Szerintem maga a műfaj, tehát a soul, az R&B, a jazz, a world beat elemeit, eszközeit használó pop-jazz nagyszerű formája a nyugodt, kultúrált muzsikálásnak. A zenészeket nem köti a jazz megmerevedni látszó művészieskedő sznobizmusa (tisztelet a kivételnek), de sokkal kifinomultabb, árnyaltabb, igényesebb, mint a tömegzene legnagyobb része. Melodikus, táncolható, követhetően kifejező, magyarul: fogyasztható. Nálunk kevésbé ismert, kevésbé népszerűsített előadók, zenekarok tartoznak a pop-jazz élvonalába – maga a műfaj is jóformán ismeretlennek számít -, annak ellenére, hogy a nagyvilágban önálló kiadók szakosodtak az ide sorolható művészek lemezeinek terjesztésére. Például a GRP Records, Dave Grusin és Larry Rosenn labelje, melynek „istállójába” többek között George Benson, McCoy Tyner, Diana Krall, Lee Ritenour, Chick Corea tartozott, tartozik. És Russ Freeman, a Spyro Gyra, Dave Benoit, Arturo Sandoval, akik a pop és a jazz határán egyensúlyozva készítik újabb és újabb lemezeiket, melyeknek legjellemzőbb tulajdonsága az intellektus, a harmonikus derű, ami csak a legmagasabb szinten éneklő-muzsikáló zenészek sajátja, amikor a kiegyensúlyozott magabiztosságot nem zavarja a bizonyításvágy erőlködése, a megfelelni akarás görcse. Így hangzik, ha nagyszerű művészek egyszerűen muzsikálni akarnak, gyanítom legalább annyira, saját örömükre, mint bárki máséra.
