A többség jobbára szemmel hallgatja a muzsikát. Vizuális információ nélkül nehezen tájékozódik a hangok birodalmában. Így fordulhat elő, hogy varjúként károgó csinos lányokat ünnepelünk énekesnőként, s a legbárgyúbb dalocskából is világsikert nemesít egy szellemes videoklip. Persze az énekelt szöveg helyettesítheti a dallamba, ritmusba kódolt információt (gondoljunk csak a magyar himnuszt – legalábbis a verset – artikulálatlanul üvöltő szurkolókra, vagy a buliban, a könnyen megjegyezhető refrént gajdoló mulatozókra – de itt már a puszta zenénél többről, a zene és szöveg új minőségű egymásra hatásáról van inkább szó). Érdekes például az ötvenéves Rolling Stones-t méltató írásokat böngészni, zenei szempontokról nem sok szó esik, annál több a dalszövegek értelmezéséről.

A zene tehát önmagában nem mindig képes a kívánt – vagy bármilyen – hatást előidézni, különösen a multimédia-kor gesamtkunst-jában, amikor a „csupán” hanglejátszásra alkalmas berendezések éppen kimennek a divatból.

Ha elfogadjuk Sztravinszkij véleményét – a zene semmi mást nem fejez ki, csak önmagát -, s én szerénytelenül hajlamos vagyok egyet érteni a zenetörténet egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjével, tehát, ha a zene önmagát jelenti, akkor a mű a hallgatóban formálódik, akár a szerző szándékától, akaratától függetlenül. Hogy ki mennyit fog fel belőle, az a befogadóképességtől függ. Talán mindenki lát belül valamilyen képet zenehallgatás közben. S gyanítom, a legtöbb muzsikus szeretné látni játéka visszatükröződését. És, ha a hallgató egyszersmind a benne visszhangzó muzsikát megfesteni, lerajzolni képes képzőművész…

…nagyon büszke vagyok Ernesto Galizia gyönyörű képeire!