg mittudoménmilyen szempontok szerint döntenek, de ez most még kiszámíthatatlanabb.
Mi azt hittük, hogy ha nem egy rádió, televízió, lemezgyár lesz, akkor jobb lesz a helyzet, sokszínűbb lesz a világ. Most rengeteg kereskedelmi csatorna van, de abszolút ugyanolyan mechanizmusok működtetik mindet. Az egymással versenyhelyzetben lévő médiumok valami nagyon buta gondolkodás eredményeképpen egymást másolják. Nem jutottak még el odáig, hogy a versenyhelyzetet úgy lehet feloldani, ha megpróbálnak különbözni egymástól. Ebben a helyzetben a közönségnek nincs választási lehetősége.
Ezért elmész egy kis klubba, ahol húsz ember ül, issza a sörét, és iszonyúan tetszik nekik, amit a kétezer forintos gázsiért a zenekar ott produkál. És bármelyik klubba mész el, nagyjából ugyanezt tapasztalod. Tehát nem lett mindenki torzított agyú bunkó, csak nem egy stadiont fog megtölteni egy zenekar, akit mindenki szeret, hanem sok tehetséges muzsikus pici klubokban fog örömet szerezni, ha húsz embernek, akkor húsz embernek. A dolog lényege mindig is ez volt. Ez a zene valamikor a kis klubokból indult, hatalmas népszerűségre tett szert, eljutott a stadionokig. A stadionok azt az intimitást, ami ennek a zenének alapfeltétele már nem tudják nyújtani. Innen nincs tovább. A következő lépés az lesz, hogy vissza fog menni a kis klubokba, ott fogja újból megtalálni önmagát.
