Hiába nyújtotta Esti Kornél a zacskót, jelezve, hogy a kutya nyomait fel kellene szedni, a békemenetes külsejű hölgy csak megvetően megrántotta a vállát, az ölébe kapta szerencsétlen, jobb sorsra érdemes uszkárját, és peckesen tovább vonult a béke és szeretet jegyében.
Esti csak állt ott a tehetetlenségtől megszégyenülten, próbálta leküzdeni a rátörő hányingert, és azon gondolkodott, honnan ismerős neki a rózsaszín blúzos emberalak.
Mikor ő lép bele a mocsokba, üvöltve káromolja a [hogy is mondta pontosan Parti Nagy Lajos] libezsibuzokomcsikat, Hoffmann Rózsához imádkozva, tanítsa végre móresre, hittannal, erkölcstannal, nádpálcával az egész, morális válságban dagonyázó csőcseléket!
És – vett mély levegőt Esti - ő csókol kezet meghatottan, könnyek között vezérének, ha közelébe jut!
Az indolens arrogancia fundamentuma a magukat felsőbbrendűnek kikiáltók fanatikus szektájának hite, a kiválasztottak közé tartozás. Csak a saját törvényeit tekinti érvényesnek – az ő kutyája oda szarik, ahová akar. És talán érinthetetlennek hiszi magát.
Amíg valaki a hajára nem keni, amit a kutyája ott hagyott… - gondolta sötéten Esti Kornél.
