A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét [a 21. században is kézzel rajzolta a hangjegyeket, hitt a kottapapír kifejezőerejében - kockás füzet -, mely eljárás különösen anakronisztikusnak tűnt, ahogy az érintetlenül is látványos, de a digitális technikával lenyűgözővé varázsolt kamionverseny filmkockái peregtek a szeme előtt]; a rendező kívánsága – a zene érzékeltesse a diadal mámorát - csak első pillantásra tűnt magától értetődőnek.
Tizennyolc kör van hátra…
illusztráció: Szigeti Edit
Bár a Zeneszerző hajlamos volt egyetérteni Sztravinszkijjal [a zene nem fejez ki semmit, csak önmagát], tudta, a közvélekedés mit tart konvencionális győzelmi zenének: fanfárok, harsogó rezek, üstdobpergés, fényes dúr-hangnem, induló tempó, ilyesmi. A fejében persze ott sorakoztak a kamion-szereplős előképek: a Konvoj [C. W. McCall Konvoj című dala inspirálta a történetet], a Túl a csúcson [amikor Sylvester Stallone behajt a monstrummal apósa nappalijába], a Párbaj [negyventonnás szörnyeteg a személyautó ellen (vérfagyasztó üldözéses moziból több is az eszébe jutott)], a Kamion rikító-sárga protagonistája, a Kenguru [ZIL-Rába, teherautó–kamion, Gálffi László-Koltai Róbert - Verseny a javából - és a paksi atomerőmű (vigyázat: aktuálpolitika!)], de a történetek többségében a nyergesvontató (jó szó!) a szabadság, a függetlenség, az erő, a lendület metaforája volt inkább, nem a győzelemé [próbáljon meg bárki metaforák nélkül beszélni a zenéről!].
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: lehet-e a kamionnak vezérmotívuma [Leitmotif]? Egy izgalmas akkordkapcsolat, néhány hangból álló motívumtöredék, jellegzetes ritmus-képlet? Mélyfekvésű, motorikusan(!) ismétlődő, hirtelen ereszkedő-emelkedő [mint fordulatszám] dallamot vetett papírra; miközben meredten bámulta a képernyőt, fülében szólt a zene. Elégedetlenül hátradőlt: kissé didaktikus, nem?
Még tizenhárom kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: keressünk ellenpontot! Nagyívű, romantikus melódia, lágy fuvolán, elegáns vonóskar kíséretében; mintha balettoznának [óvatosan!, súgta a zeneszerző belső énje: Billy Eliot!] a robosztus járművek. Hm…. Hangulatos, de hatástalan. Nem erősíti a verseny feszültségét, és semmi köze a rendező kívánságához; nyoma sincs benne még a győzelem ígéretének sem.
Kilenc körrel a vége előtt…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: valami blúzos-dzsesszes téma, recsegő szaxofonon? Veszélyes, mert könnyen elidegenítheti a nézőt [Louis Armstrong anekdotája jutott eszébe a filmtörténet hőskoráról: akkoriban fekete muzsikusok élőben játszották a némafilmek kísérőzenéjét Chicago filmszínházaiban, és ahogy egyre jobban belejöttek, már nemigen törődtek azzal, mi látható a vásznon…]
Nyolc kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: megvan: zajzene! Dübörgő motorok basszusa, csikorgó kerekek, sikoltó fékek dallama, a közönség tapsolta ritmus, néma hangszerek. Hangkonzervek, atmoszféra-zörejek, esetleg némi elektronikus sound-design. Működhet, de nem túl eredeti ötlet.
Hét kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: egy édeskés táncdal, fülbemászó dallam „a győzelmet jobban szomjazom, mint a csókodat”-szerű szöveggel, talán a kevésbé zenekedvelő-zeneértő néző számára is érzékelhetővé tenné az üzenetet…
Az utolsó kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét, de már nem a munka járt a fejében: figyelmét lekötötte a verseny, és abban a pillanatban, ahogy a győztes kamion áthaladt a célvonalon felharsant a diadalmas Csend!
