Dante – Esti Kornél kutyája (golden retiever!) – már az utca végén készülni kezd; pontosan tudja: ahogy a düledező viskó elé érnek, az acsargó vakarcs rögtön a kerítésnek ugrik, és torkaszakadtából káromolni kezdi az isteneket. Mintha bárki be akarná tenni a lábát nyomorúságos birodalmába – „Voi ch' entrate lasciate ognisperanza!”. A visszataszító potrohos, görbelábú, „Magyarország természetrajzi környezetében kialakult” kis dög, - afféle mini Kerberosz, csahol, vicsorog, rekedten ugatja a kerítés túloldalán lévőket. A példa ragadós - egyik kutya, másik eb - hamarosan kutyaugatástól zeng az egész környék. Ákossal szólva: a derék ház(haza)őrzők beteljesítik a kutyai princípiumot; önmegvalósításuk legmagasabb minősége: hörögve fenyegetni a kerítéshez közeledő idegeneket.
Dante domesztikált kifinomultságában rosszallóan figyeli [Tahó, erőszakos, sötét, elaljasodott, gyűlölködő, irigy és züllött prolivircsafttá változott Magyarország, és ezt bizony nem könnyű elviselni.], enyhe csodálkozással: felismeri bennem a nemzetidegen fajtát? Esti közelébe megy, olyan nyüszögést hallatva, mely elmondhatatlan, szóval ki nem fejezhető lelki kínról és szorongásról ad hírt, míg ugyanekkor az idegen, bezárt kutya őrjöngése észrevétlenül vágyódó, siralmasan féltékeny felhangokkal gazdagodik. Esti a törzskönyv és családfa kényes vonatkozásai fölött gyengéd emberséggel siklik el: az állatok lelkiállapotuk testi kifejezésében gátlástalanabbak és őszintébbek, bizonyos mértékben tehát emberibbek, mint mi – gondolja -; olyan szólásmondások, amelyek köztünk már csak erkölcsi értelmezésben, metaforaként élnek tovább, rájuk még találnak [példa: „az élősködők napjai gazdaállat híján meg vannak számlálva”].
Ekkor az utca másik végén felbukkan néhány koszos, csontsovány, halálra rémült kivert kutya. Az éhségtől, a hidegtől, a félelemtől reszketnek, idegeik pattanásig feszülnek, megugranak minden hangosabb zajtól. Csak ez kell Nárcisznak, habzó pofával tombol, tajtékzik, szinte megőrül dühében, a legdurvább szidalmakat küldi át a kerítésen. Dante segélykérően gazdája felé fordul, de Esti Kornél tanácstalanul széttárja a kezét. Az egyik nyomorult jószág ijedtében Esti lábainál keres menedéket, a lelke mélyéből felszakadó vinnyogással. A feszültség gyötrelmes. Esti vigasztalóan simogatja a buksiját: ne félj, nem tud kijönni; megvéd bennünket a kerítés [migránssimogató!]!
A kerítésről pereg a rozsda, ahogy rázkódik a dühödt támadástól. Nárcisz már nincs egyedül, egy idős, vak komondor is csatlakozik a maga erőtlen módján, tán a szukáira vadászó bandák távoltartása érdekében. Nárcisz vadul fölugrik a szögesdrótig, gyalázkodva, mintha Dantét azon nyomban darabokra szaggatná, ha hozzáférhetne. Dante pedig, bár Esti mellett maradhatna elhaladtukban, a kerítéshez megy; így kell tennie; tartózkodása belső törvényeket sértene meg. Odamegy tehát, és bal hátsó lábát megemelve, zárkózott képpel véghezviszi az áldozati cselekvényt, halk gyalázkodás és siralom közepette. Végül Esti kutyája él szabadságával és eltávolodik. Rettenetes pillanat ez a kerítés mögé zárt eb számára. Nem tudja elviselni, iszonyú indulatában teljes erejéből a rácsnak ront… A szörnyű átkozódás szűkölésbe csap át, és végre elnémul.
Utójáték: Esti kéthangú füttyjelére, mely alaphangból és mély kvartból áll, ahogy Schubert befejezetlen szimfóniájának második tétele kezdődik – ez a jeladás körülbelül egy kéttagú nevet kiáltó hívogatással egyenértékű – Dante vonakodva megfordul, és szomorúan hazafelé indul…
vendégszöveg: Thomas Mann – Úr és kutya
