’79 nyarán - még gimnazistaként - a Pihenő étteremben játszottunk az Y zenekarral, Szabadiban, a vasútállomás mellett. Igazi szocreál nano-vúdsztok; x-lábú, zöldre festett fémasztalok mellett, vagy a zenekari dobogó előtt a táncaszfalton kuporgó, krigli söröket szorongató hippiknek - többségük a közeli KISZ-táborból jött - játszottunk Deep Purple-t, Santanát, Pink Floydot, Led Zeppelint meg Beatlest, Illést, Omegát, Fonográfot, LGT-t.
Sokszor záróra után is együtt maradtunk; a Pannónia Szálloda- és Vendéglátóipari vállalat által a zenekarnak bérelt kis házikó valódi hipster commune egynyári otthona lett. Szabadság, szerelem (fontos megjegyzés: a Pihenőben ismerkedtem a meg a feleségemmel!), béke, tolerancia, egyenlőség, testvériség.
Hát innen az én máig ható elkötelezettségem pacifizmus, zöldmozgalom, feminizmus, LMBTQ, BLM, ilyesmi iránt.
A hippiké meg egészen az ókori görög filozófusoktól; Diogenész és a cinikusok lehettek az elsők a sorban. (Vagy Jézus?)
[A hatalompárti rocker hamisítatlan nagymagyar oximoron, afféle hungarikum. Senki nem látta jönni a megzenésített könnyű- és nehézipari seggnyalást, ami harminc-negyven évvel később művészi hitvallássá (hitvallás; erről később még bővebben) magasztosul.]
A szabadságvágyam kifejezésében a hatalom erőszakszervezetének képviselői működtek közre.
A rend őrei sűrűn bejártak a Pihenőbe: ne zúgjatok olyan nagyon!, pedig a kerítés túloldalán csikorogva fékező vonatok menetrendszerűen elnyomták a Vermona erősítőnk hangját. Nem volt nekik rokonszenves a liberális KISZ-taggyűlés (ez a szóösszetétel a posztmodern diktatúra történelmi áspektusából értelmezhető, akkoriban röhögtünk volna rajta, ma már nemzeti szójáték), de az üzletvezető féldeci örmény konyakot rejtett a kávéjukba, ami átmenetileg belátóbbá tette őket.
Egyik este sötétben bujkáló Zsigulival várakoztak a strand mellett. Nem hinném, hogy rám vártak, de én akadtam a horgukra. Gyakran éjszaka is kerékpárral tettem meg a hippitanyához vezető utat, a hiányzó biciklilámpa és az elfogyasztott alkoholtartalmú italok dacára, és ahogy a strandhoz értem, felkapcsolták a kék fényt, üldözőbe vettek, megállítottak: mutassa a személyigazolványát! Szóváltásba keveredtünk. A fakabátok [így csúfoltuk a rendőröket, azt hiszem az utcákon sűrűn álldogáló, szürkére festett egyszemélyes deszkabódék okán, ahova a körzeti megbízottak a zord idő elől behúzódhattak] finom homofób hangsúllyal [ez viszont újkeletű kifejezés, a hetvenes években kevésbé volt divat a buzizás] szóba hozták lányos frizurámat, nem mulasztva el megjegyezni: a szüleim hiába próbáltak rendes embert faragni belőlem. Én viszont a liberális alapértékeket kértem tőlük számon. Sikerült felbőszítenem őket (mondhatni: túltoltam a biciklit), de ez amolyan szocialista-realista felbőszülés volt; maradt benne valami emberi gesztus, az emberiesség paránya. Mintha a biztos elvtársak sem vették volna egészen komolyan (ahogy a rendszer sem saját magát). Feljelentés azért lett belőle; a tizennyolcadik születésnapomra kedves üdvözlőkártyát hozott a postás: elővezettetés terhe mellett jelenjek meg gondviselőmmel a tizennegyedik kerületi rendőrkapitányságon (nyílt levelezőlap, a postás elégedettnek látszik, amikor átadja)!
Balsejtelmektől gyötörve vonatoztam fel a Balatonról; vérbe fojtják privát szabadságharcomat?
Úgy tűnt, apám sem örül a cirkusznak, egy szót sem szólt hozzám a Népstadion útig, de a kapusnak önelégült grimasszal vetette oda: a főkapitány elvtárs vár bennünket. [A Népstadion-kapus szókapcsolat távoli emléket idéz: Szentmihályi Antal parádés védéseit az Újpest-Fradi rangadókról, de itten egy másik kapusról, a főkapitányság bejáratánál őrt állóról lenne szó (bár, Anti bácsinak is volt némi köze a rendőrséghez; az Újpesti Dózsa a belügy csapata volt).]
Hamar megtudhattam, apám és a főkapitány (az elvtársak) osztálytársak is voltak a gimnáziumban. A pécsi cisztereknél [alma mater, igaz Lili?]. Kedélyesen elbeszélgettek, egy stampedli jófajta cserkúti pálinka is lecsúszott, aztán az elöljáró (jó szó!) személyesen kísért bennünket a büntető eljárást vezető rendőrtiszthez: csak szigorúan, Hajdú elvtársnő! Hajdú elvtársnő – főhadnagy volt, úgy emlékszem - szigorúan ismertette a tényállást, szigorú megrovásban részesített hatósági közeg intézkedésének akadályozása miatt, és nem kevésbé szigorúan felhívta a figyelmemet, ezentúl óvakodjak a törvénysértésektől.
E történet hitelességéhez nem illő túlzás lenne, ha hősies antikommunista helytállásomért önálló tárlót követelnék a Terror Házában? De én az odatartozók helyett a tekintélyuralmi rendszer ellen, az oktatásügyért lázadó, kordonbontó, könnygázzal megalázott, megfélemlíteni próbált fiatalok elődjeként szeretnék gondolni magamra.
Így végződött hát az egyszemélyes forradalom; lecsendesültem, de szabadságomat, ha mond valamit ez a szó, nem vívtam ki (szégyen reám). Vagy mégis? Tíz évvel később a balatoni rendőrök rendszere átalakult. Írnám: véget ért, de nem lennék pontos. A váltás nekem nem kínál több szabadságot.
