Az atya, a fiú, a szentlékek nevében. Erre kinyitottam a szemem. Nem aludtam; egy kórházi ágyon fekve vártam, hogy megmentsék az életemet. Mondhatni: lebegtem élet és halál között. Mit ad isten, egy pap állt a kórterem ajtajában, se’ bent, se’ kint. Sátáni kacaj lett volna az adekvát válasz, de féltem, hogy egy kényszeredett mosoly is fájna. Mindenfele csövek álltak ki belőlem, a nyugtatók és fájdalomcsillapítók dacára nem esett jól a legkisebb mozdulat sem. Lehunytam a szemem, hátha továbbáll a jelenés.
Dermesztő gondolat ütött szöget a fejembe: lemondtak rólam az orvosok? Már csak az ima segíthet? Az utolsó kenettel még várnék. Akár ítéletnapig.
[Olvastam a nagy imádkozás-kísérletről; lenne helye a gúnynak is, de inkább így: sziklaszilárd hit hitetheti el csak az emberrel, hogy Isten létezése statisztikailag bizonyítható.]
Aztán arra gondoltam, mi van, ha Magyarország olyan gyorsan ment előre a hátrafelé vezető úton, hogy orvosok helyett már papokra bízhatja a közgyógyítást. Hallottam szóbeszédet arról is, hogy élt és uralkodott Magyarországon miniszternek kinevezett farizeus, aki tízparancsolattal gondolta kezelni a betegségeket, de nem ültem fel a mendemondáknak (nem mendemonda az, kisfiam!). Az is eszembe jutott, hogy jó lenne olyan országban élni, ahol az egészség többet jelent emberi erőforrásnál.
Egyedül voltam a kórteremben (Vas bácsit délelőtt már hazaengedték; megállapodtunk, ha mindketten túl leszünk a nehezén, megiszunk egy kupicával), a látogató láthatóan az én válaszomra várt (invokáció).
A papi gallér fölött a kenetteljes arckifejezésbe némi türelmetlenség látszott vegyülni (lám, elhozza nekem az isteni vigaszt, én pedig reménytelenül hallgatok), a szemekben nem csillogott az őszinte meggyőződés, de az együttérzésnek sem volt nyoma. Pedig ennél nagyobb szükségem vigaszféleségre még sosem volt. Irigykedve gondoltam a lelki szegényekre, mert, ha igaz, Isten megvigasztalja őket minden nyomorúságukban. Én nem meríthettem erőt ebből a forrásból, gyerekkorom óta leküzdhetetlennek bizonyuló ellenérzéssel kerültem minden vallást; a hitelességet hiányoltam leginkább. A természetet. A természetességet, a gondolat szabadságát, a nyitottságot, a más vallású, urambocsá: vallástalan ember iránti megbecsülést. A Magyar Hipokratikus (Köz)Társaság államrenddé szilárdulása csak fokozta az idegenkedésemet. Pedig - Isten látja lelkem -próbáltam átszellemülni. Reménytelenül.
A takarítónő [ukrán-magyar-cigány asszony, a belügyminiszter cégének alkalmazottja] hozta a (utolsó?) vacsorát- egy kockasajt és egy szelet kenyér (Krisztus teste?) -, ja, maga nem ehet, mondta szánakozva, de letette a tányért a kisasztalra.
A lelkigyakorlat félbeszakadt. A pap mondott még valamit pokolról, mennyországról, a Mindenható mindenhatóságáról, aztán az esti vizitig magamra maradtam félelmeimmel, fájdalmammal.
(És) jöjjön inkább a doktor!
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
