Talán borzongó izgalommal nevetgéltem volna általános iskolás éveim elején, ha nyiladozó értelmű kor- és padtársam az olasz "curva" szó áthallásával viccelődik, de, ha a nyolcéves Fekete Bumbi szellemisége a Giro d'Italia kerékpárverseny televíziós közvetítése közben köszön vissza, az inkább vicsorgásra késztet.
Sportcsatornán szakkommentátornak lenni (itt most nem szeretnék a nagyobb nyilvánosság előtt megszólalók általános felelősségéről prédikálni, de később majd visszatérnék rá...), bizony emberpróbáló feladat. A szükséges képességek között lenne az alapfokú intelligencia (nem belevágni egymás szavába), anyanyelvünk ismerete (nem a szlengre gondolok), némi idegennyelvtudás (legalább részben tolmácsolni a sportolói nyilatkozatokat), az empátiás készség (a teljesítmény és mások véleményének tisztelete okán), a sportágbeli jártasság (hogy valaki észrevegye az összefüggéseket, ahhoz nem elég a versenyzői múlt), és a minimális műveltség (vagy legalábbis a műveltség hiányának szerény elismerése). Talán túlságosan sokat várok, és a kerékpárverseny jópofáskodó szpíkerei más szempontok szerint találtattak alkalmasnak a feladatra. (Ne legyek igazságtalan: lehet, hogy ők a lehetséges legmegfelelőbbek...)
Rossz hallgatni a "kisiskolás" fecsegést közvetítés helyett (tudom, halkítsam le a tévét, de akkor eltűnik az atmoszféra is!), de hiába, szeretem nézni a kerékpárversenyt, és nem hagyom, hogy elvegyék a kedvem! Sőt, időnként már nevetni is tudok az ostobaságokon: a Tour De France egyik szakaszát választották a francia művészeti szakszervezetek, a kormányuk kultúrpolitikája elleni tiltakozásra. Hőseink, bár fogalmuk sem volt, miért akadályozzák tüntetők a versenyt, lelkesen kiáltották világgá a sztrájkolók transzparenseiről olvasható üzenetet:
Liberté aux artistes! - Szabadságot az artistáknak!
Ez az írás az Ellenszék Vélemény Magazinban jelent meg.
