Tetszetős gondolat: a zene nemesbé teszi a lelket; jó lenne hinni benne. De. A tehén több tejet ad Mozart muzsikájától, a paradicsom is pirosabb lehet (most nem bolygatnám ezt), a zene emberformáló ereje viszont minimum kétséges. A zenetörténet óriásai közül jónéhányan bizonyultak jellemtörpének, esendő embernek a hétköznapi életben. Volt köztük gyilkos (Gesualdo színes, szélesvásznú története forgatókönyvre kívánkozik), tolvaj (van, aki csak [kurziválás tőlem] dallamot lopott), szélhámos (az adósok börtöne is börtön). Szajha kevesebb (a női(!) egyenjogúság teljes hiánya!, ami Clara Schumannt is meggyőzte: „Valaha azt gondoltam, hogy van bennem alkotó tehetség, de már felhagytam az ilyen gondolatokkal; a nő ne akarjon komponálni – egy sem volt rá képes, mit várok hát magamtól.”)
A “leghidegebb decemberi napon” (mínusz húsz fok!) egy Magyar Televízió-feliratú Ikarusz áll meg, nem kis feltűnést keltve a Mexikói út és a Szabó Lőrinc utca sarkán, hogy a próbatermünkből felpakolhassuk a hangszereinket és elinduljunk a Magical Mystery Tour-ra - kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. A busz, a filmfelvétel, némi zenei áthallás indokolhatja a nagyképű párhuzamot, és a szürreális úti cél: a Kalocsai Női Börtön, “az ezredes asszony engedélyt adott, hogy beatkoncertet rendezzünk a karácsonyi ünnepek csúcspontjaként a zárkacsarnokban”.
Az utak szinte járhatatlanok, a leesett hóréteg jégpáncéllá fagyott, olyan az út, mint egy korcsolyapálya. A semmi hóval borított közepén, ötven kilométerre Kalocsától a busz lecsúszik az útról, oldalára dől, a fűtés felmondja a szolgálatot. A sofőr lakonikusan ennyit mond: befagyott a féklégkör, megyek, hívok segítséget. Hosszú időbe telik, mire visszaér - a telefonálás nem volt akkoriban könnyű mutatvány mifelénk, kellett hozzá például egy nyitott postahivatal a legközelebbi helységben -, kapunk ígéretet, hogy elindul értünk egy másik busz, és egy üveg cseresznyepálinkát, hogy addig se fagyjunk meg. (Soha nem tudtam jóízűen belekortyolni ebbe a bűn rossz italba, de most ráfagy(!)alodom; a Mágikus Utazás az alkoholmámorban még misztikusabb lesz.) Már hajnalodik, mire a börtön elé, a város központjába érkezünk. Szemben a város egyetlen szállodája - nem egy Hotel Taverna. Néhány óra alvás, kusza álomképekkel, és máris kopog szobánk ajtaján a gyártásvezető-asszisztens (csinos, fiatal nő, de ennek abban a pillanatban még nincs jelentősége): kamerapróba!
Mintha éber álomban, pereg tovább a film: a börtön kapujában egy nevelőtiszt fogad, idegenvezetőként kalauzol végig a földszinti folyosón: ez a fegyház rész, itt az életelleneseket (terminus technicus) őrizzük, ahogy végigvonulunk izgatott moraj kísér, a felénk dobált pikáns megjegyzésekből egy pornófilmrendező teljes életművéhez anyagot gyűjthetne, az egyik zárka előtt idősebb férfi külsejű [óvatosan írom le, mert szándékom ellen való lenne ostoba, rossz szándékú előítéletek hangsúlyozása:] cigányasszony ül egy stokin, csíkos rabruhában, félve pillantok rá, arcát mintha baltával faragták volna, karja vastagabb mint a combom, rajta hatalmas tetovált kereszt, nyílvesszővel átlőtt szív, néhány név, egy modern tattoo-szalon tudna díszíteni rajta (amennyiben a test díszítésének gondoljuk az ilyesmit), gyilkosság miatt ül (a stokin), az élettársát ütötte agyon (balta itt is); gyerekgyilkosok, mutat kísérőnk két átlagos külsejű, derűsen cigarettázó fiatalasszonyra (egyik sem cigány!), de nem látszik haragudni rájuk, a börtönben nem az elkövetett bűneik, hanem benti magatartásuk alapján ítélik meg (el) a fogvatartottakat, egy kedélyes, alkalmazkodó gyilkost a társai és a személyzet is többre becsülhet egy valutával üzérkedő (akkoriban ilyesmiről még rendelkezett a büntetőtörvénykönyv) prostituáltnál, mire a folyosó végére érünk kezem, lábam, gyomrom remeg, a zajok, a szagok, a légkör, jaj hogy lesz ebből muzsika?
Ezredes Asszony, a zenekart előállítottam, jelenti tréfásan a foglár a börtön parancsnokának, kényszeredetten nevetgélünk, a börtön parancsnoka úgy sem. Hivatalos hangon eligazít bennünket: a kultúrkörletben készülődhetnek, csak kísérővel hagyhatják el, ne beszélgessenek az elítéltekkel, ne felejtsék, börtönben vagyunk! (mintha felejthető lenne), de aztán megenyhül: “tudomásunk szerint, eddig egyedül a New York-i Sing-Sing fegyházban rendeztek beatkoncertet, mi vagyunk a másodikak. Köszönöm, hogy eljöttek, sok sikert”!
A kultúrkörletben nevelőtisztünk börtönmesékkel szórakoztat bennünket. Dermedten hallgatjuk, úgy teszünk, mintha nem azon járna az eszünk, hogy minél előbb szökni kellene a börtönből. Szürkekosztümös csinos fiatal nő tálcán szendvicset, kávét, Traubisodát hoz; nyolc év, gyilkossági kísérlet - halálosan szerelmes volt.
Sápadtnak tűnsz, mondja a Regős István; egy kupica konyakkal próbál lelket önteni belém. De nem a lélek hiányzik, a börtön valóságosabb a vártnál. Túlontúl valóságos. Nem bűnözőket látok, hanem embereket, személyes tragédiákat, drámákat, sorsokat, életutakat; bűnt és bűnhődést.
Istvántól megtudjuk: a forgatás a végéhez közeledik, összeállt a film, a koncert lenne a katartikus záróakkord. A rendezői instrukciókhoz egy kérés: játsszátok el a Mennyből az angyalt.
[Elképzelem az olvasó megrökönyödését, hiszen a keresztényüldözött nemzeti slágerénekesnő evangéliumából tudható, hogy a vörös csillaggal ékesített karácsonyfa mellett a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelhette legfeljebb a megfélemlített hívő (emlegetném itten Novák Katalint is, ha mond ez a név valamit, aki csukott szájjal is tudta énekelni a Himnuszt, mert a diktatúra tiltotta neki, hogy szájára vegye Isten nevét (hátha egy óvatlan pillanatban megáldja a magyarokat)), de tanúsíthatom: a népi demokrácia börtönében senki nem rémült meg a műsorválasztástól.]
„Este hatkor az elítéltek elfoglalják a folyosókat. Legalább ötszázan préselődnek össze a zárkacsarnokban.”
A háromemeletes zárkacsarnok középső körfolyosóját összekötő hídra zsúfolódnak a hangszerek. A Fender-zongorámnak már csak egy zárkaajtó előtt marad hely. Testközelség. Ha nagyon mély hangokat ütök le, összeér a könyököm egy idős asszonyéval, akit két lánya támogat. Hárman összesen huszonnégy évet kaptak, mert védeni próbálták a kisunokát a részeg nagyapától.
“Ezredes Elvtárs, jelentem, az elítéltek az ön parancsára együtt állnak! Az ezredesnő a mikrofonhoz lép: Az ünnepi műsorok befejezéseként ezt a koncertet ajándékozom önöknek. Kérem a koncertet megkezdeni!”
És eljátszuk a Mennyből az angyalt. Mágikus Misztikus Momentum.
Az angyal nem jön le közénk; elszáll a Kalocsai Női Börtön felett. Előbb mindenki énekel, aztán mindenki zokog. Ahogy az utolsó hang is szétfoszlik már, a csendben a bukott angyal szárnyainak suhogása.
Aztán a hangorkán, amilyet talán csak a Beatles tagjai hallhattak. Hátborzongató (írnám: libabőr, ha nem irtóznék a modorosságától).
Érzelemkitörés! Tudom, a körülményeknek szól; ennek a koncertnek nem a zenekar (sem a lelket nemesítő zene) hanem a közönség a főszereplője.
Gépiesen nyomkodom a billentyűket, alig hallom, mit játszom, a körülöttem gomolygó ködből felbukkanó arcokat bámulom. És megrémülök attól, amit látok.
Inkább: attól, amit nem.
Nem látok megátalkodottságot, gonoszságot, aljasságot, becstelenséget, hitványságot, kegyetlenséget – embertelenséget!
Nem látom a bélyeget, a bűnöst az ártatlantól megkülönböztető (vész)jeleket.
(Negyven évvel később az ötszázakból bárkit el tudnék képzelni igazságügyminiszterként, köztársasági elnökként, tankerületi vezetőként.)
Nincs itt semmi látnivaló, kiabálná túl Lucifer a Strawberry Fieldset, minden ember bűnös, ki súlyosabban, ki kevésbé, hiába rimánkodnak, hogy ne vigy minket a kisértésbe, szabadíts meg a gonosztól!
De én nem hiszek az eredendő bűnben (sem).
Kilépve a börtön kapuján a szabadságérzet hiánya megdöbbent. Visszaülünk a buszba (az utak már biztonságosak), Pestig egyikünk sem szól egy szót sem, gondolatainkba merülve hallgatunk.
A misztikus utazás Kalocsánál sokkal messzebbre vitt.
Az idézett mondatokat Regős István Bűn című dokumentumregényéből másoltam.
(részlet a Csend lapjai című könyvből)
