Amikor a Csend című lemez felvételére készültünk, a kiadó vezetője javasolta: dolgozzuk fel a Zongoralecke című film - Mychael Nyman által komponált - főtémáját (The Heart Asks Plasure First). Akkor láttam először a filmet, és el voltam ragadtatva; azóta is az egyik kedvencem.
Ha gazdag lennék, képkeretként a falra szögelnék egy tévékészüléket, és benne a Zongoraleckét vetíteném folyamatosan. Hang nélkül lelassítanám, hogy tovább gyönyörködhessek a vizuális kompozícóban, színekben, formákban. Élvezném a gesztusok dinamikáját, szenvedélyét, kifejezőerejét, igyekeznék minél többet felfogni, megérteni az arcokon tükröződő emberi sorsokból.
Különleges hangulatú csendéleteket látnék, lenyűgöző tájképeket, mozdulatokkal sugallt történeteket, sokat megélt emberek [migránsok, még inkább (Ákos szóhasználatával): telepesek!] portréit (önarcképeit?) bámulnám, igyekezvén kitalálni gondolataikat, érzéseiket.
Mint egy modernkori múzeumban. Sohasem unnám meg.
Ez a film - művészet!
