Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy siket planéta. Némán forgott az ég vizében, nem hallatszott rajta semmiféle hang. Igaz, hiába is hallatszott volna, hiszen a siketbolygón nem lakott se állat, se ember. Évmilliókig pörgött magában, hangtalanul keringve a napja körül. Még ma is törik rajta a fejüket a tudósok, miképpen lett belőle gyönyörűséges, vad óceánokkal borított Föld. A tenger mélyéből földrészek bukkantak elő, tajtékos felhők keringtek fölöttük. Ha a felhők irdatlan döndüléssel összeütköztek, villámok cikáztak belőlük, félelmetes fénybe borítva a fekete tengert.
Ekkoriban történt, hogy az óceán mélyén megszületett az első halacska. Irinyó-pirinyó volt, de megvolt mindene, amire egy halnak szüksége lehet, volt pikkelye, uszonya, szája, szeme. Fürgén úszkált a tenger néma vizében. Ivadékai születtek, tele lett velük az óceán. Volt köztük csíkos és pöttyös, szürke, kék és piros. Egyik kicsi, másik hatalmas. Egyiknek se volt füle. Nem is igen tudták volna mire használni a víz alatt.
Hanem egy szép napon egy ügyetlen, de kíváncsi kishal, aki nem tudott olyan sebesen úszni mint a többi, mellső uszonyait használva, kimászott a partra. Ahogy az uszonyain lépkedett, különös dolgot tapasztalt.
– Puff, puff.
Aztán megint:
– Csissz-csossz.
Ő volt az első élőlény a Földön, aki hangokat hallott.
Hallotta a léptei zaját, a dúdoló szél dallamát, a közeli tűzhányóból feltörő lángok sistergését és az irtózatos csattanásokat, melyek a magasban egymásnak ütköző felhőkből eredtek. Amíg odalent élt, az óceán mélyén, elképzelni se tudta, hogy létezik ilyen különös, semmihez nem hasonlító tünemény. Lenyűgözte a világ hallható tartománya.
Hát még, mikor rájött, hogy ő maga is képes hangot adni!
– Kh! Brrr! – szuttyogta.
Nem volt valami nagy hang, csak amolyan nyüszögés féle, de mégiscsak az övé! Az ő saját hangja! De jó volna, ha más is hallaná, gondolta. Ám hiába próbálkozott, se a hegyek, se a növények, se az ég nem felelt. Hanem amikor aztán neki is ivadékai lettek! Az volt csak igazi csuda! Ha élelemért indult hazulról, már nem látta a kicsinyeit, de még hallotta a nyüszögésüket.
És mielőtt hazaért volna, már messziről szólhatott hozzájuk:
– Nyüsz-mösz, hrrrr! Csi-csa!
És a kicsik visszajeleztek:
– Kr, cs! Piha, piha! – Ami olyasmit jelentett:
Tudjuk, hogy jössz, nagyon várunk!
Újabb évmilliók teltek el. A kíváncsi halacska ivadékai tovább szaporodtak, lett belőlük bogár, gyík, madár, őz és oroszlán. Benépesült a bolygó. Mindegyik teremtmény más hangot adott. Csupa zsongás, csengés-bongás, zsibongás, károgás, üvöltés, ordítás, brummogás és harákolás töltötte be a nappalt és az éjszakát. Hát még, amikor az ember megjelent köztük, és megtanult beszélni! Nem volt már siket a planéta, inkább a hangok valóságos paradicsoma.
Nekünk ez természetes, hiszen mi már eleve úgy születünk, hogy üvöltünk, ahogy a torkunkon kifér:
– Oá! Oá! – Ami valami olyasmit jelent, hogy: – Megjöttem, itt vagyok! Figyeljetek rám! Nagyszerű dolog a hang, de megesik, hogy egyszerre túl sok szól belőle. Nagyon jó, ha az ember ilyenkor befogja a fülét, és nem hall mást, csak a szívverését:
– Du-dum! Du-dumm!
És a szívverés mögött hallgató réges-régi Csendet…
